– Húsz évvel ezelőtt kerültél a KÉSZ-hez, ha jól tudom, titkárnőként. Mesélnél erről?
– Teljesen véletlenül kerültem ide. Matematika-fizika szakot végeztem, és tanárnak készültem, mivel olyan pedagógusokat láttam, akik példaértékűek voltak számomra, és tényleg azt szerettem volna csinálni. De mikor befejeztem az egyetemet, nem voltak szabad állások a területen. Egy barátom által kerültem kapcsolatba a céggel egy szombati kerti partin, és kiderült, hogy titkárnő-irodavezetőt keresnek. Mivel Kolozsváron volt az iroda, úgy gondoltam, hogy átmeneti megoldásnak tökéletes lesz, aztán majd folytatom a tanári pályát, így jelentkeztem.
Nem nagyon akartak alkalmazni, mert úgy gondolták, hogy túlképzett vagyok. Ám ugyanabban az időszakban gyakorlatozott ott egy barátnőm, és ő meggyőzte az akkori vezetőt, hogy mégiscsak próbáljon szerencsét velem. Szóval, így sikerült, és még mindig ott vagyok húsz év után, úgyhogy egy kicsit hosszabb távú lett, mint ahogy eredetileg terveztem.
– A tanári pályára később vágytál vissza, csábított még?
– Igen. Az első években voltak is magántanítványaim, akikkel szerettem dolgozni, aztán rájöttem, hogy egyszerűen nem fér bele az időmbe, valamint még egy egyetemet is elvégeztem időközben. Néha még érzem, hogy szívesen visszatérnék, vagy szeretem azt a részét a munkámnak, amikor magyarázok a kollégáknak, de magába szippantott a céges élet.
– A titkárnőből felsővezető lettél. Mennyire volt ez egy tudatos karrierépítés?
– Amikor ide kerültem, egy pár fős cég volt, nem volt egy nagy rendszer, nem voltak óriási lehetőségek, távlatok előttem, nem volt egy nagy karriertervem. A haladásom, előrelépésem tulajdonképpen valahogy automatikus, szinte véletlenszerű volt. Fokozatosan vállaltam be a különböző feladatokat, meg közben befejeztem a közgazdaság egyetemet is, és egyszer csak rám szóltak, hogy most már akkor cseréljem ki az aláírásomban a titulust. Gyakorlatilag az akkori csapat együtt nőtt a céggel. Volt egy építésvezető, egy vállalkozó, egy tervező, és ahogy nőtt a cég, nőttünk mi is, nőttek a feladatok, nőttek a felelősségek. Nem tudom azt mondani, hogy például 2015. január elsejétől ez volt a funkcióm, rá két évre pedig az. De ez soha nem is volt számomra fontos.
– Erdélyben még ma is egy létező jelenség, hogy a cégvezetők hajlamosak nem túl komolyan venni a „titkárnőcskéket”, hiába jó képességűek, meg sem hallják az ötleteiket. Szerinted hogyan lehet ebből a sztereotip helyzetből kilépni?
– Mind a két fél nyitott kell legyen, az egyik arra, hogy bevállaljon több feladatot, több felelősséget, a másik arra, hogy átadja ezeket.
Kell a támogatás a csapat részéről is, a vezető részéről is. Én szerencsés helyzetben voltam, mert én együtt tudtam nőni a vállalattal, és így nekem automatikusan jöttek lehetőségek.
– Az építőiparban dolgozol vezetőként, gondolom jórészt férfiak között, fölött. Hogy kezelik a munkatársaid ezt a helyzetet, ér-e megkülönböztetés, mert nő vagy?
– Tény, hogy néha azon veszem észre magam, hogy körbenézek, és csak férfiak vannak körülöttem, de nekem már nem tűnik fel. Nem éreztem soha megkülönböztetést azért, mert nő vagyok, de lehet, hogy én voltam-, vagyok szerencsés. Az is tény, hogy voltak olyan kolléganőink, építőmérnökök, építésvezetők, akik sírva jöttek be az irodába, amiatt, ahogyan kezelték őket az építkezéseken. De van ellentétes példa is, olyan hölgyek, akik nagyon-nagyon jól boldogulnak a szakmában, és kivívták azt a tiszteletet, amit sok férfi nem tudott.
– Egyébként mennyire állt kezdetben távol tőled vagy éppen közel az építkezés világa?
– A családomban vannak szakmabeliek, úgyhogy volt kapcsolatom az építőiparral, ugyanakkor nem is tudom, hogy publikusan beszéltem-e valaha erről, de valamikor én is építőmérnöknek készültem. Ám lebeszéltek róla, pont azért, mert nem annyira nőies szakma, és főleg húsz évvel ezelőtt nem volt az. Főleg az első időszakban, amikor talán nem volt ennyire pörgős a céges élet, így több mindenre jutott idő, a mérnökök nagyon-nagyon sokat magyaráztak nekem, én meg folyamatosan kérdeztem is őket. És ezt most is gyakoroljuk: a kollégákkal megpróbálunk minél több építési helyszínt meglátogatni, hogy élőben is megnézzük azokat az anyagokat, munkálatokat, amelyeket nap, mint nap számlákon, Excel táblázatokban látunk. Nem zárkózunk el attól gazdaságisként, hogy megismerjük a szakmát, és igazából irigyeljük a mérnököket, hogy míg mi halomra gyűjtjük a papírokat, ők gyakorlatilag csodákat építenek.
– Vezető pozícióban dolgozol. Úgy érzed, hogy a csúcson vagy?
– Mit jelent a csúcson lenni? Valószínűleg a szervezeti ábrán, ennél magasabb szintre ennél a vállalatnál nem lehet jutni, ilyen szempontból valószínűleg a csúcson vagyok. De még nagyon-nagyon sokat tudok tanulni szakmailag, vezetőként, emberileg, úgyhogy nem mondhatom azt, hogy a csúcson vagyok. Még vannak hiányosságaim.
– Milyen vezető vagy? Szigorú, vaskezű? Egyáltalán milyen az ideális vezető szerinted, és te mennyire állsz ehhez az ideálhoz közel?
– Hát, ezt inkább a kollégáimtól kellene kérdezni. Én úgy gondolom, hogy nem vagyok vaskezű, de azért eléggé szigorú vagyok, és állítólag páran félnek is tőlem (nevet). Tény, hogy szeretem betartani a szabályokat. Az ideális vezető meghatározása nagyon függ attól, hogy milyen környezetről van szó. Nem ugyanolyan az ideális vezető egy építőipari vállalatnál vagy az egészségügyi rendszerben, az oktatási rendszerben. Mind teljesen más típusú vezetőket igényelnek. Viszont van azért egy-két olyan tulajdonság, ami – úgy gondolom – alapvetően jó lenne, ha meglenne minden vezetőben. Az, hogy mennyire tudom magaménak ezeket, változó. Szerintem nagyon-nagyon fontos a hitelesség. Akkor vagy igazán hiteles, ha mindig ugyanazt képviseled.
Fontosnak tartom a következetességet és az őszinteséget, mert a vezető is hibázik, ő is tévedhet, és ezt bátran fel kell tudja vállalni.
És ez kölcsönösen igaz, tehát akkor tudsz jó vezető lenni, hogyha a csapatod ugyanúgy őszinte veled. Ami talán még fejleszthető nálam, az az, hogy mennyire tudok dicsérni, és ennek következtében motiválni.
– Vannak módszereid, hogy levezesd a munkahelyi stresszt, például sport, jóga?
– Nagyon jó hangulatú a csapat, akikkel dolgozom, és ez sokat tud segíteni a nehéz helyzetekben. És hát, a csoki. A csoki az az egyik tuti biztos megoldás a stressz ellen, és ezt tudják a kollégák is, sőt a partnerek is. Emellett folyamatosan biztatom magam, hogy sport és szaladás, és hogy le fogom szaladni a maratont vagy a félmaratont legalább, de ez még csak terv szintjén van.
– Mennyire hagyod, hogy a munkád és a magánéleted összefolyjon?
– Ha mérlegelek magamban, inkább munkamániás típus vagyok, sajnos, azokhoz viszonyítva, akiknek sikerült elérniük a work-life balance-t (a munka és magánélet egyensúlyt). Ez egy olyan projekt, aminek a határidejét folyamatosan tolom és tolom. És mivel szeretem, amit csinálok, ezt nem érzem problémának, de lehet, hogy a stresszkezelésben segítene az, ha több időt fordítanék magamra. Például az egyhetes szabadságot most már bevállalom, de annál hosszabbat még nem…
– A női vezetőkkel készült interjúkban mindig előjön a kérdés, hogy hogyan egyeztethető össze a munka és a család. Szerinted van létjogosultsága ennek a kérdésnek?
– Az tény, hogy nőként biztos nehezebb összeegyeztetni. Sajnos az a sztereotípia még mindig él, hogy a nő a felelős a háztartásért, a gyereknevelés nagyobb része rá hárul, úgyhogy ilyen feltételek mellett biztos, hogy valamivel nehezebb helyzetben vannak a nők. Nekem nincs gyerekem. Néha azt szokták mondani félig viccesen, félig komolyan, hogy százegynéhány gyerekem van a cégnél. Lehet, hogy ez is segített abban, hogy jelenleg ebben a pozícióban vagyok, mert sokkal több időt tudtam belefektetni ebbe a munkába.
Fotó: KÉSZ Románia
korábban írtuk
Márton Áron püspök utolsó titkára, Bara Ferenc: Meg vagyok győződve arról, hogy ő szent
Szerény, kedves és nyugdíjasként is tudja segíteni a közösséget, ahol él. A csíkdánfalvi nyugalmazott plébános testközelből látta az imádkozó, a határozott és a szenvedő Márton Áron püspököt, és meggyőződése, hogy bár személyében elveszítettünk egy gondoskodó atyát, az égben nyertünk egy másikat. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. júliusi lapszámában jelent meg).
