• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– Nem mindennapi az, hogy egy férfi negyvenévesen kezd a szociális szférában dolgozni…
– Mindig gyerekekkel szerettem volna foglalkozni. Peda szakra készültem, de az nem jött össze. Szerszámlakatos lettem, de a katonaság után irodában dolgoztam, majd építkezésben, végül saját céget alapítottam, van egy építkezési vállalkozásom. Már a '90-es évektől, ahogy a különböző alapítványok megjelentek az országban, folyamatosan önkéntes munkát vállaltam. Mindig szerettem segíteni másokon. Úgy gondoltam, a gyermekotthon az a közeg, ahol megélhetem azt, ami gyerekkoromban kimaradt.
– Mi maradt ki?
– Elég nehéz gyerekkorom volt. Alkoholista apa, nehéz családi háttér.
Amúgy érdekes, mert a családunkban többen is vannak, akik a segítő szakmában dolgoznak, sok a lelkész. Talán ez is jó minta volt.
– Mégis elég későre jött ez a hivatás az életedbe.
– Így alakult. Kománémmal, Takács Tündével és még pár emberrel szerettünk volna egy gyerekotthont létrehozni. Akkor nem jött össze, ám Tüncsi a Dorcas gyermekotthon vezetője lett, és kérte, menjek oda. Épp az egyetemet végeztem Kolozsváron, szociális munkásnak tanultam, ahol gyakorlatozni is kellett, így kapóra jött, és odamentem. Három éve dolgozom ott nevelőként.
– Mi a dolga egy nevelőnek?
– Például ebédet főzni a gyerekeknek. Igen, meg kellett tanuljak ebédet főzni, mert előtte a rántottán kívül semmit nem tudtam megcsinálni. Az első, amit első nap megfőztem, egy karalábéleves volt.
– Milyen lett?
– Jól sikerült, megette mindenki (mosolyog).
Egy napi programban az is benne van, hogy főzünk, bevásárolunk, tanulunk a gyerekekkel.
Ami elég nehéz, mert nagyon színes a paletta. Most épp 10 gyermekünk van, hatévestől tizennyolc évesig. Este játszunk, beszélgetünk, vagy kint vagyunk, elmegyünk valamerre, majd vacsora és lefekvés, meseolvasással vagy beszélgetünk egyet.
– Ez egy teljeskörű szülői feladat.
– Egy az egyben. A gyermekeket a sajátjaimnak tekintem, ugyanúgy védelmezem őket, ugyanúgy figyelek rájuk. Teljes odafigyelést kapnak. Van egy tizenhat éves fiam, és mellette még tíz gyermekem – szoktam mondani. Egy nagycsaládos élet ez.
• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– Kevés a férfi a segítő szakmákban. Nem feltétlen a férfiakra jellemző tulajdonság az odaadás, gondoskodás.
– Pedig fontos egy férfi, az apakép az elhagyott gyermekek számára, mert többnyire nők közt nőttek fel. Kell egy szigorúbb, következetes ember az életükbe.
– Te az vagy?
– Talán én vagyok a nevelők közül a legszigorúbb. Szigorú, de következetes.
Következetesnek kell lenni, mert nagyon sok mindenen mentek keresztül az életben a gyerekek, sok mindent ígértek nekik, amiket nem kaptak meg.
Nekünk minden esetben tartani kell a szavunkat, mert elég, ha egyszer csalódnak, oda a bizalom. Amúgy is nagyon nehezen kötődnek, és nagyon rossz, ha azt tapasztalják, hogy az az ember, aki ott van mellettük, átveri őket.
– Az építkezés ellenben egy nagyon férfias szakma. Mit ad az egyik, mit a másik neked?
– Az otthonban azért szeretem, mert én a gyerekek közt kiteljesedek. Ha boldog a gyerek, én is boldog vagyok, ha szomorú, akkor vele sírok. Ha látják, hogy rossz kedvem van, megvigasztalnak. Én megnyugszom, amikor velük vagyok. Az építkezést azonban nem hagyom, mert nem tudnék megélni ebből a tevékenységből. A férfiakban megvan ez az érzés, hogy ők a családfenntartók, meg kell teremteni a szükséges anyagi léthez a szükséges pénzt. S bár most már az anyagi háttér biztosított, az önbecsülésemnek nem tenne jót, ha ez másképp lenne, és kevesebbet tennék be a kasszába, mint a feleségem.
– A klasszikus családmodellben hiszel?
– Nem. Én úgy nőttem fel, hogy mindent édesanyám csinált, apám ivott, nem segített. Nagyon jó állása volt, mégis az alkoholhoz nyúlt.
Tízéves korom óta dolgozom az iskola mellett. Valahol kellett pótolni az anyagi kiesést. Segítettem édesanyámnak, ahol tudtam.
Nem vagyok az, aki azt mondja, hogy a nő takarítson, főzzön, mosson, a férfi meg, ha hazaér, csak annyit kérdez, hogy hol a söröm…
– Porszívót is fogsz a kezedbe?
– Azt nem engedi a feleségem (nevet). Van ennek egy története, hogy miért nem. Amikor egyszer porszívóztam, épp Freddie Mercury szólt a háttérben, s én elkezdtem rá úgy mozogni, porszívózni, mint a klipben, s a feleségem megharagudott, hogy csak hülyéskedni tudok, nem tetszett neki, és azóta nem porszívózom. De főzni szoktam, s ha látok a neten vagy a tévében valami jó receptet, akkor kipróbálom.
• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– Mit gondolsz, mitől férfi egy férfi?
– Mutasson példát, legyen következetes. Legyen időben otthon, legyen megbízható. Szerintem ez fontos. Tartsd el a családodat, ha felelősséget vállaltál értük.
– És mit ad ehhez hozzá a nő?
– Legyen kiegyensúlyozott. Fontos, hogy miként várja haza a feleség a férjét. Nemrég egy cikkben egy pszichológus mondta, hogy
egy bolond férfit is meg lehet zabolázni, ha nem bika módjára tör rá a felesége, amint hazaér, hogy mit mulasztott el, vagy mit kell rögtön megcsinálni otthon, hanem egy öleléssel várja,
megkérdezi, milyen volt a napja, s majd utána kérdezi meg, hogy van-e kedved elmenni kenyérért vagy kivinni a szemetet. És persze, ugyanúgy a férfi se úgy menjen haza, hogy az első szava otthon az, hogy Hol az étel? Most tedd ki, mert éhes vagyok! vagy Már megint ezt kell enni?
– Ez lehet a titka egy jól működő kapcsolatnak?
– Ez mindenképp fontos szerintem, meg az egyetértés, az egymás meghallgatása, megértése, az odafigyelés. De tényleg vedd észre, ha rossz napja van, ha egy ölelésre vágyik, vagy, hogy egyedül szeretne lenni. Vegyél le egy terhet a válláról. Ahogy örülni tudsz, ha meleg ételt tesz eléd a társad, el tudsz te is mosogatni. Az apróságokon múlik az egész. Nem kell sok a boldogsághoz. Egy párkapcsolatban az is érdekes, hogy általában megtalálja a zsák a foltját.
Egy beszédes nő általában csendes férjet kap, és fordítva. A gyenge férfi erősebb nőt. Tehát kell a kiegyensúlyozottság.
Szerintem jó az, ha kiegészítik egymást. Nálunk is a feleségem beszédesebb, mint én, bár az egyetemnek köszönhetően sokat fejlődtem. S ebben az önismeret segített, amit mindenkinek ajánlok. Szerintem iskolai szinten be kellene vezetni az önismeretet. Csomó traumát elkerülnénk, ha az emberek kibeszélnék a sérelmeiket, amiket gyermekként éltek át. Azzal nem leszel gyengébb, vagy nem veszítesz a férfiasságodból, ha elmész önismeretre.
– Említetted, van egy tizenhat éves fiad. Neki mit tanítasz? Mi az, amit mindenképp szeretnél átadni neki?
– Szerintem fontos, hogy legyen egy jó szakmája. Mesterségre tanítom, mert én senkitől sem láttam, hogy kell egy szeget beverni a falba. Azt szeretném, hogy ő tudja ezeket, tudjon kétkezi munkát végezni, de amellett tanuljon, végezzen egyetemet. A másik pedig, hogy jó dolognak tartom, hogy ő is gyakran bejár az otthonba, mert látja az életnek a másik oldalát, látja, hogyan élnek ezek a gyerekek. S bár nem beszélünk folyton erről, ő nagyon sokat tanul ebből.
– December van. Karácsony közeledtével az emberek szeretnek adakozni, de többnyire csak ilyenkor.
– Az emberek saját maguk lelkiismeretét próbálják nyugtatni azzal, hogy bevisznek egy otthonba egy cipőt, egy zsák ruhát, két borkán zakuszkát, vagy adnak 100 lejt. Ez is sokat jelent, de
nem csak decemberben kellene ezt tenni, hanem májusban vagy júliusban is, amikor senki nem kopogtat be hozzánk.
– Mit tartasz te igazi segítségnek?
– Például azt, ha valaki felvállalja, hogy támogat egy gyereket egy évig havonta, mondjuk 100 lejjel. Nem sok, de nekünk sokat jelent. S milyen sokan megtehetnék ezt!
