• Fotó: Lengyel László Levente archívuma
– Hogyan lettél éppen cukrász?
– Gyerekkorom óta az akartam lenni. Azt tudni kell, hogy a nagymamám, meg édesanyám is rengeteget sütött, édesanyám elmondása szerint, én már egészen kicsi koromban inkább edényekkel játszottam, mintsem autókkal, és már akkor tudtam, hogy valami ilyesmit szeretnék.
Amikor anyum sütött, akkor mellette, egy széken állva segítettünk neki öcsémmel.
Ő is szeret sütni, a mai napig is a családjának ő süt. És én már akkor eldöntöttem, hogy ilyen jellegű iskolában szeretnék tanulni. De akkoriban, a rendszerváltás után hozzánk legközelebb Gyergyóban és Szentgyörgyön volt cukrász iskola, és abban az évben, amikor nyolcadikból kellett kilencedikbe felvételiznem, megszűntek ezek a szakok, és így elvégeztem egy teljesen más szakot, aminek semmi köze nincs ehhez.
– Milyen szakot?
– Bútorasztalosságot tanultam.
– Az is egy nagyon kreatív, jó szakma!
– Óriási szakma, nyertem szakmai olimpiászt is, szóval szeretek kézzel alkotni dolgokat. Mindenhez, amit csinálok, a lehető legjobb tudásomat adom, hogy valami jó legyen belőle. És akkor közben a szentgyörgyi cukrásziskola újraindult, és lett egy esti tagozata, tizenegyedikes koromban a suli után, délután jártam a cukrász képzésre. Ezen kívül még voltam Magyarországon és külföldön is tapasztalatcserékre, több hétre.
– Külföldön miket tanultál?
– Mindent, ami a szakmával kapcsolatos. Magyarország Romániához viszonyítva nagyon fejlett cukrászati szempontból, ugye az Osztrák-Magyar Monarchia idején hozzá tudtak jutni nemesebb anyagokhoz, a cukrászatnak volt egy kultusza az osztrákoknál. Romániában nagyon el volt maradva,
itt nem volt, akiktől tanulni, autodidakta módon fejlesztettem magam.
Volt lehetőségem a Szamos Marcipánnál dolgozni, ott megismerkedtem egy cukrászmesterrel, és ő tanított nekem egy pár figurát, és én attól kezdve marcipán állatfigurákat készítettem: Micimackót, Malackát, Tigrist, Fülest… – úgymond ezekből a marcipánfigurákból épült a házam. Egy időben nagyon mentek.
• Fotó: Lengyel László Levente archívuma
– Mióta vagy hivatásos cukrász?
– '94-ben szereztem az oklevelet, és '95-ben kezdtem dolgozni, akkor pincérként az egykori Elekes kávézóban. És utána jött a katonai szolgálat. Aztán '98-ban hazajöttem, és bekerültem az Elekesbe, a laborba. Mondtam, hogy csak úgy jövök vissza, hogyha bekerülhetek oda. És akkor ott voltam 2000-ig, majd 2000-től mostanig az egyik székelyudvarhelyi cukrászatban vagyok. 23 éve...
– Eszerint elképesztően kitartó és hűséges vagy…
– Sok tekintetben nem értek egyet a cégpolitikával, de teljesen szabad kezet kaptam… Igazából ebben a hónapban még dolgozom, és utána átköltözöm Csíkszeredába, hogy egy városba kerüljek a párommal. Ott nyitunk egy cukrászatot. Könnyebb volt nekem ezt a lépést megtenni, hogy én költözzek, mert a páromnak van egy gyereke is, ott jár iskolába, és akkor
egyszerűbb nekem átmenni, mint nekik jönni ide.
Emellett meg az van, hogy Bikafalván van egy 15 áras kertem, ahol levendulát, fekete ribizlit és málnát termelek. Mindig közel állt hozzám a természet, ott teljesen ki tudok kapcsolódni. Befektetés céljából vettem málnatöveket, és az volt a tapasztalat, hogy nagyon jó termő. Fel fogom dolgozni a málnát is, a levendulát is.
• Fotó: Lengyel László Levente archívuma
– Hogy képzeljük nálatok a házimunkát? Mennyire oszlanak meg a mindennapi feladatok?
– Mindenből kiveszem a részem. A főzésnek 80 százalékát én végzem. Én nagyon szeretem a házimunkát. A szakmámból adódóan is ez egy alap. Része a munkámnak a mosogatás, a takarítás is.
– De van-e olyan, amit nem szívesen csinálsz?
– Egy dologgal van bajom: a ruha hajtogatással, de azt is megcsinálom.
– A gyereknevelésben van-e olyan, hogy női és férfi feladat nálatok?
– Szerintem a nevelésben az az egyik legfontosabb, hogy te példát tudj mutatni. És néha kell a szigor, de kell a játékosság is ahhoz, hogy a gyerek mindig gyerek maradjon, de kell legyen egy határ, tehát a szabályrendszerek attól még kell működjenek.
– Mi tesz nőiessé egy nőt számodra? Például a magassarkú? Vagy ragaszkodsz ahhoz, hogy a férfi fizesse a cechet az étteremben?
– Az alap, hogy te fizeted a cechet, szerintem. Legalábbis én úgy gondolom. A nő a kisugárzásától nőies. Nem muszáj magas sarkúban legyen, attól még nőies tud lenni. De ha egy nő rendben van önmagával belül, akkor azt kifele is tudja mutatni, és az már egy olyan magabiztosságot ad neki, hogy attól nőies.
– És a férfiasság? A szakmád kissé elnőiesedett, hasonlóan például a pedagógusi pályához: szinte csak nőket látunk cukrászlaborokban dolgozni…
– Régóta inkább nők képviselik ezt a szakmát igazából, de ez csak itt, a mi országunkban jellemző. Magyarországon, ha megfigyeled a cukrászokat, általában mind férfi. És
egy nagyon kemény szakma, annak ellenére, hogy a könnyűiparhoz van sorolva. Mivel ilyen 60 literes habüstök vannak.
Amikor egy masszát elkészítesz, az körülbelül 30–35 kiló, asztalról le kell venni, ki kell adagolni, az elmosása is elég kemény meló, és akkor azt helyre kell vinni. Tehát ez nőies szakmának tűnhet, hisz a végtermék, ami kijön, az színes és mutatós, azonban a háttérben ez egy kemény munka.
• Fotó: Lengyel László Levente archívuma
– Ehhez képest a hobbid nagyon is férfias, motorral érkeztél.
– Ez a szabadság, igen. A motorozás az olyan, hogy ki tudod zárni a világot, tehát nem tudsz közben telefonozni, csak a környezet van, te és a motor. Szerintem a világon a legjobb dolog.
– No de mégsem tűnsz „macsó motorosnak”. Egyáltalán klubhoz tartozol például?
– Nem. Én motorozni is csak egyedül szoktam járni.
A kapcsolatunkban fontos, hogy meglegyen mindenkinek az énideje, és ezt tiszteletben is tartjuk.
Nekem a motorozás az egy ilyen dolog. Eldöntöm, hogy szeretnék valahova menni, és azalatt csak én vagyok és a gondolataim, és annyira feltöltődök, hogy mindig lesz erőm a következő hétre.
– Jól sejtem, hogy introvertált vagy? Vagy kissé aszociális?
– Nagyon sokszor csalódtam emberekben, és én inkább a kutyák társaságában érzem jobban magam. Tehát, hogyha több kutya lenne, mint ember, sokkal szebb világ lenne.
– Van olyan álmod, amit szeretnél elérni?
– Én úgy vagyok vele, hogy amit idáig elképzeltem, az megvan. És kerek az életem, semmi nem hiányzik. Egy picit rosszabb is lehetne, még akkor is jó lenne, de nagyon sok kitűzött célom van.
Ha azt csinálod, amit szeretsz, akkor a munkát se munkának fogod fel.
Viszont az még csak munka, azon kívül kell a kikapcsolódás is, és én mindig ügyeltem, hogy maradjon meg a szabadidőm arra.
• Fotó: Lengyel László Levente archívuma
– Mit látsz leginkább gondnak a mi kis társadalmunkban?
– A székelyekre – és általában a magyarokra – jellemző az, hogy úgy tudsz megszakítani egy beszélgetést, hogy megkérdezed a másiktól, hogy van. Jól. És te hogy vagy? Nagyon jól. Soha jobban. És akkor itt meg is halt a beszélgetés. Nem szeretik, hogy te jobban legyél. Nem tudom, te mennyire tapasztaltad.
– Illik panaszkodni?
– Hát igen, sajátosság. De ha kevésbé lenne az életünk része a technika, a telefon, akkor szerintem újra felfedeznénk a természetet, sokkal minőségibb lenne az élet.
