– Amikor elhatároztad, hogy színész leszel, volt-e benned valami elképzelés, hogy milyen a „tökéletes” színész? Izmos, magas, jó pasi? És ha igen, ehhez képest milyennek láttad, látod magad?
– Kamaszkoromban döntöttem el, egy olyan életszakaszban, amikor jellemzően az embereknek rengeteg problémájuk van önmagukkal, mindenükkel. Én akkortájt elég sok visszajelzést kaptam, a szavalóversenyeken, a környezetemtől, mondták, hogy nem előnytelen, hogy magas vagyok, hogy szép az orgánumom. Ez adott egy plusz önbizalmat.
Tény, hogy a színésznek van teste, hangja, de szerintem egyáltalán nem a magasság vagy a vállszélesség a fontos,
mivel elmúlt már az a fajta színházcsinálás, amelyben a hősöket csak erős fizikumú, nagyon férfias színészek játszhatják. És ez jó, mert így akár magas vagy férfias színészként is játszhatok egy érzékenyebb, mélyebb szerepet is, ami adott esetben izgalmasabb is.
– A mindennapokban is mélyebb, érzelmesebb vagy, nem pedig macsós?
– Nem tudom, hogy mit jelent a macsós, de nem nagyon vagyok az. Szeretek sportolni, futni, biciklizni, szeretek fizikai dolgokkal foglalkozni, szeretek a szüleimnél, falun mindenfélét csinálni, mármint olyan dolgokat, amelyek fizikai munkát, erőt igényelnek, de nem vagyok autórajongó, nem szeretek száguldozni, nem lovagolok, nem szörfözök, semmi extra dolgot nem csinálok. A férfiasságomat alapvetően a társammal vagy a családommal tudom megélni, azaz egymásra támaszkodunk, együtt próbálunk élni, együtt próbáljuk megoldani a közös gondjainkat. Én nem félek attól, ha olyan dolgokkal kell foglalkozni, ami klasszikusan nem férfias, tehát
szívesen mosogatok, szívesen takarítok. Vagyis nem szívesen, de megcsinálom, ha kell.
A férfiasságot jó megélni, de alapvetően akkor érzem magam férfinak, hogyha az, aki mellettem van, az ezt érezteti velem, ha szereti azt, amilyen vagyok, és megbecsüli a hibáimmal együtt is az én kis lényemet.
– Hogy látod a nőiességet a jelenlegi, változó világban?
– Ez nehéz téma. Van egy 15 éves kamasz lányom. Látom őt, valamint az egész baráti körét, önmaguk keresését, azt, hogyan öltözködnek, az általuk felvett szerepeket. És tény, hogy nem úgy öltözködnek, vagy nem úgy nyilvánulnak meg, mint mondjuk 20 évvel ezelőtt a fiatalok. És néha félelmetes, amikor egy mai fiatal nőt, vagy akár filmet látok, mert egyszerűen nem áll hozzám közel, viszont azt mondom, hogy borzasztóan örülök annak, akinek van bátorsága, akár az extremitásig is elmenni abban, hogy ő hogyan keresi önmagát. Próbálom nem elítélni a dolgokat, hanem pozitívan tekinteni rá. De tény, hogy az ember félti a következő generációt, aki utána jön, mert néha önmagát is annyira elveszettnek érzi, hogy nem tudja, hogy milyen irányba kell terelni őket.
– Férfiként mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy többé nem látsz majd miniszoknyás vagy épp magassarkút viselő nőt?
– Nem tetszene az a világ, mert férfiként, ha lehet ilyet mondani, a nőnek van egy esztétikája, ami teljesen más, mint egy férfié: van egy szépsége, ami számomra örömet okoz,
szeretem szépnek látni őket, és szeretem, ha egy szép nő tudja magáról azt, hogy szép, ha engedi, hogy ez sugározzon belőle.
Ez engem feltölt.
– Mély szerepekről beszéltél. Van még „kipipálandó” szerepálmod, álomkaraktered – mint például a hősszerelmes?
– Persze, az embernek állandóan vannak, voltak szerepálmai. Én a hősszerelmes karakterre sosem vágytam, mert nem éreztem közel magamhoz, meg nehéz is jól megcsinálni úgy, hogy ne legyen túl csöpögős. De fiatal színészként arra vágytam, hogy eljátsszam Marlon Brando karakterét a Vágy villamosából, mivel őt a maga furcsa szexualitásával együtt is nagyon férfiasnak tartom. De erről már lecsúsztam.
– Mennyire viszed haza a munkát? A színház kapuján kilépve is foglalkoztatnak az adott darab kérdései?
– Persze, foglalkoztat. Ennek a szakmának vannak nagyon kemény buktatói, mélységei és magasságai: egy darabban mindig minden sokkal problematikusabb vagy exponáltabb, mint az életben, sokszor olyan problémákat nagyít fel, amiket az ember már megélt kicsiben, és ehhez valahogy viszonyulni kell. Van, hogy a színpadon jut eszembe egy magánéleti helyzet, van, hogy épp fordítva, az utcán egy színpadi jelenet.
A színház már nagyon sokszor segített megérteni a saját problémáimat, segített, hogy másként közelítsek azokhoz.
Másfelől, mivel mi mindketten színészek vagyunk a feleségemmel (Kató Emőke – szerk.megj.), otthon is meg szoktuk beszélni a dolgokat, próbálunk segíteni egymásnak a szerepeinkben, a szerepek megértésében. Úgyhogy én haza szoktam vinni ezeket a dolgokat. És az otthoniakat meg behozom, mert azokból próbálom megcsinálni a szerepeket.
– Említetted, hogy már lecsúsztál a Vágy villamosának főszerepéről – hiszen az egy szemtelenül fiatal karakter. Mennyire foglalkoztat az öregedés?
– Úgy érzem, hogy pont olyan korú vagyok, amikor már foglalkoztat ez a dolog. Ez mindenkinek máskor jön el. És persze, ez nem úgy történik, hogy az ember betölti mondjuk a negyvenet, és akkor másnaptól teljesen újszerűen áll a témához, de tény, hogy ez az a kor, amikor az embernek a legtöbb gondja van, vagyis a legtöbb dologért felelős: gyerekek, idősödő szülők – és azt is kezdi megsejteni, hogy egyszer ő is ilyen idősödő lesz, aki segítségre szorul. De színházi szempontból
a férfiaknak igazából ilyenkor kezdődik az aranyélet, mert rengeteg jó szerep vár ránk, amelyekhez huszonévesen a férfiak nagy része még éretlen.
Másfelől egy adott kor felett az ember félti a fizikumát, hisz észreveszi, hogy már nem úgy működnek a dolgok, mint fiatalkorában: jobban oda kell figyelni arra, hogy mit eszik, egy hétvégi buli után pedig három nap kell, amíg valahogy regenerálódik. A mi színházunkban a fiúk nagyrésze edz valamit, mivel nagyon sok mindent kell bírni fizikailag.
– Mint mondod, a házimunkát, gyereknevelést kétemberes dolognak tekinted. De van olyasmi, ami szerinted igenis női feladat, amiből nem veszed ki a részed?
– Például a logisztika. Az számomra egy rejtély, hogy a nők – mondjuk, két gyerekkel – hogyan csinálják ezt? Hogy tudják, hogy kit, mikor, hova, kinek melyik órára mit kell venni, vinni? Én ezzel nem foglalkozom. Én elviszem a gyerekeket autóval az iskolába, hazaviszem őket, illetve általában én készítem el az uzsonnájukat, de a nők képességét a dolgok megszervezéséhez, észben tartásához csodálom.
– Vannak a feleségeddel külön programjaitok?
– Nálunk ilyen téren mindig is nagy volt a szabadság, soha nem volt nekem megtiltva, hogy elmenjek a haverjaimmal sörözni. De nyilván egy anyánál ez egy kicsit másképp alakul, bizonyos életkorban őt nem lehet pótolni vagy nehezebb. Dolgozunk ezen, próbálunk szabadságot adni egymásnak, mert nekünk az az átkozott és áldott helyzetünk egyszerre, hogy
mi állandóan együtt vagyunk, otthon is és a munkahelyen is, ami nagyon jó, de szükségünk van mindkettőnknek külön töltött időre is.
Ha az egyikünk elutazik például pár napra, hazaérve megbeszéljük, hogy jó volt, és csinálunk még ilyet, mert nagyon szeretjük egymást, de az is jó, amikor egy kicsit nem vagyunk együtt. Egyébként én egyedül tudok a legjobban feltöltődni, a feleségemet meg a társaság, az emberek töltik fel. Fontos, hogy mindenki megtalálja a számára megfelelő feltöltődést.
