• Fotó: László Ildikó
– Miért nevettél ekkorát a felkérésünkön?
– Meglepődtem, nem szoktam előtérben lenni, jobban szeretek a háttérből irányítani. Nincs bajom a szerepléssel, de már nem ez a célom.
– Nem lételemed a reflektorfény? A babérok learatása?
– Alapvetően nem. Eléggé maximalista vagyok, saját magammal szemben is. Minden, ami jó, ami sikertörténet, azt hajlamos vagyok alapnak vagy természetesnek beállítani. Saját magam dicséretével hadilábon állok. Egyébként a vezetői karrierem során is azt tapasztalom, fontos a kollégákat dicsérni, amikor valami rendkívüli dolgot elérnek. Erre tudatosan figyelni kell. Magammal szemben pedig egyértelműen túl szigorú vagyok.
– A vezetés alaptermészeted?
– Igen, minden bizonnyal. Elsősorban mindig saját magamnak akartam megfelelni, ez is hozzájárul ehhez. A motivációim közül egyébként talán az altruizmus az, ami a legkevésbé jellemző. Lehet, hogy ez is vezetői vonás.
– Milyen út vezetett idáig? Hiszen voltál újságíró, sajtószóvivő, fotóztál, tévénél is dolgoztál...
– Sok helyen dolgoztam, és sok mindent csináltam, mégis azt gondolom, hogy a vezetés velem született vonás. Ha genetikai összefüggést akarok keresni, az is van. Nemesi családból származom, köznemesi felmenőkkel: anno
a szellemi és a gazdasági elit egybeesett, a nemesség mind a két vezetői szerepet betöltötte. Ez egy tehetség volt már a nagyapámnál is, vagy a többi felmenőmnél.
Ezért valószínűleg genetikailag is hoztam valamit magammal. Apám újságíró, nyelvművelő, így az írás adott volt otthonról. ’91-től ’95-ig voltam középiskolás, akkor már működhetett iskolaújság, értelemszerűen benne is voltam ezekben a kezdeményezésekben. Sokáig tényleg úgy gondoltam, hogy ezt fogom csinálni, újságírói szakképesítésem is van. 2001-ig dolgoztam a médiában. Stanik Istvánnal benne voltam a Krónikát létrehozó csapatban, és úgymond újságírói pályafutásomnak, karrieremnek az volt a csúcspontja, hogy a Krónika lapszerkesztője voltam.
– A csúcson hagytad abba?
– Fogalmazhatunk így is. Aztán kipróbáltam a másik oldalt is, a székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatalnak voltam a sajtószóvivője. Utána pedig jött egy erősebb váltás: rájöttem, hogy van bennem egyéb is, és átigazoltam az élelmiszer-kereskedelem területére. Akkor jött be az életembe a menedzsmentiskola, ami tizenhat évig tartott. A Kaufland Romániánál helyezkedtem el, ami a karrierfejlődés szempontjából a lehető legjobb terep volt. Esete válogatja természetesen, de
általában a multinacionális cégek nagyon sokat fektetnek a kollégáik fejlesztésébe. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy egy olyan helyre kerültem, ahol erre odafigyeltek,
és ahol nagyon egészséges szervezeti kultúra működik. Most egy merőben más szervezeti kultúrába csöppentem, az agyon bürokratizált közintézményi létbe, ez számomra teljesen idegen jelen pillanatban, egy-másfél hónap után. De egyébként itt is ugyanúgy emberek dolgoznak, és csak rajtunk múlik, hogy milyen a mi szervezetünk kultúrája.
– Mifelénk a multi mintha szitokszó lenne. Mit gondolsz erről?
– Multi és multi között különbséget kell tenni. Ahogy nem illik ma már általánosan bélyegezni bőrszín, szexuális irányultság stb. szerint, úgy az a véleményem, hogy a cégek esetében is a piacon való viselkedésük, a humánerőforrás-politikájuk, valamint a mindennapi tevékenységük alapján kellene megítélni őket.
Miért pellengéreznénk ki csak ezért egy céget, mert német, francia vagy angol...? Ha tisztességesen adózik, odafigyel az alkalmazottaira,
különböző programokon keresztül visszaforgat a közösségbe, ahol dolgozik, akkor miért kellene nekünk elmarasztalni? Inkább tanulni kellene tőlük. Mert akárhogyan is számoljuk, Romániában a vállalkozói kultúra mindössze harmincöt évnyi. Gyerekcipőben járunk, míg a nyugati cégeknek akár száz-százötven éves múltja és tapasztalata van, ők nem voltak soha megfertőzve a kommunizmussal, és egy egészséges piaci, üzleti kultúrát hoznak magukkal. Tudom, hogy ez sosem ennyire fekete vagy fehér, van azért bőven szürke átmenet is, de tényleg eszerint kellene osztályozni a cégeket. Fontos a sikerhez való hozzáállásuk is. Önmagában a siker, a jó teljesítmény minket, magyarokat nem motivál, és ilyen szempontból vannak aggályaim ennek a közösségnek a túlélési esélyeit latolgatva. Ezt a hagyományokba való bezárkózást, amit mi csinálunk itt, nem tartom jó iránynak.
– Apropó siker. A nevedhez kötődik egy Guinness-világrekord is...
– A Kaufland Romániával döntöttünk meg egy töltött káposztás világrekordot. Pócs Sándor barátommal a kezdetekben mindenféle őrült ötletünk volt, felmerült, az is, hogy kolbásszal összekötnénk Udvarhelyt Csíkszeredával. Azért esett a döntés a töltött káposztára, mert volt már ebben világrekord, rekordot megdönteni pedig sokkal könnyebb, mint egy újat felállítani. Továbbá
a Balkánon élő népek mindegyike magának tekinti a töltött káposztát, ebben tudunk, tudnak azonosulni.
Az elkészült 27 104 töltelékből 16 vagy 17 ezer jutott el árvaházakba és öregotthonokba, különböző szociális intézményekbe, a maradékot pedig ott a helyszínen a résztvevők fogyasztották el. Azért vagyok egyébként arra a teljesítményre büszke, mert olyan ritka esemény volt, amit az öt székelyföldi város önkéntesei együtt csináltak. El kell ismernünk, hogy Székelyföldön létezik rivalizálás a városok között. Jó, ha ilyen projektek is összekötnek minket, mert nemcsak a régi történelmi kötelékek kellenek, hanem a mában is össze kell kötni a közösséget. Ez egy ilyen felemelő történet volt, amire a mai napig szívesen emlékszik minden résztvevő.
– Említetted, hogy maximalista vagy. Hogy állsz a kudarccal?
– Nem rágódok sokat rajta. Nagyon gyorsan túlteszem magam, mindig azt nézem, hogyan tovább. Nyilván senki nem szereti a kudarcot, de hát az része az életünknek.
– Fordult meg valaha a fejedben, hogy ne itthon keresd a megélhetést?
– Volt rá példa, hogy csábítottak külföldre, de azt éreztem, hogy itthon tudok boldogulni. Ha nagyon fiatalon meglépem, akkor érdekes lehetett volna. Viszont ahogy teltek az évek, felértékelődött az itthoni kapcsolati tőkém, sokkal értékesebb ez, mintsem az, hogy néhány ezer euróval többet kereshetnék valahol, ahol mindig idegen maradnék.
– Tudom, hogy a munkádból kifolyólag rengeteget utaztál. A magánéletben hová szeretsz utazni?
– Mindig is a természeti látnivalók vonzottak, nagyon szeretnénk például átmenni Amerikába, megnézni a nemzeti parkokat, azonban Európában is van még bőven látnivaló. Nyilván Európa kulturális öröksége is jelentős, de elsősorban nem az vonz. Nagyon szeretjük Olaszországot, de eljön az a pillanat, amikor azt mondom, hogy ha még egy Madonnát vagy Dávid-szobrot látok, akkor falra mászok. Egy idő után telítődsz, és már nem tudsz többet befogadni.
Nagyon szeretünk túrázni, a nyarainkba mindig tervezünk túrázást. Én nem tudok kifeküdni a homokba 40 Celsius-fokon, a meleget nem bírom.
Ezért nyaraláskor olyan helyet választunk, ahol fönt tudunk lenni a hegyen, és nincs nagyon messze a tenger. Az Alpok-Adria az, ami ilyen értelemben a leginkább elérhető. Sokan kérdezték: hogy vettük rá a fiunkat, Gerőt a túrázásra? Hát úgy, hogy ez a család közös programja, húzzuk a cipőt és indulunk – nem volt opció, hogy nem megyünk.
– Két felnőtt lányod is van az elemista fiad mellett. Hogyan állsz az elengedéssel?
– Szoktam poénból mondani, hogy akinek nem megy az elengedés, az forró tepsin gyakoroljon. Azt gondolom, hogy nem magunk mellett kell tartani, hanem bátorítani kell gyermekeinket, hogy minél hamarabb a saját lábukra álljanak, és minél hamarabb éljék a saját életüket. De azt is tudniuk kell, hogy ott vagy nekik biztos támaszként, erős szülői háttérként.
– Említettél erős férfi modelleket, példaképeket az életedből. Vannak női példaképeid?
– A feleségemre, Marikára nagyon felnézek, szerintem nagyon erős női vezető lehetne, ő azonban nem szeretné ezt csinálni. Egyébként alsó tagozatos tanár. Lenne affinitása a vezetéshez, ilyen értelemben sok mindent megosztok vele, kérek tanácsot vezetői döntéseim meghozatala közben. Voltak más női példaképeim is, akik jók voltak a szakmájukban, felnéztem rájuk.
– Azért, mert mondjuk női vezetőként más szempontokat hoztak?
– Abban nem hiszek, hogy csupán azért alkottak mást és jót, mert nők, mert női szempontokat hoztak be. Nem azt mondom, hogy nincs olyan eset, amikor ez érvényesülne, de én ilyet nem találtam. Számomra az egyén sokkal fontosabb, mintsem a címke, a nem stb.
– A közösségi médiában rendszeresen posztolsz udvarhelyi látképet, jellemzően a napfelkeltét megörökítve. Hogyan jött ez, a stillontheorbit hashtaggel jelzett sorozat ötlete?
– A tizenhat év, kereskedelemben eltöltött karrieremből több mint tíz évet folyamatosan úton voltam, naponta több száz kilométert vezettem. A reggeleim gyakran öt órakor kezdődtek, így aztán valahol útközben ért a napfelkelte. A #stillontheorbit lényegében azt jelenti, hogy még pályán vagyunk, forog a Föld, nem billentünk még ki, egyelőre nyugi van, és ez a pillanat a napfelkelte. Azóta nem utazom annyit,
reggelente otthon vagyok, a napfelkelte is otthon ér. Amikor feljön a nap, és különlegesebb vagy szebb a láthatár, azt meg szoktam örökíteni.
Később jöttem rá, egyszer csak tudatosult, mennyire fontos az életben, hogy meg tudsz-e állni egy pillanatra. Észreveszed-e azt, ami körülötted van? Vagy csak benne vagy a mókuskerékben, és őrülten hajtod azt? Álljunk meg egy pillanatra, és vegyük észre, hogy mi van körülöttünk. Számomra ez a pillanat reggel van, amikor még csak magam vagyok, amikor átgondolhatom az előttem álló napot. Ez a #stillontheorbit.
korábban írtuk
Winnetoutól Harry Potterig: hogyan neveljünk olvasó gyermeket?
Ha a gyermek un egy könyvet: másikat kell a kezébe adni – tanácsolja Lovász Andrea. A Móra Kiadó főszerkesztőjét kérdeztük egyebek mellett arról, hogyan szerettessük meg az olvasást a gyermekekkel, milyen olvasmányokhoz kapcsolódnak a mai kamaszok.
