• Fotó: Kovács Károly archívuma
– Azt gondolom, az ember mindenkori célja az életben, hogy fejlődjön. Rajtad ezt látom: foglalkozol magaddal, a lelkeddel. Meddig jött ez ösztönösen, és mikor vált tudatossá benned?
– Nem tudom, hogy köthetem-e egy adott ponthoz. Születésemtől kezdve nyilvánvalóan ösztönösen működtem, majd egyszer csak megtelt az a zsák, és hogy az egyensúly meglegyen, kellett hozzá valamilyen szintű tudatosság. Nyilván akkor még korántsem voltam megérve a tudatosság magasabb szintű működtetésére. Valójában napjainkhoz köthetem, hogy tudatosan figyelem az ösztöneimet, még ha ez így furcsán is hangzik. Természetesen a ló túloldalára sem kellene átesni, mert akkor újra egyensúlytalanság áll be. Jelenleg például a Buteyko légzéstechnikát tanulmányozom.
Buteyko azt állítja, hogy a légzésben is fogyasztói társadalom vagyunk, vagyis többet lélegzünk egy nap, mint amennyire szervezetünknek optimálisan szüksége lenne, ezért meghatározta a kontrollszünet fogalmát,
majd pontosan kiszámolta, hogy a testünk ideális működése érdekében hogyan és mennyit ajánlatos lélegezni. Felmerül a kérdés tehát, hogy még a légzésem is ennyire tudatos kellene legyen? Hol van akkor ebben ösztönösség? Közben a nemrég született unokaöcsém még láthatóan tökéletes kombinált mélylégzéssel lélegzik. Utunk során hol felejtjük ezt el? Hol kell újra emlékeztetnünk magunkat erre az ösztönre? Ezt kutatom: a tudat és ösztön kettősségét.
– Gyermekként még sok mindenben ösztönösen működünk: a légzés mellett például abban, hogy megélni a jelent, a pillanatot, tudunk még határozottan nemet mondani… És ezeket mind elfelejtjük?
– Elfelejtjük vagy elfelejtjük emlékeztetni magunkat, hogy tudjuk? Hiszem, hogy az emberben állandóan jelen kell lennie a benne lévő gyermeknek és a benne lévő szülőnek is, ami összetevődik a saját szüleinkből, nevelőkből, tanítókból, többféle mintából. Szóval, ott van bennem ez az általam kialakított szülői hang és a gyermeki hang is, és ezt a kettőt fogja közre a felnőtt, aki én vagyok, és egyensúlyban tartom a nagy egészet. Csak valahogy elfelejtjük ezt a felnőtt hangot meghallani és megszólaltatni. Ezt a felnőttet keresem, ennek a felnőttnek a hangjára vagyok kíváncsi.
– Mikor kezdtél el ezekkel foglalkozni?
– Hogy mikor kezdődött? (hosszú szünet) Mindig kezdődött. Születésemtől fogva. Mintha ez lenne a feladatom. És ez jó feladat. Tart egy életen át.
– És mi ennek a feladatnak a célja?
– Az egyensúlytartás, az egyensúlyban maradás. Nincs amiért ezt szűkíteni arra, hogy szeretetben éljek magammal, másokkal, vagy hogy a haragomat is tudjam manifesztálni, ha szükséges, hogy egy más aspektust is mondjak. Mindezek célok, de a végső nagy cél, hogy egyensúlyban tartsam magam a világban. Mert amúgy nincsenek céljaim. Nincsenek nagy álmaim, nagy vágyaim, nagy világmegváltó terveim.
• Fotó: Kovács Károly archívuma
– Voltak azonban nagy döntéseid. Váratlan döntések, amikor esélyt kaptál, amikor kinyílt egy ajtó előtted, például a budapesti színészképzés során adódó lehetőségeid helyett végül mégis Vásárhelyen végezted el a színit, és bár hívtak színházakhoz, te mégsem az egyenes utat választottad. Másképp döntöttél. Miért?
– Jellemző rám, hogy adott helyzetekben pont nem úgy döntök, ahogy elvárná a norma, a társadalom, vagy adott esetben én magamtól. Mégis milyen érdekes az élet! Lehettem volna színész az Operettszínházban, s bár akkor nem alakult úgy, nyolc évvel később vendégszerepeltem ott és Budapest más színházaiban is, amelyek a szívemhez a legközelebb állnak: Örkény, Szkéné, Katona, de ezek mellett lehetőségem nyílt a Thália Színház, a József Attila Színház vagy a Budapesti Nemzeti Színház színpadán is állni. Ha valami bele van kódolva az életedbe, ha ott dolgod van, vissza fogsz oda kanyarodni, és pontosan annyi időt töltesz majd ott, amennyi a dolgod.
– De a legtöbb ember mégis inkább az egyenes, a jól látható utat szereti. Te meg ezekben mindig másképp döntesz. Mi kell ehhez? Önbizalom? Kíváncsiság?
– Bátorság? Vakmerőség? Náray Tamás mondása: sokkal kevesebbszer bántam meg azt, hogy bátor voltam, mint azt, hogy gyáva. Rájöttem, hogy az élet „nagy” dolgait „kis” dolgokon kell tesztelni, és ha a kis dologban működik, akkor már „csak” a metódust kell megfigyelni, megérteni és működtetni nagyban. Egyébként
az életben mindig hagytam, hogy vigyen az ár, és úgy voltam vele, hogy ahol kitesz, szétnézek, hogy mi ott a dolgom. Ez most változik meg. Elkezdtem a gyeplőt a kezembe venni, már nem visz az ár, és nem is úszom szembe vele.
Az életemet úgy képzelem, mint egy spirált, amelyben folyamatos haladás, fejlődés van. Egyre távolodom a „mag”-tól, de ha visszatekintek, egyre közelebb kerülök „mag”-amhoz.
– Ebben a keresgélésben, ebben a spirálban, a hit és lélekfejlődés terén melyek voltak a kiemelkedő pontok, amelyek hatottak rád?
– Az imént említett spirálban a hit kérdése egy óriási fordulat. Sokat gondolkodtam azon, mi a hitem, ami szerint élek, ami a bennem lévő szülő és gyermek hangjainak összessége. Erről nem olyan régen a barátaimmal is beszélgettem, mert érdekel, hogy kinek mi a hitrendszere, közben megfogalmaztam a sajátomat is: a természetben hiszek. A természet természetében, az emberi természetben, az állatok ösztöntermészetében…
• Fotó: Kovács Károly archívuma
– Én pedig úgy fogalmaznék, hogy téged érdekel az ember. Nemcsak önmagad megismerése, hanem másokra is figyelsz. És nem erőszakosan, hanem finoman. Érzed az emberi lelket.
– Akár azt is mondhatnám, hogy már nincs időm arra, hogy ne így éljek. Eljutottam arra a pontra, hogy ha valahol nem érzem önazonosnak magam, akkor felállok és elmegyek, de már nem menükölök. Erre a hangra most már egyre erősebben hallgatok. Tehát, ha belekerülök egy helyzetbe, akkor képes vagyok úgy alakítani azt, hogy abban a figyelés, amiről te beszélsz, a bizalom úgy működjön, ahogy a hitrendszerem szerint működik. Hogy ez hogyan sikerül, honnan indul?
– Talán onnan, hogy te magadra is sokat figyelsz.
– Addig járod a magad útját, a magad figyelését, amíg el kezded megismerni, megszeretni, elfogadni magad, és ha ezt eléred, akkor valószínűleg elkezded tudni kiterjeszteni mások felé is. Például esténként, amikor imádkozom, és az imában eljutok oda, hogy „Vigyázz édes szüleimre, meg az én jó testvéremre…”, akkor megállok egy pillanatra, és engedem, hogy a gondolataim meginduljanak, kiterjedjenek, és
mindenkiért fohászkodom, aki és ami eszembe jut. Imádkozom a tücskökért, akik jó házőrzőként végigciripelik az éjszakát a házunk körül,
vagy a minap, amikor összefutottunk, akkor este értetek is imádkoztam, adott ponton imádkoztam már egyazon estén Putyinért és Trumpért is (nevet). Ezért a továbbgyűrűztetett imádság-képességért végtelenül hálás vagyok.
– Hát nem véletlen szerintem az sem, hogy milyen tanulmányokat folytattál (pedagógia, színi), és milyen szakmában dolgozol (színész, masszőr, zeneszerző, beszédtréner stb.). Mindegyik a test és lélek kapcsolatáról szól.
– Mondhatnám, hogy mindegyiket tudatosan választottam, de nem így történt, viszont valóban mindegyik része a test-lélekkapcsolódás. Ha a reflexológiára vagy a masszázsra gondolunk, egyértelműen energiacseréről is szól. Ha a színházat nézzük, az totális energiacsere, mind a színpadon lévők között, mind a színpad és a nézők között. Ha a beszédtechnikát vesszük példaként, elég csak Grotowskit idéznem: a hangunk a testünk meghosszabbítása. A költészetben, a zenében ugyanúgy, és ezeket mind összeköti a természet.
Ami az életemben igazán tudatos döntés volt, hogy a „világvégén”, de a természet közepén, egy zsákfaluban építettünk házat.
Sokáig úgy gondoltam, milyen jó lesz oda kivonulni. Manapság mennyire hangzatos szó, hogy elvonulás. Miután elkészült a közművesítetlen telken az önfenntartó házunk, ott töltöttem csaknem két hónapot, zenét írtam a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Mikor lesz nyár? című előadásához, befejeztem a doktori disszertációm, és ez idő alatt nem érintkeztem emberekkel, autó sem járt arra, és akkor jött egy nagy igazság: vissza kell menni a „dzsungelbe”, a városba is. Hiányzott a szociális háló. Rájöttem, hogy a kettő csak együtt tud úgy működni, hogy a spirálban tovább tudjak haladni.
• Fotó: Kovács Károly archívuma
– Te a belső utazásodban most hol tartasz?
– A helyemen. Ott tartok, ahol lennem kell. A legjobb helyen. Most különösen jó helyen. Ott, ahol biztonságban érzem magam, ahol egyre jobban szeretem magam, elfogadom magam, ott, ahol biztonságban érzek másokat magam körül, ott, ahol egyre jobban szeretek másokat, és ott, ahol bárkit képes vagyok elfogadni. Úgy érzem, hogy egy nagy fordulat előtt állok. Elindult kívül-belül egy olyan folyamat, amikor
azok a dolgok, amelyekre már nincs szükségem, elkezdtek automatikusan lemorzsolódni, hogy teret adjanak azoknak a dolgoknak, amelyek következnek.
Határozottan azt érzem, hogy ami jönni fog, az egy életen át fog tartani. Ezzel együtt azt is érzem, hogy nehezen fogom elfogadni, hogy ez lesz az, ami a dolgom, feladatom. Minden esetre élet lesz benne, és életre hív, már hallom, hogy a saját életem hívogat. Tudod, sokszor gondolkodtam, hogy ha lenne névjegykártyám, annyi mindent lehetne ráírni: színész, költő, masszőr, zeneszerző, óvóbácsi, beszédoktató, ésatöbbi… Most el fogok jutni oda, hogy mit írjunk oda igazán.
– És mi lesz az?
– Hát, ha tudnám… Lehet, hogy nem is lesz rá szó. Sőt, biztos vagyok benne, hogy nem lesz rá konkrét szó. Én leszek.
