– Amikor azt ajánlottam, hogy találkozzunk egy kolozsvári belvárosi kávézóban, egyből rávágta, hogy: igen, az jó lesz. Gyakran jár ilyen helyekre?
– Valószínűleg többet, mint sokan mások. Társasági ember vagyok, de nagyon szeretek egyedül is lenni. Kirándulni is gyakran megyek egyedül. Elindulok, és egyedül felfedezek helyeket. Például úgy tíz évvel ezelőtt hallottam, hogy felújították a kőhalmi várat. Hívtam barátokat, hogy menjünk nézzük meg, de senki nem akart jönni, erre kinéztem egy vonatot, elmentem, megnéztem, s a következő vonattal visszajöttem. Sebesvárat ugyanúgy: buszra ültem, megnéztem, viszajöttem. Hegyekbe viszont sose járok egyedül. Oda mindig társasággal megyek. Több társaság is van, akikkel kirándulni szoktam: az egyikkel épp most hétvégén megyünk a Tordai hasadékba kipróbálni a via ferrata-t. Ez a köteles hegymászás egy változata, ahol az ember be van biztosítva, elvileg nem zuhanhat le. Több helyen is voltam már via ferrata-n, de erre különösen kíváncsi vagyok, lévén, hogy a Tordai hasadékot nagyon jól ismerem.
– Nem fél?
– Már nem. A legelsőnél nagyon-nagyon féltem. Akkor kezdtem azzal a társasággal kirándulni, ahol rajtam kívül mindenki huszonéves.
– Hogy érzi magát velük?
– Nagyon jól. Befogadtak. Első alkalommal éppen egy via ferrata miatt iratkoztam fel egy kirándulásra, amit ők szerveztek, egy nehéz kategóriásnak besorolt háromnapos útról volt szól. Érdekes volt az első találkozásom velünk: egy másik belvárosi pub előtt kellett találkoznunk, s egy hosszú asztalnál néhány gyereket láttam. Kiderült, hogy ők azok. Odamentem hozzájuk, s azzal kezdtem: azt hiszem, rossz helyre jöttem. Összenéztek: Magunkkal visszük? Magunkkal visszük! S azóta velük megyek mindenhová. Javarészt hegyet mászunk, napi húsz kilométert gyalogolunk.
– Muszáj megkérdeznem, hogy hogy bírja az iramot a huszonévesekkel?
– Hetente kétszer járok edzeni. Személyi edzővel dolgozom, amely ugyan drágább a többinél, de ő tudja, hogy milyen edzésre van szükségem. Azért edzem, hogy fitt és erős maradjak. Korábban konditerembe is jártam, de azt nem szerettem, mert oda magamutogatni járnak sokan. Még korábban, amikor nem volt még edzőterem, akkor biciklivel hetente háromszor elmentem a legközelebbi városig és vissza, ha esett, ha fújt.
– Segít a sport abban, hogy ennyire fitt?
– Nagyon sokat. Két évvel ezelőtt a fiatal csoportommal Marokkóba mentünk, ők akkor 25–26 évesek voltak. Az Atlaszt másztuk meg, ami nem annyira nehéz, mint például a Fogarasi havasok, de fel kell menni 3500 méter magasra. Na, akkor nem bírtam az iramot velük. Azért, mert azon a nyáron annyira sok munkám volt, hogy nem értem rá egyetlen napot sem edzeni. Nem voltam felkészülve a hegymászásra, így aztán a helybéliek adtak egy öszvért, s öszvérháton másztam meg az Atlasz hegységet.
– Lovagol is...
– Igen, bár nem profi szinten. Időnként Sztánára járok lovagolni.
– Hány évesnek érzi magát?
– Lélekben körülbelül 45 vagyok. Életmódomban is. Igyekszem azonban nem kiríni, például soha nem veszek térd fölé érő szoknyát.
– Fontos a ruha?
– Nagyon. Olyan, mint az ajándéknak a doboza. Persze, egy velem egyidős nő ne vegyen olyan blúzt, amiből kilátszik a köldöke, ne nézzen ki nevetségesen. De azt sem szeretem, amikor azt mondják: nekünk már lejárt. Nem. Akkor jár le, amikor három méterrel a felszín alatt leszünk. Addig nem. Egy fiatal bármit hordhat, mert minden jól áll. De egy idős nő ne vegyen fel slampos ruhát. Igyekezzen enyhén magassarkút hordani, hogy szép legyen a járása, farmer mellé válasszon vonzó felsőt. És főleg akarjon nőiesnek, csinosnak maradni. Nézzen be reggelente a tükörbe, s bármilyen korban tartsa meg a női hiúságát. Nem lehet kiszámítani, hogy mennyit ad a teremtő, de amit ad, azt éljem. S kényeztessem néha magam. Én például holnap biztos, hogy 11-ig alszom majd, mert egy hétig éjjel-nappal dolgoztam. Ha kell, két ember helyett dolgozom, de amikor pihennem kell, akkor megengedem magamnak, hogy két teljes napig csak aludjak. Régen az volt a hibám, hogy mindent elvállaltam. Ma is a fiatal, kisgyerekes nőknek van egy olyan kényszere, hogy mindenkinek meg akarnak felelni: férjnek, anyósnak, háztartásnak...
– Gondolom, előnye az idős kornak, hogy megengedheti az ember magának a hátradőlést.
– Igen. És meg is engedem magamnak. Felteszem azt a bizonyos „lila kalapot”, és oda megyek, ahová jólesik. Megtehetem azt, amit fiatalon nem tudtam, mert nekem már nem kell megfelelnem senkinek. Vállalom magam, és nem érdekel mások véleménye.
– Régen megpróbált megfelelni?
– Igen: anyósnak, férjnek, társadalomnak. És rosszul tettem.
– Ha most lenne 30 éves, másként tenne?
– Igen. Hamarabb válnék el. Ki kell szállni a nem működő dolgokból: legyen az házasság, munkahely. Ha bármi megfojt, abból ki kell szállni. Én addig vártam, amíg a gyermekeim megnőttek, de nem kellett volna. Mentségemre legyen mondva, az egy másik, korlátoltabb társadalom volt, hagyománytisztelő családi háttérrel. A szüleim úgy neveltek, hogy én nem lehetek egyenlő egy férfival, az iskolában is mindenben korlátoztak bennünket (nagyenyedi tanítóképző – szerk. megj.). De az egy olyan kor volt, a tiltások kora. Persze, kell a korlát, mert anélkül a gyerek is szakadékba zuhan. De a különbség abban rejlik, hogy az udvar egy négyzetméteres vagy négy hektáros.
– Ön mit kap attól, hogy járhatja a világot?
– Én kötelezővé tenném mindenki számára az utazást. Először is azt, hogy mindenki nézze meg saját hazáját. Nézze meg, mert nem eldobandó. Később aztán lépjen tovább más országok felé. Gyakran járok Amerikába, mert ott lakik a lányom. De akkora örömmel érkezek mindig haza! Amikor Várad környékén megihatom az első itthoni kávét, az a világ legjobb itala. Amikor pedig Élesden túl meglátom a hegyeket, a boglyákat és a juhnyájat, akkor én helyben élni kezdek. Azért kell elmenni, hogy szeretettel haza tudjunk jönni. Amikor Indiából hazajöttem, azt mondtam, hogy nem tudjuk a hazánkat megbecsülni. Először nekem Amerika is negatív sokk volt, úgy 15 évvel ezelőtt. Azt láttam, amit remélem, hogy itt soha nem tapasztalunk meg: az elszigetelődést. Ellenben Grúziát imádtam, pedig ott is látható a volt kommunista rendszer összevisszasága, ugyanakkor családias, közvetlen, őszinte. Azoknak, akik el vannak szállva attól, hogy milyen szép Románia, azt szoktam mondani: lépjetek kicsit ki máshová, lássatok egyebet is. Az elégedetleneknek meg ugyanazt mondom: menj el más országba, s fogsz tapasztalni sokkal rosszabbat is, mint idehaza. Év végén Tanzániába készülünk hegyet mászni. 3500 méter fölé nem megyek, így, míg a többiek megmásszák a 6000 méteres hegyet, én a faluban fogok körülnézni. Szeretek egyedül jönni-menni, a helybéliekkel „beszélgetni”. Van nálam egy kis notesz, abban csomó rajz, azok segítségével kommunikálok velük.
– Meg szokták öntől kérdezni, hogy: de miből futja az utazásokra? Mégiscsak tanítónői fizetésből él.
– Sőt. Azt is mondják, hogy „hát ez nekem már gyanús”. A magyarázat viszont egyszerű: ezek az utazások nem olyan drágák, mint amilyennek azt az ember gondolja, aki sose megy. A vonat és a tömegközlekedés sehol nem nagyon drága. Szállások terén meg a neten bármit találunk: nem kell szállodába menni, hanem kicsi, helyi szállást választani. Nekem csak annyira van szükségem, hogy legyen egy tiszta ágy, ahová a fejemet lehajthatom, és mondjuk ne legyen zaj. Marokkóban még hosztelben is aludtunk. Továbbá nem utazási ügynökségen keresztül foglalunk, hanem direkt a helyitől, ami sokkal olcsóbb.
– Már három éve nyugdíjba kellett volna mennie. Miért nem ment?
– Mert nagyon szeretek dolgozni, és öröm a munkám, nagyon sok energiát ad. Minél több szeretetet ad az ember a gyermekeknek, annál több jön vissza.
– Az egyetemet is „későn” végezte el...
– Nagyon későn. 15 évvel ezelőtt fejeztem be, most 65 vagyok.
– Mire volt szüksége: diplomára vagy tanulásra?
– Is-is. Nagyon szeretek tanulni. Ha lenne olyan egyetem, ahová be lehetne járni órákra csak azért, hogy bizonyos dolgokat megtanulhassak, és nem kellene vizsgázni, most is beiratkoznék például földrajzra vagy néprajzra. Az egyetemen kezdetben attól tartottam, hogy ki fognak röhögni. De senki nem tette: se tanár, se diák.
– Jobb ez a mai társadalom, mint a korábbi?
– Sokkal jobb. Hát ezelőtt negyven évvel beülhettünk volna mi nyugodtan egy ilyen vendéglőbe, vagy akár én egyedül? Nem lehetett volna, mert a társadalom szerint nem volt ildomos, erkölcsös.
– Mi van még a bakancslistáján? Nem feltétlenül utazásra gondolok...
– Nagyon-nagyon vágyom egy tornácos parasztházra udvarral, amely belül összkomfortos. Ez viszont a nehezen elérhető kategória anyagi szempontból. Jó lenne egy kecske, méhek, egy macska és egy kutya.
– Tudatosan mellőzi azt, ami nem pozitív és nem építő?
– Tudatosan. A tévét is csak annyit nézem, hogy tudjam, mi történik.
– Védi a jókedvét?
– Meg az életemet és az egészségemet. Csak olyan helyekre megyek, ahol a pozitív energia dominál. Ahol arról beszélnek, hogy kinek milyen betegsége van, s milyen gyógyszert szed, oda többé nem megyek. Én is szedek gyógyszereket, de nem ez bennem a lényeg.
Fotó: Major Melinda saját fotói
korábban írtuk
Zsigmond Enikő – 60 év Erdély hegyein
Akkor kezdett a hegyre járni, amikor még falun felkiáltottak, hogy Minekazt!, akkor is, amikor a rendszer rossz szemmel nézte a „turistát”, és amikor kötelezővé tette a kirándulást, de akkor is, amikor az új időkben már civilként lehetett tevékenykedni a hazai turizmusban. Ismeri Erdély minden zegét-zugát, hegyormát és borvizét, várromját és freskóját. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. áprilisi számában jelent meg.)
