– Hogyan került be Székelyudvarhelyről a román válogatott kézilabdacsapatba?
– Magas voltam, és nagy volt az erőm. 100 km/órás sebességgel ment ki a labda a kezemből. Ezért, meg főként a magasságomért hívtak. Kisvárosi klubhoz tartoztam, de az országos bajnokságban játszottunk, ott mindig láttak, s kiválogatták a jobbakat. Emlékszem, pont akkor kellett volna érettségizzek, de nem mentem el az első érettségire, mert akkor hívtak először a román válogatottba, lehetett menni Jugoszláviába, és akkor azt választottam inkább. És majd utána elmentem a pótérettségire. Úgy mentem le Bukarestbe, hogy románul egy szót sem tudtam. De ott aztán megtanultam...
– Négy felnőtt világbajnokságon vett részt, egy olimpián, melyik volt a legemlékezetesebb meccse?
– Mindenik külföldi meccsünk szép volt, de talán a legelső, a jugoszláviai volt a legemlékezetesebb. Amikor betettek a pályára, a lábam abban a pillanatban összeakadt, elestem az idegességtől. Nemcsak amiatt, hogy a válogatottal mehettem, de az volt az első külföldi meccsem...
– Nem sokkal ezelőtt ért véget a nyári olimpia, a mai olimpiákhoz képest milyen volt 1976-ban, Montrealban?
– A román női kézilabda válogatott 1976-ban először volt olimpián, Montrealban. Nem is lehet elképzelni, mekkora dolog volt ez akkoriban. Nagy szigorúság volt Romániában, de ott, Kanadában is, amikor kimentünk, volt pár kísérő emberünk... A kapuknál őrök álltak, nem akkor jöttél ki a szobádból, amikor akartál, hanem amikor engedték. A folyosókon is őrködtek a katonák. Ha mentünk edzésre vagy mérkőzésre, két fegyveres ült be a buszunkba, felettünk helikopter kísért... Megvolt a programod, az edzésed, a meccsed, s amikor volt 1–2 óra szabadidő, akkor elmehettél esetleg várost nézni.
Ez olyan, mint a katonaság. Annyi, hogy utána megvan a köszönet, vagy valamiféle elégtétel, mert akkoriban nem lehetett kimenni külföldre, főleg a nyugati országokba, és ez volt a nagy dolog, ezért érte meg.
Mi anyagilag nem nyertünk belőle, mert csak akkor adtak valamit, ha első helyen végeztél, de második, harmadik helyért például nem, soha. De bejártad a világot ingyen. Olaszországban és Spanyolországban nem voltunk, mert ott nem volt kézilabda, de a szocialista országokban mindenütt: Kelet-Németország, Jugoszlávia, Csehszlovákia, Szovjetunió, minden évben mentünk. Nyugat-Németországba csak egyszer, bemutatóra, tanítottuk nekik a kézilabdát. És most nézd meg, hogy hol tartanak a kézilabdában… Benne voltunk a világon az első hatban. Kelet-Németország, Jugoszlávia, Oroszország, Magyarország, Románia – nagyjából így volt a sorrend. Negyedikek lettünk akkor az olimpián, kellett volna bár egy harmadik hely, de az is szép eredmény volt.
– Mitől lesz jó kézilabdás valaki?
– Nagyon kell a koncentráció, a technika, a taktikát pedig az edző hozza… Én Tamás Náci bácsival tanultam, ő tornatanár volt a mezőgazdasági iskolában, ott végeztem könyvelő szakon. Vele kezdtem kézilabdázni, és a székelyudvarhelyi Akarat csapat is onnan indult, ott is Náci bácsi volt az edzőnk, s akkor így haladtunk fölfele.
– 1980-ban hagyta abba a versenysportot, később mindkét gyermeke profi kézilabdázó lett (Ilyés Annamária és Ilyés Ferenc, mindketten válogatott kézilabdázók – szerk. megj.). Mi kellett ahhoz, hogy az édesanyjuk örökségét folytassák?
– Elég későn, 31 évesen szültem, akkor hagytam abba. De továbbra is a kézilabdában éltem, nemcsak edzésre jártam, hanem ott is dolgoztam az Akarat kézilabdacsapat irodájában, edzősködtem, meg mindent csináltam abban az időben, mert egy kis klub volt, s a gyerekeim ott nőttek föl babakocsis koruktól kezdődően a pálya szélén. És mivel ott nőttek fel, ez vonzotta őket. Annamari már harmadik osztályos korától kezdett kézilabdázni, Ferike eleinte focizott, és aztán nyolcadik osztálytól járt kézilabdára ő is.
– A saját sportsikereire vagy a gyerekekére büszkébb, ha lehet ilyet kérdezni?
– Nem lehet összehasonlítani a kettőt, de a fiam eredményesebb volt, mint én. Ő három olimpián volt, én pedig csak egyen, nekem román válogatott meccsem 198 volt, neki pedig 250. De a mi időnkben nem úgy volt, hogy minden nap meccs, havonta játszottunk, vagy évente csak 5–6 nemzetközit, tehát nem szaporodtak a meccsek úgy, mint a maiaknak.
– Mit ad egy fiatalnak az élsport, a csapatsport?
– Először is a fegyelmet tanulja meg, másodszor az összetartást, a barátságot, mert tudod, hogy valahova tartozol, s az az összetartozás mindenkire vonatkozik: a játékos társaidra, az edzőre, a vezetőségre is.
– Életre szóló barátságai is születtek a kézilabda által?
– Persze. Van például egy öreglány csapatunk, huszonkét éve minden hétfőn összejövünk, és egy magyarországi csapattal is tartjuk a kapcsolatot, és járunk ki oda is, Soltvadkertre, egyik évben mi megyünk ki, másik évben ők jönnek. Vagy a magyar válogatottal nem volt túl szoros a viszonyunk, mert nekünk tiltották is hogy magyarul beszéljünk, főleg ilyen meccseken, de a Tóth-Harsányi testvérekkel még most is tartom a kapcsolatot. (Tóth-Harsányi Katalin, olimpiai- és világbajnoki bronzérmes kézilabdázó, testvére, Borbála szintén magyar válogatott kézilabdázó – szerk. megj.)
– Hogy látja, mennyire viseli meg az élsport a testet?
– Én úgy tartom, hogy aki nem sportol, annak is vannak betegségei. Másnak is van porckopása, fáj a dereka, fáj a térde, karja. Hogy én megúsztam komolyabb sérülés nélkül, az nagyon sokat számít. Most már azt mondják, hogy szívnagyobbodást kaptunk a sporttól, de hát az sem csoda, mert azért volt megterhelés elég. Nemrég voltam orvosnál, és ő mondta, hogy a kosárlabda csapat tagjainak, akik ’76-ban Montrealban voltak, mindenkinek szívnagyobbodása van. De én mindig úgy tartottam, hogy az, aki nem sportol, annak is ugyanazok a betegségei megvannak, sőt, súlyosabbak.
– Mostanság mivel telnek a napjai?
– Vannak barátaim, minden nap eljárok kávézni valamelyik kézilabdás lánnyal, vagy délután találkozunk, heti egyszer kézilabdázunk a lányokkal, de jó, nagy baráti köröm van, sokan vagyunk. Van egy hétvégi házunk Zeteváralján, ott vagyunk sokat, és itt is bőven van, amit csinálni a kertben, pihenek, tévézek, de sokat járok el itthonról. Évekig jártam edzőterembe, most a járvány óta nem, de addig minden nap eljártam.
– És a kézilabdát nézőként követi-e?
– Állandóan. Az udvarhelyi meccsekre mindig eljártam, amíg volt, mert tanítottam, s edzősködtem is egy darabig, miután abbahagytam a játékot, meg testnevelést is tanítottam, tehát minden meccsen voltam itt, Udvarhelyen, meg aztán minden meccsét megnéztem a gyermekeimnek. Olyan nem volt, hogy egyet ne nézzünk meg. Amikor Ferike Németországban játszott, német tévét fogtunk, parabolával, ha Lengyelországban játszott, a lengyel tévét néztük, utána a magyart, magyar szatleites tévénk volt, mindig azt, ahol közvetítették a meccseket.
– Ön szerint változott-e a profi kézilabdások megítélése az elmúlt évtizedekben?
– Nem lehet a kettőt összehasonlítani, mert a gyerekeim esetében profizmus van, pénzre megy a dolog, lehet követelni, mi szeretetből csináltuk. Amiért megérte nekünk, hogy lehetett a sport által külföldre menni. Mert Románia akkoriban nem engedett ki külföldre senkit. Csak a sportolókat. Tőlünk például Nyugat-Németországban ketten is kint maradtak, Kanadában a segédedzőnk, este vacsoránál még ott voltak, reggel, amikor találkoznunk kellett volna, már nem... Később, amikor már megengedték, hogy külföldre szerződj, sokan kimentek.
– Sosem vonzotta a disszidálás gondolata?
– Nem. Én mindenkinek elmondom, hogy én addig vagyok jól, amíg a szombatfalvi templom tornyát látom. Sehova se megyek véglegesen. Én annyit jártam, annyit láttam, hogy az elég volt. Később a gyerekeimhez is, Ferikéhez is Németországba, Lengyelországba is elmentem, amíg ott játszott, de már Magyarországra se költöznék ki semmi pénzért.
– Mit lehetne tenni, hogy többet mozogjanak a mai gyerekek, vagy, hogy több fiatal mozogjon?
– El kell tiltani a tévétől, internettől, kötelezni kell, hogy valamit mozogjon. Az én unokám például tévét még nem látott. Amíg kisebb, addig tudsz „parancsolni” neki, mész vele, viszed sportolni. Utána már? Egy-egy jó tornatanáron vagy edzőn múlik. Az, hogy ki sportol, ki nem, mindig is a szülőktől és a tornatanároktól függött.
Fotó: Csedő Attila
korábban írtuk
Illyés Claudia: Most már elhiszem, hogy kemény csaj vagyok
Könyvtáros, aki megcáfolja, hogy unalmas lenne a szakmája, aki folyton új ötletekkel áll elő, olvasásra neveli a gyerekeket, számítógép kezelésre tanítja a nagyikat, kirándulni viszi őket. És nem riad meg a börtöntől, írni-olvasni tanítja a rabokat, sőt még olvasóklubot is szervez nekik. De nem adta fel az álmát sem Illyés Caludia, valamikor állatorvos szeretett volna lenni, most szabadidejében farmján gondozza jószágait. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. augusztusi lapszámában jelent meg.)
