– Régóta érdekel, honnan a Deszka becenév?
– Gyerekként egy rossz injekció miatt ideg- és izomsorvadás lett a jobb lábamban, és azóta húzom, főleg amikor szaladok. Bár négy évet tiltakoztam, verekedtem emiatt, mégis rámragadt. Kénytelen voltam elfogadni. (mosolyog)
– A motorozás mostanában a legnagyobb szenvedélyed.
– Csak két éve motorozom, bár mindig is vágytam rá. 20 évesen viszont még féltem. Féltem magamtól. Aztán, amikor azt vettem észre, hogy nem zavar, ha megelőznek, hogy nem sietek vagy az automata váltós autót is szeretem, akkor tudtam, hogy itt az ideje. A motorozás akkor vagány, hogyha az ember nem siet. Amúgy régi barátaim révén tagja lettem a Sons of Attila szászrégeni motoros klubnak. Olyan komolyan veszem, mint egy buzgó kisgyerek.
– Van varázsa annak, amikor több motoros együtt túrázni indul.
– Nem is tudom, mi vonz jobban: a közösen motorozni, vagy az, ha egyedül vagyok… Én örök életemben társasági ember voltam, a magányra csak titokban vágytam. Snowboardozni is nagyon szeretek egyedül, amit szintén felnőttként sajátítottam el, de ha öten indulunk neki, az is nagyon vagány.
– Úgy tudom, főzni is nagyon szeretsz.
– A főzés is a magányvágyból alakult ki. Sokáig a tojásrántotta volt az egyetlen, amit el tudtam készíteni. Sokat tanultam Nagy Alfréd barátomtól, aki azóta nincs már velünk. Őt figyelve alakult ki a vágy bennem, hogy álljak a tűzhely mellé. Aztán Keith Floyd mintájára, aki a nagyapja két szakácskönyvét elejétől a végéig kétszer végigfőzte, én is kezembe vettem Floyd egyik szakácskönyvét, és végigfőztem. Nagy meló volt, de megérte.
Én nagyon szeretem azt, hogy reggel korán felkelek, kitalálom, mit főzök, kifütyörészek a piacra, elpletykálok az árusokkal…
Nekem a főzés egy hosszú egyedüllét. Ezt a fajta főzést lehet élvezni. Az viszont, amit jellemzően a hölgyek csinálnak, hogy minden nap abból varázsolnak ételt, ami van, az nehéz. Minden tiszteletem az övék.
– Érdekes kettősség, hogy a művészvilágban dolgozol régóta, de nem alkotóként. Nem is szereted, ha művész úrnak szólítanak…
– Csak szeretem tisztázni a dolgokat, hisz a színházban szinte mindent csinálok, ami nem művészet. De valóban régóta benne vagyok a szakmában, '93-tól, ha jól emlékszem.
– Hogy csöppentél bele?
– Meglepő lehet, de teherautó-sofőrként kezdtem, a hadseregben szereztem jogosítványt, s nagyon menő volt akkor huszonévesen teherautóval járkálni. Aztán a 90’-es években Gyergyóban egy kenyérsorban Bocsárdi László (a sepsiszentgyörgyi színház jelenlegi igazgatója – szerk. megj.) állt mögöttem, és felajánlotta, hogy elvisz Sepsiszentgyörgyre az új színházba. Igent mondtam. Elmentem Sepsire, de
olyan lusta voltam szöveget tanulni, hogy nem lett belőlem színész. Viszont beleszerettem a színházba, és ha nem is alkotóként, de végül mégis ott találtam meg a helyemet.
Szerencsés voltam, mert olyan időszakban lettem aligazgató a színháznál, mikor volt idő megtapasztalni a dolgokat, megengedte az akkori ritmus azt, hogy a saját bőrömön tanuljak.
– És ezt a tudást azóta számos színháznál használtad, és fesztiválszervezőként is kamatoztattad.
– A fesztiválszervezésbe is Sepsin kóstoltam bele, a Reflex színházi fesztivál által. Később függetlenként kezdtem ezzel foglalkozni: a budapesti augusztus 20-i rendezvény egyik részfeladatának voltam a vezetője, majd Kolozsváron az Interferenciák Színházi Fesztivál és a Liszt Fesztivál szervezője, Szarajevoban két alkalommal is a Winterfest Összművészeti Fesztivál szervezésében tevékenykedtem. Ez izgalmas, de egyben fárasztó és nehéz időszak volt, mert egyszerre négy városban volt albérletem, igazából autóban laktam, rengeteget utaztam, és ott volt a két gyerekem… Aztán jött a lehetőség, hogy legyek a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház produkciós igazgatója. Nagyon porosnak tartottam a vásárhelyi színházat, de éreztem, nem nehéz újat és jót csinálni. Most úgy érzem, nem itt ért véget nekem az út, bár egyre jobban szeretem a várost. Elsősorban szakmailag nagyon sok pluszt kaptam, amiért hálás vagyok, és a forgatagos csapat is behívott közéjük, szóval tíz év ittélés után kezd a szívemhez közel kerülni ez a vásárhelyi élet.
– Mi számodra az otthon?
– A mai napig nem tudom, mit mondjak, hova való vagyok. Gyergyóditróban születtem, Gyergyóban nevelkedtem, de Balánbányán is éltünk, mert édesapám bányászmérnök. Ám Sepsiszentgyörgyön éltem a legtöbbet, ott váltam felnőtté, ott alakult ki a szakmai életem, ott születtek a gyerekeim, és most lassan egy kicsit még vásárhelyiesedem is. Amúgy – ha szabad ilyen nagyokat mondani –, én Erdélyben mindenhol jól érzem magam, ahol van magyar színház, jó közösség. És ott van még Kárpátalja, ahonnan a feleségem származik. Kicsit olyan nekem ott, mint Erdélyben a '90-es években. És mivel bennem rengeteg nosztalgia dolgozik, így a kárpátaljai napjaim tele vannak nosztalgikus pillanatokkal. Az ottani emberek zárkózottak, de ha közel kerülsz hozzájuk, megnyílnak. Ugyanaz az érzésem, mintha ők is székelyek lennének, csak kárpátaljai székelyek.
– A család milyen szerepet tölt be az életedben?
– Van két gyerekem az első házasságomból. Édesanyjuk a tavaly eltávozott, ami egy elég kemény tragédia volt számunkra. Ennek a két gyereknek az útkeresése számomra mindig nagyon fontos volt. A fiamban sokszor fiatalkori önmagamat látom, míg a lányom egy sokkal tudatosabb egyén. Ő zenével foglalkozik. Vele ritkábban találkozom, és emiatt is tele vagyok lelkiismereti problémákkal. Sokat kell együtt legyünk ahhoz, hogy tényleg megtörténjen az, amire vágyom: a nyugodtabb szülő-gyerek kapcsolat. A feleségemnek, Ildikónak (Béres Ildikó színésznő – szerk. megj.) a lánya, Fanni, aki már szintén apunak hív, 4 évesen került mellém. Az ő nevelése is kihívás volt számomra: hogy egy kicsi vad lányból kedves kamaszt faragni. Élvezem és sikernek is érzem ezt a dolgot.
Nagyon szoros a kapcsolatom az öcsémmel. Azt szoktam mondani, hogy minket binomban neveltek. Ha az egyik csinált egy marhaságot, akkor mindkettőnket számon kértek. Egészen '93-ig szinte minden napunkat, percünket együtt töltöttük. Aztán ő elment a francia idegenlégióba, és azt hittem, soha nem fogom újra látni. Tizenöt évet volt ott, de szerencsére folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. Amikor hazajött, akkor is minden percet együtt töltöttünk, és töltünk ma is. Ezt köszönhetjük apánk szigorú nevelésének is, ami akkor fájt, de az eredmény igazából jó.
– Milyen a kapcsolatod a női nemmel?
– Bevallom, szeretek, szerettem udvarolni és udvaroltatni. Szeretem a nyitott beszélgetéseket a nőkkel, mikor egyszer csak elfelejtjük azt, hogy nő és férfi beszélget egymással, és olyan vagány dolgokat tudunk egymásnak mondani, amitől többet tudunk meg a másik nemről.
Egyszer jó lenne egy rövid időre nővé változni, hogy onnan lássam meg a világot, mert én nem értem. Egyszerűen nem értem a nők vágyait, gondolkodását.
Bár nagyon szeretném, sosem fogom megérteni.
– Említetted, nem biztos, hogy Vásárhely a végállomás. Mi tudna innen elmozdítani?
– Nem szoktam tudatosan tervezni, csak álmodozni. Provokálna egy olyan szakmai feladat, ami talán a képességeimet is meghaladja, aminél úgy érezném, hogy kicsit a bicskám is beletörne. Hogy ez pontosan mi lenne, nem tudom megnevezni. De ha egy ilyen szembe jön, akkor nagy valószínűséggel fejest ugornék bele.
Fotó: Rab Zoltán
korábban írtuk
„Megszelídült vasember”: Basilidesz László
„Iron what?” (vas mi?) – ironizál stílusosan Basilidesz László pólóján a felirat. Bazi, a „megszelídült vasember”, közel harminc éven át jégkorongozott profi szinten, tagja volt a román válogatottnak, és majdnem tíz évig játszott a Steaua alapjátékosaként. Mostanra azonban új életet kezdett: tetoválóművész és zenész, ugyanakkor nem mellesleg egy kétéves kislány apukája. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. áprilisi lapszámában jelent meg.)
