A csíkszeredai Nagy István Művészeti Szakközépiskola zeneelmélet tanára és korábbi aligazgatója hét generáció számára oktatja a hangokat, szólamokat, és még oly sok mindent empátiáról, egymásra figyelésről, tiszteletről.
A zene útja
Gyöngyike, akárcsak a férje, nagytusnádi: a „szomszédba” ment férjhez, meséli mosolyogva, és azt is hozzáteszi, hogy ez bizony, sok családi vitától kímélte meg őket, hiszen sosem kellett eldönteni, kinek a szüleit látogatják meg, és a szélkakas melyik irányába indulnak. A gyerekeket is Nagytusnádon keresztelték, ott is voltak elsőáldozók, mert ilyen módon is, odatartozásukkal is próbálnak valamit „visszaadni” a szülőfalujuknak, a közösségnek, ahonnan származnak. „Édesanyám romántanár volt Tusnádon, de nagyon aktív volt az iskolán kívüli életben is: kultúrigazgató volt, néptánccsoportja volt, és beadott engem is hatodikos koromban az akkori kántornőhöz zongora órára.
Igazából édesanyám indított el engem a zene útján, bár akkor nem is gondolta...”.
Gyöngyike matematikára felvételizett, de a középiskolai évek alatt is járt zongorázni, már a népiskolába. És bár a bentlakásból akkoriban nem engedték a gyerekeket táncházba járni, a népi kultúra iránti szeretet és tisztelet is egyre inkább a szíve csücskévé vált. „A szüleim elszörnyedtek – akárcsak a matektanárnő –, amikor megmondtam nekik, hogy szeretnék zeneegyetemre felvételizni. Régen nem úgy motiválták a gyereket, hogy dicsérték, hanem amolyan fordított módszerrel: úgysem sikerül, úgysem jutsz be, ezt mondogatták. Így aztán gondoltam, ha a szüleim és a tanáraim is így látják: megmutatom nekik!”
Habár elsőre nem sikerült, egy év komoly felkészülés, plusz zeneórák és gyakorlatozás után bejutott a brassói egyetemre, ahol zenepedagógiát tanult.
Habár az első zongoraórái a kántornővel meghatározóak voltak, a legkedvesebb emléke a zenéről a szüleihez kapcsolódik. „A szüleim nagyon szerettek énekelni és nagyon jó hangjuk is volt. Volt olyan, hogy elmentek egy mulatságba, édesanyámat édesapám az ölébe vette, és elkezdtek énekelni, mire mindenki köréjük gyűlt. Ez egy nagyon meghatározó élmény volt az életemben, nagyban hozzájárult a zene iránti szeretetem és tiszteletem kialakulásához.”
Amennyit ad a Jóisten!
Egyetlen gyerek is jó nagy fejfájást okozhat, nemhogy négy! – mondom Gyöngyikének, kérdőjel nélkül a mondat végén, de ő csak nyugodtan mosolyog, és lazán, a négygyerekes anyuka „mindent láttam már” tapasztalatával a hangjában meséli ezt a történetet is.
„Amikor a férjemmel összeházasodtunk, abban egyeztünk meg, hogy nem zárkózunk el a nagy családtól, mert voltak körülöttünk példaképek, akik szintén sok gyereket vállaltak, és szép családjuk volt. Azt mondtuk hát: ahány gyereket ad a Jóisten, annyi gyereket nevelünk! És így is lett...
Az első három gyerekünk közelebb áll egymáshoz korban, és úgy tűnt, hogy ennyien is maradnak, amíg egyszer csak meg nem érkezett a negyedik. Két fiunk és két lányunk van, és nagyon büszke vagyok rájuk: ügyesek, szorgalmasak, öntudatosak. Egyébként jellemző a családunkra, hogy társasági életet folytatunk, fontosnak tartjuk a baráti kapcsolatok ápolását. Ezenkívül mindenki sportol valamit, számunkra a mozgás is nagyon fontos egészségünk megőrzése érdekében!”
Kétségtelenül szép a nagy család, de négy gyerek felnevelése rengeteg kihívást is jelenthet – mondom Gyöngyikének. Szerinte az egyik legmeghatározóbb tulajdonság az alkalmazkodó képesség a nagycsaládban is: hogy képesek legyünk alkalmazkodni és kompromisszumokat kötni!
Karriertanulságok
Az alkalmazkodási készséggel nem volt probléma akkor sem, amikor Gyöngyike elvállalta a művészeti líceum aligazgatói állását. Az azonban hamar kiderült, hogy a kompromisszumkészség nem elegendő: a minden irányból érkező nyomás nem kiegyezést, hangem végrehajtást követel. „Én tudok alkalmazkodni és kompromisszumokat kötni, de azért én szabad ember szeretek lenni olyan értelemben, hogy ha valamit eltervezek, abba ne szóljanak annyian bele. A feladatomat elvégzem, vagy legalábbis igyekszem, és aligazgatóként is elvégeztem, mert szerettem, hogy embereken kellett segíteni. De aztán picit elfáradtam, mert a rengeteg papír gyártása mellett folyamatosan úgy éreztem, mintha egy satuban lennék: mindig jött valaki, aki az akaratát rajtam keresztül akarta érvényesíteni, és ezeken én nagyon sokat tudtam őrlődni... Amikor már éjszakákat sem tudtam aludni és egészségügyi problémáim is lettek, akkor úgy döntöttem, nem csinálom tovább. De nem volt könnyű kilépni...”
Szeretni és tanítani
Az adminisztrációs tanulságoknál azonban emlékezetesebbek azok, amelyek a gyerekekhez kapcsolódnak, amikor a pedagógus és a nebulók „együtt tanulnak egy leckét”. „Én kicsit hajlok a túlzott engedékenység felé... Történt egy érdekes eset néhány hete, amit eddigi pályafutásom alatt nem tapasztaltam. Egyik osztályban a gyerekek szerettek volna valamit elérni, de kicsit zajosabbak voltak, mint ahogy szerettem volna, és „büntető felmérőt” merészeltem íratni velük – ez volt az első, valaha! A felmérő meglepte a gyerekeket, egyikük, aki egyébként nagyon ügyes, kezdett is alkudozni, majd szemrehányást tett, hogy én milyen és milyen vagyok. Bizonyára valakitől hallotta, amiket mondott... 1–2 napig emésztgettem a történteket, hogy bizony vannak gyerekek, akik megszokták, hogy otthon ők a főnökök. De nem biztos, hogy az iskolának ehhez alkalmazkodnia kell, hiszen az a gyereknek sem jó: hatalmas csalódás lesz majd számára, amikor rájön, hogy az életben nem érhet el mindent, nem minden történik úgy, ahogyan ő szeretné. A legtöbb gyerek természetesnek vette a felmérőt, megírta és kész. De nem mindenki reagált egyformán... Azóta persze szent a béke, jó barátságban vagyunk, de igen, ez benne van a pakliban, hogy az akaratukat mindenképp át akarják vinni.”
Gyöngyike úgy véli – és ezt fontos példaképétől, a nagynénjétől tanulta – a gyermek annál jobb lesz, minél jobban szeretjük. „De az, hogy szereted, nem azt jelenti, hogy mindent megtehet, amit szeretne.
Az is a szeretet egyik nyelve, hogy bizonyos dolgokban megpróbálod a tudtára adni, hogy nem biztos, hogy jó lesz annak a következménye. Osztályfőnök is voltam, és mindig arra jutottam, hogy ha megértéssel fordulok hozzájuk, többre jutok, mintha agresszívan vagy elutasítóan viselkednék, mert akkor ugyanazt kapom vissza. Megértéssel, szeretettel kell viszonyulni, de mindent nem kell megengedni. És ha valakivel valamit közölsz, meg kell találnod a módját annak, hogy ezt a legmegfelelőbben tedd, és a másik személy ne érezze úgy, hogy megbántod vagy lenézed, de azért értse meg, hogy mit szeretnél, mihez kéred a segítségét.”
A pedagógus, ha szülő
Nehéz lehet manapság pedagógusnak lenni, de néha a gyerekeket sem irigylem: sok kamasz tanácstalanul néz maga elé, amikor szakmát, vagy legalább irányt kellene választania a jövője számára, mert fogalma sincs, miben ügyes, mi érdekli. „Én úgy gondolom, hogy a rendszer is abban igyekszik, hogy a gyerekek javát szolgálja, csak mintha egy folytonos kísérleti állapotban volnánk.
Nem mindenben dönthet az iskola vagy a pedagógus, és bizony, bár a rendszer igyekszik felvenni a lépést a mai világgal, valahogyan, a sok változtatás közepette el-elkallódnak a gyerekek...
A pályaválasztás tekintetében van ilyen is, olyan is. Például, a nagyfiam már rég tudta, hogy informatikus lesz, a kisebbik pedig inkább a férjem biztatására választott szakot magának – eldöntötte és kitartott mellette. A lányomnál viszont látom, hogy nehezen tud dönteni. Tehát a gyerektől is függ...” Szülőként természetesen Gyöngyike is tudja, milyen irányba terelné gyerekeit, mégis, mint vallja, nem erőltetheti rájuk a saját szándékát, nekik kell megtalálniuk a saját útjukat.
Fotó: Mihály László
korábban írtuk
Száz év élettapasztalata: a legnagyobb bajban is számíthatunk valakire
„Ott álltam az ajtóban, s azon gondolkoztam, ha bekopogok, vajon, ki nyitja ki? Vajon él-e anyám s apám, ki lakik a házunkban, mi van a családdal” – ekképpen emlékezik vissza Lukács Antal arra a napra, amikor 23 évesen, 25 hónap elteltével hazatért a frontról Csíksomlyóra. Lukács Antal nemrégiben töltötte be a századik esztendejét, jó kedéllyel, derűsen mesél a háborúról, a hadifogság időszakáról, a szeretet, az odafigyelés megtartó erejéről. Nehézségekkel, nélkülözésekkel teli életút pajkossággal, derűv
