„Semmink sincs, csak a történetünk, és ez a legtöbb, amivel bírhatunk, erre kell vigyáznunk, és ezt kell gazdagítanunk valahogy.” (Visky András: Kitelepítés)
Sok minden helyre került, szépen alakult a környezet, örömmel konstatáltam, hogy az egyébként is patinás, tágas lakást, amiben ideiglenesen lakhatunk, a mi arcunkra és hasonlatosságunkra szabtuk át, finoman ugyan, de mégis karakteresen. Másképp gondoltam el, de nembudapesti barátaim megleptek, és három napig velünk maradtak, mindenben segítséget nyújtva. Lemondtam az Istentiszteletet, felnyergeltük az új lovat: Miss Blue-t, a biciklit, vadonatúj kék asszorté oldaltáskájával, s elindultunk bevásárolni, vizet is.
A legközelebbi Lidl-re a templommal szinte átellenben bukkantunk rá - Google Maps segítségével.
Elérkezett az esti séta ideje, amikor a kisebbik gyermekem már szabályosan könyörgött, hogy bicikliztessük meg. Hát jó! Komótosan sétálgattunk négyecskén az Andrássyn, különböző népek konzulátusait csodálva, az új élet levegőjével a szánkban, a Városliget fele. Van ott egy pad, azóta is kedvenc helyem, a tó mellett a legszélső, szemben a Vajdahunyad várával.
Az volt az első stáció.
A padról, mint vérbeli csitrik, szelfizni próbáltunk a nempesti, anyaországi barátnővel, de úgy, hogy látszódjon a vár is. Nem nagyon ment, na, nem vagyunk mai csirkék. Kacagtunk is rendesen. Mellettünk két indiai fickó is derült rajtunk. Zeneháza, zene-játszótér, felszabadult öröm. Benyúltam a táskámba a telefonomért, mert minden pillanat új, meg kell örökíteni. Azazhogy nyúltam volna, ha lett volna a bal oldalamon valami. Mindig ott hordom, sose a jobbon. Életem lepergett abban a minutában a szemeim előtt.
Sprint vissza a 40 perccel azelőtti helyre, a pad üres, táska sehol. Nyilván.
„Nem láttak egy táskát? Don’t understand, egyes pad, kettes, hármas, négyes… I lost my bag... Call the police...
Így zárult az első nap. Rendőrség: fejcsóválva javasolják, hogy ne tegyünk feljelentést, mert úgyis mindegy. 17 év alatt egyszer került meg buksza. Értem. Reggel indulás a kormányablakhoz, mindent elölről kezdeni. A táskában az a pénz, amit a szülők kölcsönből adtak, hogy legyen, ha baj lesz. Összes akta, gyerekeké, itthoni, ottani, jogosítvány és az összes pin kód.
Kétségbeesés van, vádaskodás nincs: én hagytam ott.
Senki nem hibás. Telefon sincs. Az is oda. Nem sírok. Még nem, csak nyelek nagy keserűket, talán nem kellett volna idejönni. A gyermek árgus szemekkel figyel: anya hogy old meg egy ilyen helyzetet. Mondogatom hangosan: megoldom, valaki nagy bajban van, a pénzem megmenti! Közben szidnak, mint a kefekötőt: ennyi pénzzel megindulni! Igen, tudom, minő dőreség. De bárcsak, most már mindegy, józan kell maradni, reggel kormányablak. Az Andrássy úti kormányablakos nők tudvalevően extra szigorúak, nem hatódnak meg, de nem ám.
Csak 20 ezer forint az új személyi igazolvány, mi az? Hát az elveszített összeghez képest, valóban.
Barátnőm nagylelkűen felajánlja, kifizeti. Nagy a gáz. Ha-ha, pesti szleng. Fiam kérdi, mi az, hogy gáz? Hát fiam, pont az, ami van! Definíció később. Most elfojtott remegés. Mi a tanulság, na, mi? Ez egyszerűen katasztrofális. Mit mondok az új munkahelyen? Micsoda mintapéldány, a hónap alkalmazottja.
Még el se kezdte a munkát, tessék! Erdélyi, mi?
Tiltanám a revolutot, de hogy? Hopp nincs, más telefonján buherálom. Dehogy megy. Kopognak. Elszorul a szívem. Hallom, anyu ajtót nyit: engem keres két rendőr. Mi van, mit követtem el? A magasabbik hóna alatt a barna, ötlejes táska, a cigánypiacon vettem. Vigyázat, teátrális jelenet következik! Azt hiszem, a feszültségtől térdre rogytam, hátam mögött heves zokogás, szegény rendőrök. Naszóval,
az esti török sorozat fíling kipipálva.
Minden benne, a pin kódok is. Tudják már, hogyne, gyorsan eldadogom a történetet. Meghatódnak, velünk maradnak kicsit, kávét isznak, pedig anyu le akarja tukmálni a házi szőttest a torkukon. Fotózkodni akar velük a nagy átszellemülésben. Nem lehet, egyiket sem. Jól szórakoznak bizonyára, ahogy ott bizalmasan ömlengünk. Hátha megtetszenek nekik az erdélyi magyarok, úgy en blokk! Aláírom, átveszem, minden benne, plusz a megtaláló telefonszámát. Anyu a nyakukba szökne hálából búcsúzáskor. Megnézem a neveiket.
Simon Péter a magas. Mondom: Jézus egyik kedvenc tanítványa.
Mosolyog. Másik Kiszi N. Ferenc. Kicsi is, nem selyp. Aranyos.
Gyorsan visszarohanunk az örsre, jelenteni. Felhúzom örömömben a balerina cipőre hasonlító kétlejes topánkámat, piruettezek és ugrálok az utcán. Sötét van, lehet, a rendőrség két percre, az utcasarkon. Belibegünk. Barátnőm: csak az ujjával jelzi a békét, azaz a kettest.
17 év alatt másodszor került vissza egy buksza. Az enyém.
Újramondjuk a történetet, hümmögnek, kicsődül a többi rendőr is. Megkérnek, néha menjek be beszélgetni. A bolond székely asszony, aki tegnap költözött Budapestre. Nem marad más hátra, megírom a köszönő sms-t a jóindulatú megtalálónak, aki simán eltehette volna a szép összeget. Megint sírunk. Jól sikerülhetett, mert hívnak. Jövő szombaton majd együtt sétálunk a Városligetben. Bizonyára valamiért találkoznunk kellett. (Persze, mert aztán az ellopott biciklink helyett is ők szereznek újat, de ez már egy másik történet.) Végiggondolom Péter nagypénteki történetét.
Péter háromszor tagad.
Örömünkben táncra perdülünk, Zubolyra csápolunk mind. „Péter, szeretsz-e engem?” - ismétli az agyam a nagycsütörtöki kérdést. Én nagyon szeretve voltam ma. Ma is. A láthatatlan összes angyalok és szentek összefogtak, nagy akció zajlott mennyen és földön, hogy Péterrel együtt választ adjak én is.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Csodák márpedig vannak
Négy éve posztoltam ezt a képet. Akkor még egy senkinek sem kellő, huszonéve parlagon hagyott föld volt a most nagy becsben tartott kertem. Kaszálta ugyan egy szomszéd, de mi, a városi unokák semmit sem kezdtünk vele. Itt akarok megöregedni – írtam akkor, ám mint nagyon távoli álom lebegett előttem. A falura költözés ugyan még ma sincs közel, de csodás érzés látni, hogy az álom látványosat haladt a beteljesedés fele.
