• Fotó: Tuchiluș Alex
– Kolozsváron születtél, nevelkedtél. Mit hozol magaddal a gyerekkorodból? Milyen családból jössz?
– Egy tipikus értelmiségi családból, amiben én megszakítottam egy folyamatot, mert én vagyok az első, aki nem a jogi pályán próbált érvényesülni. Kicsi koromtól tudtam, hogy nem akarok jogász lenni. Néha sajnáltam, mert a családnak volt egy olyan tudása, ami most már nem folytatódik.
Nagytatám a jognak egy mára már feledésbe merült, klasszikus ágát művelte. De én ezt az utat nem vittem tovább. Édesanyám ügyvéd, édesapám gépészmérnök,
a gyökerek Háromszékre és Brassóba vezetnek. Mivel a szüleim házassága nem sikerült, nagyrészt a nagyszüleim és dédszüleim neveltek. Később édesanyám újraházasodott, és számomra az volt a legfontosabb, hogy két dédnagymamát is örököltem. Az ő tudásuk és lelki szépségük mindig hatott arra, ahogy gondolkodom és viselkedem.
– Tanulmányaidat Magyarországon folytattad. Mi szólított az országhatárokon túlra?
– A kolozsvári Báthory líceumbeli reál tanulmányok után egyetemi tanulmányaimat Debrecenben kezdtem, ahol nagyon komoly bölcsészkar volt. Elvégeztem a filozófia kart is Vajda Mihály filozófia tanszékén, és ez nagyon megalapozta a tudást, ami később a pályámat alakította.
– Már ekkor a színháztörténet felé kacsintgattál?
– Igen. Az esztétika miatt választottam a filozófiát második szakként. Már akkor kiderült számomra, hogy a kutatás nagyon fontos. A szakdolgozatomat Vértessy Gyula levelezéséből írtam – egy teljesen ismeretlen szerzőről, akinek 11 novellás kötete jelent meg –, többek között azzal Kedves Margit koncertművésznővel is, akinek tulajdonképpen a párban lévő leveleit, novelláit feldolgoztam a munkám során. Ez
egy nagyon különleges, tipikus századfordulós történet volt, ami talán egy picit meghatározta a későbbi kutatásaim irányát,
és talán azt is, hogy a későbbi a szakdolgozatom tárgya Kós Károly és Bánffy Miklós volt, az Arts and Crafts miatt, aminek a stílusjegyeit elemeztem.
– Miért vonz ennyire a századforduló?
– Nem is tudom. Mindig azt éreztem, hogy a századforduló az a korszak, amihez pontosabb támaszokkal nyúlhatok. Nem véletlenül említettem a dédnagymamákat: a tárgyi kultúra, ami Kolozsváron és Zágonban körülvett, meghatározott. Gyerekkoromtól vonzottak ezek a tárgyak. Az idősebb emberek sokkal nagyobb türelemmel és szeretettel fordultak felém, és szerintem így alakult ki bennem, hogy a múlthoz kötődő világ otthonosabb számomra.
– A diploma megszerzése után merre vetted az irányt?
– Egy rövid újságírói pálya vette kezdetét: a Magyar Hírlap újságíró-iskoláját végeztem el, és rögtön felvettek a laphoz, ahol a Budapest és a külpolitikai rovatoknál dolgoztam. Nagyon szerettem ezt az időszakot, és még most is érdeklődéssel olvasom vissza a cikkeimet. Például
az erdélyi egyházi javak visszaadásáról én írtam elsőként Magyarországon, társszerzőkkel, amire a mai napig büszke vagyok.
Volt, hogy hónapokon keresztül készültem egy állatvédelemmel és rituális állatkínzással kapcsolatos cikkre. Ez egy kitérő volt a pályámon. Utána bekerültem a Színháztörténeti Intézetbe, ahol majdnem húsz évig dolgoztam.
– Tudatosan Budapesten akartál maradni, vagy kerested a hazatérés lehetőségét?
– Végig próbáltam keresni a lehetőségeket, hogyan tudnék Kolozsváron is dolgozni vagy hazaköltözni, a kilencvenes években azonban lehetetlennek tűnt. De nagyon nagy lehetőség volt, hogy a színháztörténeti intézetben határon túli referens lettem, ami azt jelentette, hogy minden hónap egy részét erdélyi színházaknál és fesztiválokon tölthettem. Tulajdonképpen
úgy gondoltam, hogy mindegy is, hogy intézményileg a munkám Magyarországhoz köt, ha a gyakorlatban jelentős része Erdélyhez kapcsolódik, Erdélyben zajlik.
Másfelől nemcsak Erdélyhez kapcsolódtam, hanem a Vajdasághoz, Kárpátaljához is. Viccesen azt mondogattam akkoriban, hogy én vagyok az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó munkása. Nagy lendülettel végeztem a munkám, soha nem okozott gondot Sepsiszentgyörgyre, Kassára vagy Beregszászba utazni. Nagy örömmel építettem kapcsolatokat Lengyelországban, Szlovákiában is.
– Ez kutatómunka volt, vagy inkább kortárs dokumentálás?
– Egyrészt a kortárs színházak dokumentálása, ami mellett volt lehetőség a kutatásra is. Többek között a Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház dokumentációját készítettem el, vagy Kiss Manyi és Ignácz Rózsa pályaképét. Mindig volt néhány téma, amivel rövid időn belül eredményt, publikációt lehetett felmutatni.
– Azért egy ilyen munkakör nem csak a korabeli dokumentumokkal zajló munkát jelenti. Könnyen mentek neked a nyilvános szereplések, kiállításmegnyitók?
– Nem. Az elején nagyon nehéz pillanataim voltak. De hamar rájöttem, hogy ami leginkább testhez illő számomra, az a tárlatvezetés. Ott sokkal természetesebben tudtam beszélni. Mindig szerettem, most is szeretek a közönségnek olyasmit mondani, ami számukra érdekes és új, nem túl sok szakmai részletet. És már korán nagy lendületet adott, hogy szerették a kiállításaimat. Egy idő után a portások rettegtek, mert a nézők állandóan olyan időszakban is be akartak jönni, amikor nem volt látogatás. Rájöttem, hogy a titok az, hogy mindig történetet igyekeztem mesélni, kibontani minden ágát-bogát egy-egy témának. A nézők ezeket szerették.
– Mint említetted, húsz évig dolgoztál az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben. Hogyan jöttél el onnan?
– Már megvolt a sepsiszentgyörgyi kinevezésem, de még mindig ott dolgoztam. Nehezen álltam fel, a munkától azóta sem szakadtam el. Úgy képzeltem, hogy Sepsiszentgyörgy a kiteljesítése annak a tudásnak és tapasztalatnak, amit ott szereztem. Nagyon nagy szerepe volt annak, hogy fő kutatási területem Bánffy Miklós. Volt egy hiátus az ő bemutatásában, hisz bár Dávid Gyula, Marosi Ildikó és mások megalapozták a kutatást, és
nekem is nagyon sokat segítettek az indulásban és a későbbiekben is, de a kiteljesedést az ünnepélyes évforduló hozta,
amelyet Magyarország Külügyminisztériuma és több intézmény kezdeményezett. És én ebbe szerencsésen bekapcsolódtam: a budapesti és kolozsvári operaház is részt vett, a kiállítás hét országban, negyvenkét állomáson szerepelt, és számos kötet született. Kiderült, hogy emlékévek révén olyan nagyhatású kulturális eseményeket tudunk létrehozni, amelyek átívelnek az országhatárokon.
– Hogyan kerültél a sepsiszentgyörgyi Liszt Intézet élére?
– Többször próbáltam hazatérni Erdélybe: voltam a Krónika magyarországi munkatársa, éltem Kolozsváron időszakos kutatások miatt, dolgoztam együtt erdélyi múzeumokkal is. Régóta figyeltem, és időnként be is kapcsolódtam a Liszt Intézet (akkor még Balassi) munkájába, és megpályáztam az állást. Azt gondoltam, majd második-harmadik próbálkozásra sikerül, de hamar kineveztek. Volt egy adminisztratív várakozás, de nagyon vártam, hogy elkezdhessem a munkát. Most már a harmadik ciklusomat töltöm. Úgy hiszem, sikerült olyan folyamatokat elindítani, amelyek az erdélyi és a magyar kultúrának is hasznára válnak.
– A Bánffy-kutatás mellett más, a szívedhez nagyon közel álló témák, személyiségek is vannak, például Szilvássy Carola....
– Igen. De ez is a Bánffy-kutatásból indult: a Református Levéltárban hozzáfértem a Szilvássy Carola-hagyatékhoz, benne a leggazdagabb intakt Bánffy-levélgyűjteménnyel. Ezáltal az egész erdélyi Helikon felé nyílt út. A hagyaték rengeteg adatot tartalmazott: az Erdélyi Helikonról, a Kemény Zsigmond Alapítványról, a színpártoló társaság működéséről. Ugyanakkor Carola diakóniai tevékenysége, a szilágyi kastély és a szilágycsehi kórház alapítása is előkerült.
Az eredmény egy kiállítás, egy kötet és egy dokumentumfilm lett, valamint egy olyan egyesület, ami mai napig is próbálja elevenen tartani Szilvássy Carola emlékezetét.
És hála a Jóistennek, hogy társakat is találtunk ebben, hiszen például a Szilvássy Carola nevet vette fel az itteni csodálatos Török Áron építész által tervezett öregotthon. És nem csupán egy üres gesztus szintjén, hanem a diakónia jegyében együtt szoktunk rendezvényeket, előadásokat, filmvetítést, kisebb gasztro-eseményeket szervezni. Szilvássy Carola azon kívül, hogy egy fantasztikus excentrizmusra hajló nőalak volt, az életét, különösen az életének második részét a jótékonyság meghatározta.
– Egy intézetet vezetsz, mellette kutatsz, szervezel. Mennyire vagy szervezett ember?
– Kénytelen vagyok az lenni. Eléggé vaskéz kell hozzá és támogató környezet. A családban mindig a munka volt az első. Két fiam van, nekik is azt próbáltam átadni: ha az ember elkötelezett egy ügy mellett, azért érdemes áldozatot hozni.
Nyilván az ember nemcsak a munka, de mégis, hogyha különösen elkötelezett egy ügy iránt, akkor azért érdemes nagyon sok mindent feláldozni, és nem letenni négy órakor a ceruzát,
és azt mondani, hogy nekem most lejárt a munkaidőm. Nem nagyon fogadom el a nem lehet fogalmát, valahogy, ha rengeteg fejtöréssel is, de igyekszem mindenre is megoldást keresni. Ezt próbáltam átadni a gyermekeimnek is.
– És a családi élet? Főzés és társai?
– Főzni nem nagyon főzök, inkább sütök. Fontosnak tartom a családi étkezést, és néha valóban rászánom az időt, de igazából a specialitásom az a sütés, amit nagyon nagy örömmel és szeretettel csinálok. Ez egyébként egy örökség: a nagymamáim nagyon jól sütöttek, és ezt átadták. A fiaim kedvéért tortákat is készítek, sokszor kettőt-hármat is egy születésnapra.
– És a kiállításaid kapcsán is részt veszel a kreatív munkában is…
– Időnként, először anyagi kényszerből, a kiállítások textilrészébe is bekapcsolódtam. Először bátortalanul, de fontosnak éreztem, hogy a Bánffy Miklós által tervezett jelmezek ne csak papíron létezzenek. Sokan nem tudják a rajzokat „átfordítani” valódi ruhákra, csak egyszerűen a látvány alapján ezért készítettem el például az Éj királynője és Judit jelmezét A kékszakállú herceg várából. Ezek a bonchidai kastélyban is láthatók. A halott feleség egyik jelmezét is megterveztem és el is készítettem, amely szintén Bánffy terveire épült. Ez eredetileg egy elméleti kutatás volt: korabeli fotók és fennmaradt ábrázolások alapján vizsgáltam a terveket, és több jelmeztervezővel – köztük Tordai Hajnal díszlettervezővel – konzultáltam. A korabeli műhelyek sajnos nem tudták megvalósítani Bánffy finom, szecessziós szabásait, amelyek slankították volna a termetesebb énekesnőt is. Így született az ötlet, hogy a rajzokat valódi ruhaként is lássuk. Először múzeumi darabokat rekonstruáltam, majd amikor
A kékszakállú herceg vára Bánffy-féle díszlet- és jelmezrekonstrukcióját készítettük elő, felkértek, hogy legyek a jelmeztervező. Eleinte megijedtem a feladattól,
de megmutattam a korábban készített darabokat, amelyek nagy tetszést arattak. Hálás vagyok Lőrincz Gyulának, a díszlettervezőnek, aki végig biztatott, és nagyszerűen tudtunk együtt dolgozni – ahogy a kolozsvári operával és Szinetár Miklóssal is. Rendkívül türelmes, szeretetteljes és figyelmes munka volt, ami érződött az előadáson is. Egyetlen nehéz pillanat volt: amikor már elkészült a két főszereplő jelmeze, hirtelen kértek még három új jelmezt a halott feleségeknek, amelyekről semmiféle vázlat nem maradt. Nem egyszerű ruhákat kellett kitalálnom, hanem Bánffy szellemiségében kellett megalkotnom őket. Az összes fennmaradt jelmezét, színvilágát és gondolatait elemezve próbáltam megalkotni ezeket a darabokat. A bemutató végül sikeres lett, a produkciót hosszú ideig játszották ezekben a jelmezekben. Azóta is sok kiállításon szerepeltek, és azt hiszem, ez a munka a Bánffy-emlékezet egyik ikonikus pillanata lett.
– Szóval, nemcsak levéltári bölcsész vagy…
– Szerintem összetett személyiség vagyok. Hosszasan tudok levéltárazni – szeretem ezt a fajta munkát –, de fontos, hogy a közönségnek is bemutassam az eredményeket. Mindig foglalkoztatott a vizualitás. Bánffy színvilágát is részletesen elemeztem, ebből könyv is született.
Amikor láttam, hogy az ő jelmezeit a korabeli műhelyek nem tudták megvalósítani, poszthumusz elégtételt akartam adni: megmutatni, milyen lett volna, ha...
A Szilvássy Carola film is így született: nem volt költségvetésünk több emberre, a teljes jelmezvilágot én állítottam össze. Nagyon szigorúan dolgoztunk, nem akartunk hibát véteni.
– Azt hiszem, aki hasonlóan kutat, tudja, hogy ez a munka a magánéletben is mindig jelen van. Ki tudsz teljesen kapcsolni?
– Nem nagyon. Nehezen megyek szabadságra, és akkor is inkább textilkiállításokat nézek, elhagyott kastélyokat kutatok. A munkám a hobbim is. Gyakran előfordul, hogy épp ott bukkan elő valami, ahol nyaralok: egy kastély, egy levéltár, három levél, amit meg kell nézni. A baráti társaságom viccből létrehozta a „Bánffy bankot”, mert annyit emlegettem őt, hogy büntetést kellett fizetnem a neve kimondásakor.
– Mondtad, hogy a színháztörténeti intézetben úgy érezted, te vagy az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó munkása. Most mintha kicsit hasonlót élnél: mintha Sepsiszentgyörgyön, Kolozsváron vagy épp Budapesten ugyanolyan otthonosan mozognál.
– Igen, mindenképpen. Szerintem ebben sokat segít a kulturális intézetek hálózata, amely otthonos közeget teremt. Az én igazi otthonom a magyar kultúra. Könnyen mozgok különböző közegekben, és nagyon fontosnak tartom a kapcsolatépítést. Azt hiszem, ez nálam születési adottság. Vagy például számomra kiemelten fontos a női művészet. Volt egy hármas kiállítás, ahol három művész alkotásait mutattuk be Sepsiszentgyörgyön: egy budapesti, egy komáromi és egy révkomáromi alkotóét. Ők addig nem ismerték egymást, mégis rokon szellemiséget hordoztak. Azóta követik egymás munkásságát, és ez is egy olyan kapcsolódás, amit sikerült megteremteni. Tudatosan figyelek az ilyen közös pontokra.
Fontosnak tartom, hogy a háromszéki művészek más régiókban is jelenjenek meg, és fordítva: más területek alkotói itt, Háromszéken is bemutatkozhassanak.
Ezek nagyon fontos momentumok. Másfelől, az az igazság, hogy egyre inkább terjeszkedem: Székelyföldön kívül Dél-Erdély, Szeben és Brassó különösen közel áll a szívemhez, de időnként Temesvár is.
– Van szakmai bakancslistád? Ha igen, mik szerepelnek rajta?
– Hát egy egészen hosszú bakancslistám van, úgyhogy néha meg is ijedek attól, hogy mi mindent szeretnék, de mindenképpen az elmúlt hét év azokra a nagy értékekre hívta fel a figyelmet, amelyek az erdélyi kreativitást tükrözik. Nagyon szeretném a kortárs alkotókat gyűjteményes, nagy kiállításon megmutatni.
Másik álmom Háromszék polgári kultúrájának hangsúlyosabb bemutatása.
Ez családi örökség is, és helytörténész kollégák is ráerősítettek. Egy csodálatos szecessziós kiállítást lehetne létrehozni, ami lebontaná a sztereotípiákat. Persze vannak adósságaim is: egyéniségek, akiket kutatok, de még be kell fejezni a kutatást, és vannak olyan témák, amelyeknek meg kell találni a gazdáját. Fontosnak tartom, hogy a jó kutatás érdekében fiataloknak adjuk át a stafétát. Mindig keresem a fiatal kutatókat, és vannak témák, amelyeket szívesen átadok, mert tudom, hogy nekem nem lesz időm rájuk.
Zsuzsával nagyon inspiráló együtt dolgozni, legyen a közös munka tárgya bármi: rendezvény, kiállítás, film, vagy éppen egy civil szervezet működtetése. Már a jelenlétével is – mintha csak egy 19. századi regényből lépne elő – a dolgok teremtő, vadregényes, dinamikus oldalát képviseli. Bírni kell a tempóját, nemcsak a munkában, hanem a gondolkodásban is, fékezhetetlen agyvelejű, mint Lázár Ervin Aromoja, de emögött a tempó mögött hihetetlen felkészültség, műveltség, tudományos megalapozottság van. A Bánffy-családban azt szoktuk mondani, amit Zsuzsa nem tud Bánffy Miklósról, az nincs is. Sokat tanultunk tőle a saját családunkról, és nagyon hálásak vagyunk neki ezért. Közös szenvedélyünk nagyformátumú, vonzó erdélyi nők emlékének a megőrzése, mindenekelőtt Bánffy múzsájáé, Szilvássy Caroláé, aki névadója lett a Carola Egyesületnek, amit szintén együtt gründoltunk, és hősnője annak az egyórás dokumentumfilmnek, amelyre mindketten nagyon büszkék vagyunk.
Molnár-Bánffy Kata, kommunikációs és médiaszakember
