„Nincsen nálunk a bölcsek köve, és az, ami nálunk működik, nem biztos, hogy máshol is” – kezd „titkaik” felfedésébe Sinka Erzsébet, nyugalmazott tanítónő, aki a székelyudvarhelyiek számára főként az egykori népszínház deszkáiról ismerős. „Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Nem is tudtam volna elképzelni az életemet mással, csak vele, és ezzel mai napig így vagyok” – meséli a ma már szintén nyugdíjas pedagógus férjéről, Sinka Ignácról. Negyvenhárom éve alkotnak harmonikus párost.
„Nekem annyira magától értetődő kitartani valaki mellett, akit szeretsz, számomra egyértelmű, hogy vele maradsz jóban, rosszban
– habár mi ezt a templomban nem mondtuk el annak idején, mert csak polgári esküvőnk volt. Nekem azonban ez egy abszolút természetes dolog” – magyarázza kitartását Sinka Erzsi. „A házasság ugyanis nem a fogyasztói társadalomnak egy kelléke, hogy, ha megunjuk vagy elromlott, elhajítjuk, hanem azt meg kell javítani, ha elromlik, mert persze, minden házasságnak van füstje, de azt meg kell javítani” – teszi hozzá az én életemet is meghatározó nyugdíjas tanítónő.
„Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt”
Biztosan voltak mélypontok az együtt töltött több mint négy évtized alatt – vetem fel a kérdést, „persze, hogy voltak” választ várva. „Akinek ilyen felesége van, mint nekem, annak nincsen mélypontja” – szólal meg Náci bácsi, s hahotázunk a diplomata válaszon. „Na, látod, ezért vagyok vele mind a mai napig” – üti le a feldobott labdát jó csapatjátékos módjára Erzsike néni.
„Hogy ne lettek volna mélypontok: Gyopár lányunk problémával született, amikor problémás gyermek születik a családba, az nagy teher” – fordítja komolyra és őszintére a szót Sinka Erzsi. „Nem akarom a férfiakat bántani, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a legtöbb esetben ilyen helyzetben a férfi kalapot emel, és lelép. Nekünk óriási szerencsénk volt, hogy Náci nem lépett le, hanem ott volt, s én azt mondom, hogy az én lányomnak két anyja van: az édesanyja és az édesapjanyja. Szoktam mondani neki, hogy apnyu” – meséli a nehézségekről.
Egy román könyv hozta össze őket
„Tizenkilenc évesen, 1975. szeptember elsején láttam meg először Sinka Ignácot, amikor beléptem az iskolakapun: ott állt az első emeleten, talpig feketében, lobogó, fekete, göndör hajjal. A szívem nagyot dobbant, a lábam elkezdett reszketni, és énnekem annyi volt. Ő nem vett észre” – idézi fel az első találkozást Erzsike néni. „Egy hét múlva megtudtam, hogy válófélben van egy pár hónapos házasság után, és hogy örvendtem! Figyelgettem őt a városban, és emlékszem, hogy volt egy Brâncuşi-est, ahol én verseket mondtam, és ők ott voltak a kamarazenekarral, annyit jöttem-mentem előtte, de nem vett észre. Aztán elvitték katonának. Volt egy barátnőm, akivel egy albérletben laktam, s kérdezte, hogy nekem nincs udvarlóm? Dehogy nincs, mondtam, csak katona, és majd csak akkor tudjuk bejelenteni a jegyességünket, amikor leszerel. Addig titokban tartjuk” – nevetnek ismét a fiatalkori emlékeken.
A remek történetmesélők minden tulajdonságával felvértezve mesél a megismerkedésükről Sinka Erzsi, akiről egész gyerekkoromban úgy hittem, igazi színésznő, s talán nem véletlenül próbáltam hozzá hasonlítani. Egy népszínházas próbán vette észre későbbi férje. „Kiderült, hogy tanítónő vagyok, s egy negyedikes román tankönyvre lenne szüksége, s nekem van. Mondtam, hogy holnap elhozom, azt mondta, nem, én utána megyek. Na, ezt vártam. Aztán amikor utánajött, esett nagyon az eső, s én adtam egy esernyőt, mert tudtam, hogy azt vissza kell hozni...”
Nem szabad a nehézségekre koncentrálni
„A neheze persze utána jött, de nem szabad mindig a nehézségekre koncentrálni, nekünk annyi szép volt az életünkben, és annyi szépség van. ’78-ban együtt indítottuk a népszínházat, annyi jó szerepet eljátszottam a 15 év alatt, hogy sok színésznek nem adatik meg. Udvarhelynek évszázadra visszamenőleg jó színházi csapata volt, a ’40-es, ’50-es években már igényes operetteket játszottak. Jó hagyománya volt, nem mi voltunk az úttörők, az út ki volt jelölve. És Finta Béla bácsi volt, aki, Isten nyugosztalja, kijárta az útját annak, hogy ez népszínház legyen, ami azzal járt, hogy hívhattak hivatásos rendezőket, nem csak amatőröket, és ezzel nagy szerencsénk volt. Én például tanítóként is nagyon-nagyon sok hasznát vettem. Minden nap volt próba, a baráti társaság is kikerült, a gyermekeink is nagyon összeszoktak, úgy hívtuk őket, hogy kultúrbacilusok. Gyopár hároméves korától színházlátogató volt” – mesél átütő pozitivizmussal Sinka Erzsi.
Az élet egyfelől elvesz, de másfelől ad
„Az élet ilyen: egyik felől elvesz, másik felől ad, s ezt észre kell venni. Nem csak azt, amit elvesz, hanem azt is, amit ad, amiért hálásnak kell lenni. Mert nem véletlenül történnek a dolgok. Például abból, hogy Gyopár más volt, mások nagyon sokat profitáltak: mert pedagógusként el tudtuk fogadni a másságot,
én például tanítottam teljesen süket gyermekeket, tanítottam szellemi fogyatékos gyermeket, diszlexiás gyermeket, és mindenkivel megtaláltam a közös a hangot. És ez annak a hozadéka, hogy én tudtam, hogy mit jelent sérült gyermeket nevelni.”
Egy házasság működéséhez meg kell tanulni kompromisszumokat kötni – hangsúlyozza Erzsike néni. Kompromisszumkészség nélkül nem is érdemes próbálkozni – teszi hozzá a nyugdíjas pedagógus. Ugyanakkor számukra az is lényeges, hogy a felek ne szenvedjenek semmilyen szenvedélybetegségben.
Sinkáék ma: Ignác, Gyopár és Erzsike ócfalvi otthonukban
Nem tudod a másikat megváltoztatni
„Én soha nem akartam őt megváltoztatni, viszont megváltoztam, és ő is megváltozott. Megváltoztatni mást nem tudsz, viszont ha változol, akkor elkezd változni ő is. A másik dolog pedig, hogy egymásnak szabadságot kell adni” – sorolja tapasztalatait Erzsike néni. „Ezt én is elmondom még egyszer” – nyomatékosít Náci – „egymásnak szabadságot kell adni!” Volt-e elég szabadsága Náci bácsinak? „Volt szabadságom, hogyne. Minden évben kivettem” – és hangosan kacagunk megint. „Nem kellett nekem szabadság. Amennyi kellett, annyit megkaptam” – teszi hozzá a székely férfiak szűkszavúságával Náci.
Társam, de nem birtokom
„Persze, azt meg kellett tanulni, hogy nem az én birtokom sem a férjem, sem a gyermekem. A gyermekemet nem magamnak szülöm, hanem az életnek. Ezért kell megtanulni elengedni, ha jó esetben el tudod engedni... A férjem társam, de nem birtokom. Ha birtoklási mániád van, nagyon döcög a házasság szekere. A másik dolog, ami nálunk szerencsésen bejött, hogy amikor én voltam ideges, ő volt higgadtabb, ha ő volt idegesebb, én a nyugodtabb. Volt olyan is, hogy egyszerre voltunk – mert csattanás is volt, főleg az elején – de azt hiszem, elmondhatom, hogy húsz évre visszamenőleg nálunk veszekedés nem volt” – osztja meg az érett nők bölcsességével Erzsike néni.
Mézeshetek – tíz évnyi házasság után
„De húsz évvel ezelőtt még mézesheteink voltak – utal egy régi poénra férje, s már csak az emlékétől is jóízűen derülnek. „Már vagy tíz éve voltunk házasok a nyolcvanas években, amikor azt mondta az uram egy társaságban, hogy képzeljétek, mi még az asszonnyal a mézes heteket éljük. Aztaa, hogy csináljátok? – csodálkoztak a barátaink. Úgy, hogy az asszony veszekedik, megfogja a mézes üveget, és odavágja a földhöz. De mielőtt odavágtam, megnéztem, hogy csak ujjnyi van a mézes üvegben, és oda lehet csapni, egy egész üveggel nem dobtam volna oda. Úgy odacsaptam a konyhában a földhöz, hogy ripityára törött. Azzal bécsaptam az ajtót, s elmentem otthonról. Amire hazajöttem, fel volt törölve” – sztorizik nevetve Erzsike néni. „Én egy szép csaj voltam, ő egy szép pasi volt, úgy ragadtak rá a fehérnépek, mint a lépesmézre a legyek. Volt olyan, hogy veszekedtünk. De soha nem éreztem, hogy van valakije. Ő a lelkét, a szívét tőlem soha nem vette el, én legalábbis így érzem.”
„Mindenkit arra biztatok, hogy dicsérje az urát. Vagy a feleségét.”
„Sokan mondják nekem, hogy te annyit dicséred az urad... És valóban, én mindenkit arra biztatok, hogy dicsérje az urát. És a feleségét is” – folytatja házasságuk titkait Sinka Erzsi. „Számomra nem volt fontos, hogy a férjem magas legyen, barna legyen, jóképű legyen, de az lett, és nem jött rosszul. Viszont a legfontosabb az volt, tudjak vele szembenézni, és az sem árt, ha fel is tudok rá nézni.
Fontosnak tartom, hogy legyen, amit beszélni a pároddal. Ne csak a hétköznapi dolgokat.
Ráadásul nekünk a szakmánk is, a hobbink is ugyanaz volt, édesanyám szerint mi úgy találunk, mint spiritusz a vízzel. Mindkettőnkben volt egy jó adag bohémság, de amit komolyan kellett venni, azt mindig komolyan vettük” – összegzi negyven év tapasztalatait a feleség, aki nyugdíjazása óta sem unatkozik: kézimunkázik és az ócfalvi kert virágait ápolja, fest, olvas, internetezik.
A kémia három éven belül odalesz
„Évekig nálunk volt édesanyám, őt rendeztem, a lányunk itt van velünk, olyan jól elvagyunk! Azt is megadta az Ég, hogy felnevelhessünk még egy gyermeket, és – az örökbefogadás minden buktatójával együtt – ma már a hároméves unokánk aranyozza be az életünket. Nyugdíjasnak lenni jó, és én mindenkit arra biztatok, aki eléri a nyugdíjkorhatárt, hogy menjen nyugdíjba, adja át a fiataloknak a helyét, és élvezze az életet! A kémia hozza össze az embereket, ám az három éven belül odalesz. De aztán átfordul egy olyan szeretetbe, ami számomra értékesebb, mint a lobogás. Ő már nem is a férjem, hanem a fele-ségem, az egyik felem. Nem megfér mellettem, vagy én megférek mellette, hanem ő, úgy érzem, mintha a meghosszabbításom lenne. Én legalábbis így érzem” – magyarázza érzéseit Sinka Erzsi, s nevető hangját hallgatva, néhány óra erejéig még a házasságellenes újságíró is elhiszi: sok humorral, nagy bölcsességgel és kitartó kompromisszumkészséggel talán a házasság is jó lehet.
Fotó: Sinka család
korábban írtuk
A házasság első évei – Boldogan éltek, míg…
...jobban meg nem ismerték egymást. Lehetne így zárni azt a jó néhány történetet, amely nem a mesékben, hanem a valóságban zajlik fiatal házasokkal. Mert tény, hogy egyre többen válnak. Sokan alig néhány év után. Miért megy tönkre a párkapcsolat már az első pár évben? Milyen buktatókkal kell szembenéznie egy fiatal párnak? Kapaszkodókat kerestünk, ha receptünk nincs is a boldoguláshoz. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. januári lapszámában jelent meg.)
