– Hátráltatta-e a pályáját az, hogy nő?
– Én úgy látom, nemzetközi szinten a legjobbaknál nem számít, hogy az illető férfi vagy nő, a csúcsteljesítményt egyformán elismerik. Lokálisabb szinten és a középmezőnyben azonban nem mindegy, ott sokkal inkább érvényesül a sztereotípia, hogy a tudóst (egyébként a tanárt is) eleve férfinak képzelik, és ezért komolyabban veszik, amit egy férfi mond. Hogy mennyire könnyű egy nőnek jelentős eredményeket elérni, olyasmit letenni az asztalra, aminek súlya van, és ami maradandó, az már más kérdés. Egy nőnél mindig felmerül a dilemma, hogyan tudja összeegyeztetni a kutatói munkát, elmélyültséget a hagyományos női szerepvállalással, családdal, gyerekneveléssel. Nyilván kell hozzá egy olyan társ, aki mindenben partner tud lenni, aki támogatja az efféle ambíciókat, de ez csak az alap.
Testileg-lelkileg és az időbeosztás kisakkozása miatt a család és a tudományos munka egyensúlyban tartása komoly megterhelést jelent – ha a nő nem mond le az egyikről vagy a másikról.
A többfelé figyelésben és a párhuzamos feladatvégzésben a nők jobbak, mint a férfiak, de ez felemészti az energiákat. Miközben állandóan ott a kétely, hogy vajon sikerül-e kellő mértékben a munkára összpontosítanod, vagy nem hanyagolod-e el miatta túlságosan a gyerekedet.
A kérdésről amúgy az jutott eszembe, amikor egyik volt tanárnőm annak idején meghallotta, hogy férjhez megyek, megdöbbentett azzal, hogy úgy reagált erre, hogy hát ez egyáltalán nem jó hír. Úgy gondolta, tudományos pályán többre lennék képes, és a család hátráltatni fog. Akkor, fiatalon és naivan, nagyon nehezteltem rá ezért a kijelentéséért. Ma sem értek vele egyet – mert miért kellene egy nőnek lemondani erről? De már tudom, miért mondta. Nekem részben „szerencsém” volt azzal, hogy amikor a gyerekeim kicsik voltak, még nem volt annyi lehetőség bekapcsolódni a nemzetközi tudományos életbe, mint ma, így eleinte nem kellett sokszor azon gondolkozni, hogy például elmegyek-e konferenciázni vagy nem, s amikorra ezek a lehetőségek beértek, már ők is nagyobbak voltak. Valószínű, gyerekek nélkül egy-két könyvvel több született volna, de nem biztos, hogy jobbak lettek volna.
– Milyen téma foglalkoztatja, amit eddig valamilyen okból nem nyílt lehetősége kutatni?
– Az én eddigi tudományos pályám tulajdonképpen egy sajátos kutatási terület megalapozásáról szólt. Arról, hogy bebizonyítsam: a filmművészetet érdemes a többi művészet és kommunikációs médium keresztmetszetében nézni, illetve ehhez próbáltam egy sajátos elméleti keretet körülhatárolni a filmtudomány, a médiaelmélet, a művészettörténet, illetve filozófia között. S ha egyáltalán elértem valami eredményt ezen a téren, az azért volt, mert következetesen és kizárólag erre koncentráltam. Továbbra sem új témák izgatnak, hanem ennek a munkának a folytatása a kortárs művészet gazdag palettájának a figyelembevételével, amelyben mindig újabb izgalmas és az értelmezés számára kihívó jelenségeket lehet látni.
– A jelenkor kihívásaiból kiindulva, milyen területet kellene ön szerint kutatni?
– Ha ezt nézzük, kétségkívül nem a filmtudomány az, amelyik a legfontosabb, hanem mindannak a kutatása, amivel életet lehet menteni. De ha a saját kutatási területemet nézem, akkor az előző kérdésre adott választ kiegészíteném azzal, hogy véleményem szerint jelenleg az a legizgalmasabb, ahogyan az élet és művészet, a tapintható valóság és illúzió, az intellektuális reflexió és érzelmi azonosulás összefüggéseinek kérdései újrafogalmazódnak a digitális korban és a kortárs filmek mediális hibriditásának esztétikájában.
Egy-két évtizede például még egyenesen tabunak számított a valóságról mint létező dologról és nem mint eszmei konstrukcióról, a médiumok teremtette világról beszélni
(emlékszünk a 1999-es, népszerű Mátrix című filmre, amely ezt a korszellemet jól tükrözte). A technológia bűvölete, a valóság és fikció határának elmosásának lehetősége mellett manapság viszont egyre inkább előtérbe kerül annak az igénye, hogy a rendelkezésünkre álló médiumok teljes hálózatát igénybe véve szembenézzünk a valósággal és a médiumok valóságba ágyazottságával, sőt a tárgyszerűen megtapasztalható világ iránti nosztalgiánkkal. Nemcsak az archívumokban fennmaradt kézzelfogható képi dokumentumok válnak a filmművészet változatosan újrahasznosított alapanyagává, amelyben a képek és szövegek mikrovilágának egymásra vetítése egy kor sokrétű felelevenítését teszi lehetővé (mint például Radu Jude fotókból álló kollázsfilmjeiben), hanem adott esetben a művészetek feltűnő keverése vagy például filmes és installációművészeti alkotások összekapcsolása is egy újfajta, hitelességre törekvő, személyes kifejezésmód eszközeként jelenik meg.
Az elvont képletek felállítása, kategóriák rendszerezése helyett érdemes tehát figyelnünk arra a gazdag kapcsolathálózatra, amely által „él” a mai filmművészet, illetve tágabban: a mozgóképművészet, ahogyan terjeszkedik a többi művészet felé, és ahogyan kötődik képzeletünk mellett a konkrét anyagi, érzéki, tapasztalati világunkhoz, és megérint minket.
– Az anyagi források mennyiben befolyásolják a munkáját?
Az internet, az e-könyvek, -könyvtárak korában sokkal kevésbé fontos, mint például akkor, amikor könyvtárakból lehetett csak szakirodalomhoz jutni, és komolyan meg kellett gondolni, hogy hány oldalt fénymásoltatsz pénzért, és mennyit kell kézzel jegyzetelni. Mára a kutatási eredményekhez való hozzáférést nagyban megkönnyítette a digitális technológia, bizonyos információk, szövegek beszerzéséhez elég egy e-mailt írni egy kollégának a világ másik felére, és lehet, pillanatokon belül megosztja velem.
A humántudományok terén nem a pénz a legfontosabb, hanem az, hogy az ember olyan közegben dolgozhasson, ahol van szellemi kihívás.
Egy finanszírozott kutatási projekt viszont önmagában is kihívásnak számít (a követelményekkel, a határidőkkel), és sokat segíthet abban, hogy aktívan be tudj kapcsolódni a nemzetközi szakmai életbe, eljuss olyan helyekre, amelyek inspirálóan hatnak a munkádra. Mert például az én esetemben nem lehet úgy írni a festészet és film kapcsolatáról, hogy az ember csak interneten lát festményeket, merthogy azok már nem festmények. Ahhoz, hogy felismerjem, hogyan él tovább a 17. századi holland szobabelsők festészetének érzéki világa és térszerkezete a realizmust újraértelmező kortárs filmek némelyikében, el kellett menni például Amsterdamban a Rijksmuseumba, Hágában a Mauritshuisba, Londonban a Wallace Collectionba vagy Bécsben a Kunsthistorisches Museumba, és megnézni, hogyan „lélegeznek” ezek a képek, ezáltal megérteni, hogyan működik ez a vizuális nyelv. A tanulmányutakhoz pedig pénz kell. Ugyanígy a szakmai kapcsolattartáshoz is. A világjárvány idején megtanultuk, hogy videokonferencián itthonról is lehet tartalmas eszmecserét folytatni. Az élő beszéd azonban abban más, minden más kommunikációs formánál, hogy az egy teljeskörű érzéki univerzumban zajlik.
Ha online beszélgetünk, akkor az csak hang és többé-kevésbé jó felbontású mozgókép egy képernyőn. Ha találkozom valakivel, akkor viszont ugyanabban a világban vagyunk, az információ átadása mellett millió egyéb érzéki benyomás és érzelmi kölcsönhatás van, ami stimulálja az embert.
Az efféle élő kommunikációt még a tudományos kutatás terén sem pótolja semmi. Mert noha számítógépbe írunk, nem a számítógépnek írunk, hanem gondolkodó, érző embereknek. Ezért nem ritka az, hogy a szakmai kollaborációkból baráti kapcsolat lesz, és ez még ösztönzőbb tud lenni. Minden jó tanulmány nemcsak megvilágít valamit, hanem egy intellektuális dialógus része: valós és képzeletbeli viták vannak mögötte és benne a lehetőség, hogy egy új párbeszéd kezdődjön el vele.
– Mit emelne ki a kutatási eredményeiből, aminek a mindennapokban nagy hasznát vehetjük/vehetnénk?
Egy elméleti kutatás haszna mindig közvetett: azáltal, hogy összetett folyamatokra, összefüggésekre világít rá, segít abban, hogy a világ egészét árnyaltabban lássuk. A művészetről szóló kutatás hozadéka tulajdonképpen ugyanaz, mint a művészeté, amelyet értelmezni próbál: megtanít többet látni, többet érezni, többet gondolkodni. Konkrétabban az intermedialitás elmélete ráébreszthet arra, hogy nemcsak a filmes fikciót, hanem a körülöttünk lévő világot is médiumok (képek, szövegek, hangok) népesítik be, minden információ multimediális formában jut el hozzánk, s ebben a képek és szövegek folytonosan átértelmezik egymást.
Mindenki számára van egy szűkebb-tágabb médiumhasználati és -ismereti kör, amely megszabja, hogyan látja a világot, hogyan tud szót érteni másokkal,
melyek azok a könyvek, filmek, zenék, amelyeknek élménye észrevétlenül is beleszövődik gondolkodásmódjába, beszédtémáiba, és az ezek művészi kapcsolathálózatait feltáró kutatás a hétköznapi életben is segítheti a médiumok szerepének a tudatosítását, hatékonyabb felhasználását.
– A szakmai elismerés mekkora felhajtóerő (elég-e a boldogsághoz)?
– A szakma általi elismerés nagyon fontos. Kellenek a megerősítések ahhoz, hogy tovább tudj lépni. A humán tudományok terén különösen, hisz munkád nyomán nem épül fel egy épület, nem alkotnak meg egy új technológiát, nem gyógyul meg egy beteg, csak akkor látszik egyáltalán, hogy tettél valamit, ha valaki fölveszi a gondolatod fonalát, és továbbviszi. Hogy ez elég-e a boldogsághoz? Nem hinném. Ennél egyrészt sokkal kevesebb is elég: hisz a boldogság leginkább a pillanatoké, amelyekben megcsillan akár egy falevél rezdülésében, egy parányi részletben, gesztusban az élet fenségessége, másrészt sokkal több kell: egy teljes élet, család, amelyben ott van az öröm pillanatai mellett a sok küzdelem és fájdalom is.
Amikor 2011-ben addigi tanulmányaim legjavát kiadták Angliában egy gyűjteményes kötetben, a könyvet gyermekeimnek ajánlottam, mert úgy éreztem, „egy lapon” kell emlegetni őket azzal, ami a könyvben van.
Egyrészt meg akartam osztani velük azt, amivel évek óta szenvedélyesen foglalkoztam, másrészt pedig jelezni akartam, hogy őket beleértve, ezt így együtt tudtam én hozzáadni a világhoz. Később sok visszajelzést kaptam női kollégáktól külföldről, hogy értékelték és értették a gesztust.
– Ki lenne az, akitől szívesen kérdezne, akivel beszélgetne, de már nem lehet, vagy nincs rá mód?
– Sajnos sok olyan számomra kedves ember van, aki már nincs közöttünk, akivel már nem lehet beszélgetni, de nagyon jó lenne. Szívesen beszélgetnék például édesapámmal, aki nem érte meg, hogy lássa az unokáit, és lássa, mit dolgoztam, hisz amikor utoljára beszéltünk, éppen elvégeztem az egyetemet, és munkanélküli voltam, kilátások nélkül a Ceaușescu korszak végén.
[caption id="attachment_66377" align="aligncenter" width="335"] Friss lapszámért kattints a képre[/caption]
– Megtorpanás…?
– Szinte naponta, sőt, minden mondatnál, néha minden szónál, amit leírok. És folytonos kételkedés abban, hogy vajon elég mély-e és elég releváns-e az, ami tegnap még felismerésnek tűnt. Mindig gyanakvással nézem azt, aki gyorsan és sokat ír. A megtorpanások, ha nem is a minőség kötelező velejárói, azért azt hiszem, az önkritika működésének fontos tünetei.
– Ha egy mondatba kellene megfogalmaznia az eddigi életutat, hogy szólna?
– Egy mondatban nem tudom. Amin elgondolkoztam az utóbbi időben, az az volt, hogy az én életutamat tulajdonképpen két gyökeres fordulat határozta meg. Az egyik: a kommunizmus bukása, a másik: a könyvkultúra után a digitális kultúra felfutása.
Az előttem járó nemzedék inkább csak azt ismerte, ami a váltás előtt volt, a következő inkább csak azt, ami utána. Nekem és kortársaimnak mindkettőből jutott, a „határátlépés” és az átmeneti kor minden nehézségével együtt.
Rendkívüli ajándéknak tartom a sorstól, hogy nemcsak alkalmam volt megtapasztalni a történelem kerekének fordulását, hanem mindkét váltáskor már elég felnőtt voltam ahhoz, hogy elmondhassam valóban éltem is a régit, de még elég fiatal voltam ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjak az újhoz, lehetőségem nyíljon egy új úton elindulni, és valameddig el is jutni.
– Hol látná szívesen magát tíz év múlva?
– Ugyanitt, meglehetős egészségben és egy olyan világban, ahol már csak múlt időben beszélünk erről a víruskorszakról, napi fertőzésekről, halálesetszámokról.
Névjegy: Pethő Ágnes a filmtudomány professzora, a Sapientia EMTE tanára, alapításától 2020-ig a filmművészet, fotóművészet, média szak vezetője. Kutatási területe az intermedialitás, azaz a médiumok közötti viszonyok tanulmányozása, ezen belül a film és a többi művészet kapcsolatainak elemzése. Nemzetközi szinten legjelentősebb munkája a Cinema and Intermediality. The Passion for the In-Between (2011), amelynek sikere nyomán 2020-ban megjelent ennek a második, átdolgozott és bővített kiadása a Cambridge Scholars kiadónál. A témakörben több kötetet szerkesztett (legutóbbi a Caught in-between. Intermediality in Eastern European and Russian Cinema (Edinburgh University Press, 2020), számos tanulmányt közölt szakfolyóiratokban, rangos külföldi kiadók köteteiben. Írásainak egy részét lefordították portugál nyelvre, ugyanakkor folyamatban van az orosz, török és kínai megjelenésük is.
korábban írtuk
Tudós nők: Dr. Barabási Tünde
Nevelés, oktatás, pedagógia és módszertan – szép és összetett világ, melynek megvannak a maga nehézségei, folyamatos felülvizsgálásra, kutatásra szoruló részterületei. E tudomány jeles szakembere Dr. Barabási Tünde, a BBTE székelyudvarhelyi kihelyezett tagozatának docense, aki úgy érzi, tenyerén hordozza őt az Isten.
