– Hogyan szoktad egyszerűen elmondani, hogy mi a foglalkozásod?
– Pszichológusnak és idegtudósnak vallom magam, az emberi rövid és hosszútávú memória és figyelem közötti kapcsolatot kutatom. Ezt nemcsak viselkedésmérésekkel teszem, például azt vizsgálva, hogy az emberek mennyire pontosan és gyorsan tudnak tanulni vagy információt előhívni, hanem az ehhez hasonló folyamatok során zajló agyi aktivitást is tanulmányozom. Agyi képalkotó technikaként az ún. elektroenkefalogrammal dolgozom, amely a fejbőr szintjén bekövetkező feszültségváltozásokat méri.
– Milyen út vezetett ehhez a németországi kutatóintézetbeli álláshoz? Kívülről úgy tűnik, hogy szuperszonikus gyorsasággal haladsz, de minden bizonnyal megvoltak az állomások, kihívások, vívódások.
– Valamikor a középiskolás éveim végén építész akartam lenni, végül azonban a pszichológiát választottam. Voltak kihívások, már csak az, hogy 2015-ben a Bukaresti Egyetemre románul felvételiztem. Eleinte kicsit aggódtam is, hogy hogyan fogom az egyetemet románul elvégezni, de végül
rájöttem, hogy a román nyelvre való átállás nem olyan nehéz. Előnyömre szolgált, hogy jól tudtam románul.
Később, 22 évesen eljöttem Németországba, elég messze otthonról.
– Nem német környezetben éltél, mégsem ijedtél meg egy németországi mesteritől.
– Szerencsére, mielőtt Németországba költöztem volna, Ausztriában voltam Erasmus ösztöndíjjal. Ebből kifolyólag ismerős volt az, hogy milyen egy idegen országban élni. Ausztriában a legtöbb kurzusom németül volt, és akkoriban még nem tudtam nagyon jól németül, szóval, elég nehezen boldogultam az egyetemen. Szerencsére, cserediákként ki tudtam alkudni a tanárokkal, hogy angolul írhassam a házi dolgozatokat, és angolul tartsam a bemutatókat. Majdnem hat éve élek itt, Németországban, és úgy érzem, most már jól megy a német nyelv is, mert bár az angol az alap kommunikációs nyelv tudományos szempontból, a tesztalanyokkal és egyes kollégákkal egymás között mégiscsak német nyelven beszélünk.
– És ez a majdnem hat év alatt meglett a mesterid, a doktorid. Nagyon gyorsan csinálsz mindent!
– A magiszteri képzésem alatt egy kétéves ösztöndíjat kaptam, ami ösztönzött arra, hogy a tanulmányaimat két év alatt fejezzem be. Rögtön azután pedig adódott a lehetőség, hogy egy doktori állást kapjak a kutatóintézetben, ahol addig is diákként dolgoztam. Szóval, nem vesztegettem túl sok időt az álláskereséssel. A doktori gyors befejezéséhez a szerencse is hozzájárult, mert az első kutatási projektem eredményeit elég gyorsan publikáltuk a kollegáimmal, ami már biztosította a doktori képzés követelményeinek az 50 százalékát. Így sikerült relatív rövid időn belül befejezni a képzést és a doktori dolgozatot is.
– Mikor, hogyan született meg benned a tudományos kutatói pályára lépés motivációja?
– Az ausztriai Erasmus tapasztalat nagyon meghatározó volt számomra. Akkor döbbentem rá, hogy itt, Nyugat-Európában mennyire komoly tudományos munka folyik, olyan eszközökkel, amelyekhez otthon nem igazán volt hozzáférés. Akkor dőlt el bennem, hogy kutatással szeretnék foglalkozni, és ezért választottam később az illető mesterképzést. Ez egy alapvetően nagyon elméleti képzés volt, ami jelentősen meghatározta azt, hogy mit dolgozhatok, mivel foglalkozhatok.
A tudományos munka nagyon vonzott, nagyon szerettem volna kísérleteket végezni, eredményeket látni, összefüggéseket vizsgálni.
A magiszteri alatt már tudtam, hogy az emberi memória érdekel, azonban nem tudtam pontosan, hogy hol találok egy olyan kutatócsoportot, ami ezzel a témával foglalkozik. Szerencsés voltam, mert rátaláltam a jelenlegi kutatócsoportra. Az elején még a rövidtávú memóriát kutattam, ez volt a mesteri dolgozatom témája is, most már azonban inkább a hosszú távú memóriával foglalkozom.
– Alig száradt meg a tinta a doktori diplomádon, hat év Németország után hogyan tovább?
– Itt nagyon támogatják a külföldi kutatói tapasztalatot, úgyhogy mindenképp ki szeretném próbálni magam máshol is. Több helyre is adtam és adok be pályázatot, kiderül, melyik pályázatom lesz sikeres.
– Ha bárhová mehetnél, legszívesebben hol szeretnél kutatóként dolgozni?
– Az amerikai álom azért szakmailag kicsit mindenkinek álom. Egy amerikai professzor támogatásával adtam be egy pályázatot, ő sok éve az emberi figyelmet kutatja, és őt is ugyanúgy érdekli az emberi figyelem és a hosszú távú memória közötti kapcsolat. Ezért úgy véltem, jó csapat lennénk…
– Mi az, ami kihívást okoz számodra a tudományos pályán?
– Egy ismerősöm, akinek a szülei akadémikusok voltak, mesélte még anno, hogy az akadémikusok nagyon sokat költöznek. Elég gyakori az, hogy az ember 40-50 évesen szerez meg egy végleges professzori állást egy bizonyos helyen. 21 évesen, amikor ezt mesélték, nem tűnt annyira rémisztőnek, úgy gondoltam, hogy izgalmas lesz két-három-négy évente elköltözni egy új városba, országba. Most azonban ezt már kicsit instabilnak gondolom, túl sok a bizonytalanság.
Vajon sikerül egy jó ösztöndíjat megpályázni? És utána? Mi lesz két év múlva? Négy év múlva?
A másik dolog pedig az, hogy nagyon kompetitív az akadémiai közeg, nagy a nyomás folyamatosan. Állandóan teljesíteni kell, föl kell mutatni valamit, fontos folyóiratokban kell publikálni. Azt gondoltam, hogy ha valaki elismert kutató lesz, akkor ez a nyomás elmúlik. Látom azonban magam körül a kiváló eredményekkel rendelkező nagyszerű kutatókat is, hogy néha kételkednek magukban, aggódnak a jövő miatt, és mindez az óriási nyomás miatt történik.
– Nagyszerűen összefoglaltad sokunk életét. No de valamiért mindannyian nap mint nap felvesszük a harcot. Mi az, ami örömöt okoz neked?
– Van egy fajta függetlenség ebben a szakmában, ami nagyon sok elégtételt okoz. Én szervezem meg a saját munkámat, én osztom be az időmet, tervezem meg, hogy miként jutok el A-ból B-be. A másik dolog pedig az, hogy
a munkámnak mindig van egy végkimenetele, ami a nevemhez kötődik, és ami – ha nem is fogom ezzel a világot megváltani –, hozzájárul a „közjóhoz”.
Ugyanakkor óriási örömet okoz konferenciákon előadni, utazni, más nemzetközi kutatókkal ismerkedni és együtt dolgozni.
– Mikor volt legutóbb sikerélményed?
– Az az igazság, hogy a csíkszeredai TEDx meghívás elég nagy sikerélmény volt! Az, hogy Csíkszeredából látszom, látszik a munkám, amit Németországban végzek, óriási örömmel tölt el. Sikerélményt ugyanakkor még egy évvel ezelőtt éreztem, amikor doktoranduszként egy európai konferencián belül egy szimpóziumot szerveztem, amire nemzetközi kutatókat hívtam meg. A konferencia után nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam, hogy jól moderáltam, hogy jó kérdéseket tettem fel. Ugyanakkor tavaly volt egy oktatási feladatom is, tartottam egy szemináriumot az egyetemen, ami szintén nagy elégtételt nyújtott. Nagyon jó élmény volt a diákok pozitív visszajelzéseit hallani, látni azt, hogy értékelik azt a sok energiát, amit befektettem.
– Bár még 30 éves sem vagy, nyolc év alatt már mindent megvalósítottál, amit szakmailag lehet: alapképzés, magiszteri képzés, doktori oklevél, külföldi kutatóintézetben több éves tapasztalat. Ez azért fénysebesség! Hátráltatott bármikor az, hogy nő vagy?
– Az évek során talán két fontos megfigyelésem volt. Azért mondom, hogy megfigyelés, mert nem szeretnék általánosítani. Az egyik az, hogy nagyon sok férfi magabiztosan fölvállalja a szakmai véleményét, míg a nők sokkal óvatosabbak. Nagyon sok nő – és én is ezek közé tartozom – sokkal óvatosabb, amikor különböző szakmai dolgokat állít, fogalmaz meg, mond el egy konferencia előadásban, ír le egy a tudományos cikkben. Ha csak nem nagyon-nagyon stabil az, amit állít, akkor inkább nem állítja. És magamon is ezt tapasztalom. Látok ugyanakkor férfi kollégákat, vezetőket magam körül, akiknek, ha van akár egyetlen érvük, akkor azt bátran vállalják és állítják. Nekem lehet, van öt érvem, de még mindig szeretnék egy hatodikat, hetediket, mielőtt mások előtt ezt vitára bocsátom. Ugyanezt tapasztalom egy álláskiíráskor, vagy egy pályázat alkalmával: végignézem az elvárásokat, ha minden kritériumnak megfelelek, akkor talán pályázok, de ha valami, akár egy dolog is egy hosszú listáról hiányzik, akkor nem jelentkezem. Ezzel szemben, az a tapasztalatom, hogy a férfi kollégák megnézik ugyanazt a kiírást, és ha 50 százalékban teljesítik az elvárást, rögtön jelentkeznek, nem foglalkoznak azzal, hogy esetleg nem felelnek meg minden kritériumnak. Emiatt valahogy úgy érzem, hogy nőként tudatosan építenem kellett és kell magamban ezt a belső önbizalmat.
Folyamatosan emlékeztetnem kell önmagam, hogy meg kell próbálni, jelentkezni kell, mert a férfi kollégák gondolkodás nélkül meg fogják próbálni.
Nekem nőként pedig csak veszíteni valóm van, ha nem próbálom meg. A másik megfigyelésem a családdal és gyermekvállalással kapcsolatos. Nőként ebben a szakmában azt érzem, hogy választanom kell, mert a család és a karrier nem összeegyeztethető. Úgy érzem, hogy nőként, ha az ember elmegy szülési szabadságra, akkor az a szakmai pályára rányomja a bélyegét. Ugyanakkor a kutatói életmód, a költözések, az országváltások, kutatói ösztöndíjak nem annyira családbarát dolgok. Sajnos nem igazán látom erre a jó megoldást nőknek.
– És mit tanácsolnál a fiatal lányoknak, egyetemi hallgatóknak, akik a tudományos pályát latolgatják?
– Ne engedjék magukat bezárni egy skatulyába! Nekem például nehéz volt kitörni a bélyeg alól, amit az iskolás éveim alatt rám aggattak, főként a tanárok. Mindig azt mondták, hogy én inkább humán beállítottságú vagyok, az való nekem. Holott én most már ennyi idősen azt látom, hogy engem inkább a reál terület vonz, szervezett, rendezett vagyok, szeretem a pontos, dokumentálható dolgokat. Az, amit az iskolában a tanáraim mondtak, sajnos nagyon megnehezítette a szakmaválasztásomat, mert mindig ott visszhangzott a fejemben, hogy én nem lennék jó egy reál területen. Persze a pszichológia alapvetően nem annak számít, de a programozás, a matematikai modellek, amiket használunk, meg a mérések, azoknak több közük van a reál dolgokhoz, mint a humánhoz. Tehát azt tanácsolom a fiatal hölgyeknek, hogy találják meg azokat a dolgokat, amelyek igazán érdeklik és foglalkoztatják őket, és ne engedjék, hogy a tanáraik, ismerőseik véleménye, meglátásai, osztályzatai határozzák meg őket.
korábban írtuk
Blága Tünde: Ezen a pályán nincsenek barátok
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyimesi lány, aki szépségkirálynő szeretett volna lenni. Ő maga álmodta meg és hívta életre saját „tündérmeséjét”: erdélyi lányként Magyarországot képviselte a Miss Universe világversenyen.
