– Mivel foglalkozik? Mi az, amit kiemelne a tudományos munkájából?
– Eredetileg matematikusnak készültem, matematika alapszakot végeztem, és ezen a területen szereztem a doktori fokozatomat is. Akkoriban az volt az elképzelésem, hogy egy klasszikus, „kockafejű” matematikus leszek. Az évek során azonban
egyre inkább elkezdett foglalkoztatni, hogyan lehet a matematikai módszereket valós társadalmi és gazdasági kérdések vizsgálatára használni. Így fordult fokozatosan a figyelmem az ökonometria felé,
ahol a matematika és a közgazdaságtan nagyon izgalmas módon találkozik. A publikációimban is jól látszik ez az irányváltás: a tiszta matematika helyett ma már inkább módszertani és empirikus kutatásokkal foglalkozom.
– Egy matematikus hogyan kerül közgazdász kollégák közé?
– Nem egy tudatosan, előre megtervezett karrierút volt az én történetem. Amikor befejeztem az egyetemet, eredetileg az volt a tervem, hogy hazamegyek Nagyváradra, és egy jó középiskolában matematikát tanítok. Ez számomra akkor egy nagyon tiszta és szép pályaképnek tűnt. Az egyetemen azonban az egyik tanárom megkérdezte, lenne-e kedvem egy évig segíteni neki az oktatásban. Azt mondta: próbáljam ki, és majd meglátjuk, mi lesz belőle. Őszintén szólva, eleinte bizonytalan voltam. Végül maradtam, és elkezdtem szemináriumokat tartani. Az első szemináriumomon annyira izgultam, hogy ahogy lenéztem a kezemre, nem hittem el, hogy ennyire remeg. De valahogy működött a dolog. A hallgatókkal hamar kialakult egy jó kapcsolat, és egyre inkább élveztem azt a fajta gondolkodást és párbeszédet, ami egyetemi közegben létrejöhet. Valószínűleg szerencsém is volt az első évfolyammal: nyitottak és kíváncsiak voltak, ami sokat segített abban, hogy megszeressem ezt a pályát. Így az az „egy év próbaidő” lejárta után is maradtam.
– A tanára megelőlegezett bizalma mellett mi volt az elsődleges motivációja ahhoz, hogy tudományos pályára lépjen?
– Őszintén szólva, nem tudnám azt mondani, hogy egyetlen nagy, mindent eldöntő motivációm volt. Inkább egy folyamatként éltem meg. Az elején egyszerűen csak az érdekelt, hogy taníthatok, gondolkodhatok, kérdéseket tehetek fel, és a hallgatókkal együtt kereshetjük a válaszokat. A tudományos kutatás egy kicsit később vált igazán fontos részévé a munkámnak. 2007-ben kerültem be egy nemzetközi vállalkozáskutatási projektbe, amely számomra meghatározó fordulópontot jelentett. Azóta is részt veszek Dézsi-Benyovszki Annamária kolléganőmmel a Global Entrepreneurship Monitor (GEM) romániai adatfelvételében. Itt tapasztaltam meg igazán, mennyire izgalmas az, amikor az ember adatokat gyűjt, modelleket épít, és ezek segítségével próbál megérteni társadalmi jelenségeket.
Akkor éreztem először igazán, hogy a matematika, amit tanultam, milyen erős eszköz lehet a valóság értelmezésében.
Mindig van új kérdés, új módszer, új perspektíva. A GEM egy longitudinális kutatás, amely világszerte vizsgálja a vállalkozói aktivitást összehasonlítható módszertannal. Romániában ekkor indult el az adatgyűjtés, és – egy hatéves megszakítástól eltekintve – lassan két évtizede dolgozunk rajta. Számomra ez különösen izgalmas, mert így nemcsak helyi jelenségeket látunk, hanem azt is, hogy Románia hol helyezkedik el a nemzetközi térképen. Ezek az összehasonlítások sokszor kijózanítóak, de ugyanakkor nagyon fontosak is, mert segítenek megérteni, milyen irányba érdemes gondolkodni a gazdasági és vállalkozási környezet fejlesztéséről. Ugyanakkor talán az is motiváló volt számomra, hogy a tudományos pálya folyamatos tanulást jelent. Nincs olyan pont, amikor azt mondhatnánk, hogy „készen vagyunk”. Az akadémiai pálya másik sajátossága, hogy nagyon hosszú távú folyamatokban kell gondolkodni. Egy publikáció megszületése sokszor évek munkája. Ezt az elején nehéz megszokni.
– Volt (még) valami, ami az elején kicsit ijesztő, aggasztó volt az akadémiai pályát tekintve?
– Az elején nem volt, úgy érzem, hamar belerázódtam, a közgazdász kollégák nyitottak, befogadóak voltak. A legnagyobb bizonytalanságot inkább a négyéves gyermekenevelési szabadság utáni visszatéréskor tapasztaltam. Azelőtt úgy éreztem, hogy az agyam „éles”, gyorsan reagálok, gyorsan gondolkodom. Amikor azonban több év után visszakerültem az egyetemi közegbe, volt egy olyan érzésem, mintha ez a lendület kicsit megkopott volna. Ez persze – utólag visszanézve – egy nagyon természetes érzés. Akkor azonban komolyan aggódtam amiatt, hogy vajon vissza tudok-e kapcsolódni ugyanabba a tempóba, mint korábban. Idő kellett hozzá, hogy újra felvegyem a ritmust: újra átnézni a tananyagokat, frissíteni az előadásokat, és lassan visszatérni a kutatáshoz is.
– Mi az, ami az Ön számára örömöt okoz ezen a pályán?
– A kutatásban is van egy különleges öröm: amikor egy bonyolult adathalmazból lassan kirajzolódik egy történet, egy összefüggés. Ez egyfajta intellektuális felfedezés. Számomra azonban a legnagyobb elégtétel egyértelműen a tanításhoz kapcsolódik. Öröm látni a hallgatók szemében azt az úgynevezett „aha-élményt”. Ez a legnagyobb elégtétel! Amikor valami, ami addig teljesen érthetetlennek tűnt – például egy matematikai fogalom vagy összefüggés –, egyszer csak értelmet nyer.
A matematika iránt nem minden diák lelkes, ez az igazság. Amikor viszont sikerül ezt a gátat áttörni, és látják, hogy mégis működik a dolog, az mindig nagyon nagy élmény számomra.
Közben én magam is sokat változtam. Amikor az elején kezdtem tanítani, az előadásaim tele voltak levezetésekkel, bizonyításokkal. Mostanra ezeknek a helyét átvette szépen a sok gyakorlati példa: folyamatosan példákat adok arra, hogy mit hol lehet használni. Mert szinte minden előadáson felmerül a diákok részéről, hogy és ezt nekünk miért kell tudnunk? Vannak olyan diákok is, akik tizedik osztályban tanulnak utoljára matematikát, így egy egyetemi matematika előadás elsőre tényleg ijesztő lehet számukra. De idővel belejönnek.
– Mikor volt legutóbb sikerélménye?
– Nemrég a kolléganőmmel részt vettünk a Monterreyben megrendezett GEM Global Report Launch & Annual General Meeting eseményen, ahol a GEM Románia csapata ismét elnyerte a „Collegiality in Practice” díjat. Külön öröm számunkra, hogy ezt az elismerést már a második egymást követő évben kaptuk meg, a 2025-ös kutatási ciklusban részt vevő 53 ország közül. A díj tulajdonképpen azt a munkát ismeri el, ahogyan a kutatócsoport a projektben dolgozik: a következetesen magas színvonalú eredményeket, a határidők pontos betartását és a nemzetközi hálózaton belüli együttműködést. Egy ilyen nagy, sok országot összefogó kutatásban ez valóban komoly szakmai visszajelzés.
– Ez tényleg nagyszerű! És sikeresnek érzi magát?
– A „siker” számomra nem feltétlenül egyetlen nagy mérföldkövet jelent, hanem inkább apró, mégis fontos visszajelzések sorozatát. Például azt az érzést, amikor egy óra után úgy jövök ki a teremből, hogy sikerült valamit átadnom, sikerült gondolkodásra ösztönöznöm a hallgatókat. Természetesen a tudományos pályán vannak formális mérőszámok is: publikációk, projektek, szakmai elismerések.
De számomra legalább ennyire fontos az is, hogy jól érzem magam abban, amit csinálok.
Volt az életemben egy hosszabb időszak – a gyerekek születése és az online oktatás időszaka –, amikor a kutatás háttérbe szorult. Most azonban azt érzem, hogy lassan ismét sikerül visszatérni ehhez a részéhez is a munkámnak. Azt mondom: elégedettnek érzem magam. Ez nekem a siker.
– Mi az ma, ami kihívást jelent az Ön számára a tudományos pályán?
– Az idő. Az, hogy mindenre jusson belőle, és minden legyen rendben. Nagyon tudatosan próbálok figyelni arra, hogy a délutáni időszak – nagyjából 16 és 20 óra között – a családról szóljon. Ez az az idő, amikor a gyermekeimmel együtt lehetünk, és ilyenkor igyekszem nem dolgozni. Ha szükséges, inkább késő este vagy hétvégén folytatom a munkát, de fontos számomra, hogy a délutánok valóban a családé legyenek. A gyermeknevelési szabadság és a COVID után úgy érzem, publikációs szinten most kezdek lassan visszatalálni a korábbi ritmushoz. Az elmúlt években sok időt szántam arra, hogy a tananyagaim ismét naprakészek és frissek legyenek, és hogy ezen a téren is rendben érezzem a munkámat. Közben persze a tudományos pályán folyamatosak az elvárások: minden évben hozni kell egy bizonyos publikációs teljesítményt.
– Hogyan látja, hátráltatta a pályáját valaha az, hogy nő?
– Őszintén szólva, nem érzem azt, hogy a pályámat közvetlenül hátráltatta volna az, hogy nő vagyok. Nem tudok olyan konkrét helyzetet felidézni, amikor emiatt hátrány ért volna. Ugyanakkor az is igaz, hogy az élet bizonyos szakaszaiban – például a gyereknevelés időszakában – a karrier természetes módon lassabb tempóban halad. De ezt nem feltétlenül női kérdésnek látom, hanem inkább élethelyzetnek. Az én esetemben sokat számított az is, hogy a családban sikerült megosztani a feladatokat. A férjemmel mindig igyekeztünk közösen jelen lenni a családi életben, és egymás munkáját figyelembe véve elosztani a tennivalókat.
– Voltak olyan kihívások, amelyekkel a férfitársak kevésbé kellett megbirkózzanak?
– Talán a legnagyobb kihívást az időbeosztás jelenti, különösen akkor, amikor az embernek kisgyerekei vannak. A tudományos pálya sokszor nehezen illeszkedik a klasszikus munkaidőhöz. A kutatás, az írás, az olvasás sokszor az esti órákra vagy hétvégékre tolódik. Amikor a gyerekek kicsik, az ember természetesen velük szeretné tölteni a délutánt, így gyakran előfordul, hogy a munka a késő esti órákban folytatódik. Ez persze nem kizárólag női tapasztalat.
– Nagyon fiatalon, alig harminckét évesen vezető pozíciót is betöltött. Ez milyen tapasztalat volt, nőként?
– Így van, a gyermekeim születése előtt a karon a magyar tagozatért felelős dékánhelyettes voltam. Úgy érzem, kevésbé a női mivoltom jelentett kihívást, inkább az, hogy sok kolléga számára túl fiatalnak tűntem.
Néha volt egy olyan érzésem, hogy elsőre nem mindenhol vettek teljesen komolyan, mintha úgy tekintettek volna rám, mint aki még nem igazán ért a dolgokhoz.
Ugyanakkor igyekeztem a rám bízott feladatokat mindig lelkiismeretesen elvégezni, és idővel azt tapasztaltam, hogy ez változtat a megítélésen: látták, hogy lehet rám számítani. Ez is egy fontos tapasztalat volt számomra. Ma már azonban nem vágyom vezetői pozícióra. Alapvetően nem vagyok az az ember, aki szívesen áll a reflektorfényben; sokkal inkább a háttérben érzem jól magam, ott, ahol nyugodtan végezhetem a munkámat.
– Mit tanácsolna azoknak a fiatal diáklányoknak, akik fontolgatják a tudományos pályát?
– Ha valóban érdekli őket a tudomány, akkor mindenképpen próbálják ki. Ez egy nagyon szép pálya. Ugyanakkor fontos tudni, hogy sok kitartást igényel. A tudományos munka rengeteg időt emészt fel. Ha azonban az ember szereti azt, amit csinál, akkor ez nem feltétlenül teherként jelenik meg. Talán a legfontosabb, hogy ne érezzék úgy, hogy egyetlen „helyes” életút létezik. A tudományos pálya és a magánélet nem mindig könnyen egyeztethetőek össze, de sokféle módja van annak, hogy az ember megtalálja a saját egyensúlyát.
korábban írtuk
Az alvás nem luxus: az egyik legfontosabb mentális erőforrásunk
Azoknál a nőknél, akik nem alszanak eleget, közel háromszoros a mentális distressz esélye, ami gyakran vezet szorongásos és depresszív tünetekhez, de ingerlékenység, érzelmi kimerültség is megjelenhet, valamint növeli a függőségek kialakulásának esélyét.
