Ezt érdemli ez a könyvecske, ahogy Angica is, az árva kislány a lapok között, aki ölelésre vágyik, figyelemre, szeretésre. Mamója, nagymamája nem ad neki szeretést, a minden gyermeknek kijáró simogatást, ölelést. Az olvasó szíve elfacsarodik, amikor a kislány lyukas fazék szeretne lenni, mert azokat mamó ölelve cipeli ki a tornácra tavasszal, hogy a bennük élő virágok megújuljanak, virágozzanak. A kislány fantáziájának világában tud csak igazán kinyílni, megélni azokat a dolgokat, amiket egy szerető családban felnövekvő gyermek alapból megél. Olyan hangokat, szavakat, hangutánzó szavakat gondol ez a kisleány, amitől az ember fejében, szívében megelevenedik az ő kicsi világa.
Nem úgy olvassuk ezt a történetet, mint általában a többi könyvet: sokkal inkább érezzük, érzékeljük, ízleljük, szagoljuk, még a kékeket is más érzékszervünkkkel fogjuk fel, nem a valóságnak megfelelően.
Ezért is egy csoda ez a könyv. Kékek, feketék, sok-sok fekete, hangok, repedések, sóskaíz rézkanálon, amitől sóskább a sóska, hajfonatok piros, fehér szalaggal, feltűzve, kibontva, égnek állva, templomi orgona a karzatban, onnan a fejekre potyogó számjegyek, melyek az énekeket jelölik, narancsospapír, a télifaünnepély a nyújtott en-ekkel, kanyarított é-kkel, megannyi érzés-élmény, gyermeki világ egy nagyobb világban. Szomorú, igen, szívfacsaró, igen, zordon mamó, igen, de szívmelengető gyermeki gondolatokkal és megélésekkel, gyermeki szívvel átszőtt, igen. Megérint, befészkelődik a szívünkbe, elhelyezkedik ott, kibélel magának egy jó kis meleg helyet, amitől jó lesz neki. Nem foglal sok helyet, ahogy a polcon sem, csendesen meghúzódik, és valahányszor megölelünk egy gyermeket, elmosolyodik, átmelegszik és megnyugszik.
Cikkünk a Nőileg magazin 2021. márciusi lapszámában jelent meg.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
