Ne kelljen olyan dolgokat cipelnie, amelyekről nem tehet

Reggel hat harminc. A sötétítőn átszűrődő fény megvilágítja az arcocskáját. Kezei felemelve mindkét oldalon a feje mellett, a lábai felhúzva. Még olyan babásan alszik, pedig ma két és fél éves. Szerzőnk, Szász Hargita gondolatai a magunkkal cipelt örökségről.

Borzasztóan fáradt vagyok, az éjszaka nagyon nyugtalanul aludt, sokszor költött, kellett neki a cici. Még mindig az számára a megnyugvás, a minden, pedig ma már két és fél éves. Óvatosan nyújtózkodom, aludnék még, de inkább gyönyörködöm benne. Néha még mindig hihetetlen, hogy tényleg itt van. A napok borzasztóan hosszúak, de közben repül az idő? Nem tudom jól lefordítani az angol mondást, de az biztos, hogy

a mindennapok örömei és nehézségei között valahogy az ember lánya elveszíti az időérzékét. 

Drága kisfiam! Egy kis ember, saját humorral, akarattal, óriási szókinccsel és az életkorral járó daccal és dührohamokkal. Érdekes ez a határ. Még nem egészen kisgyerek, de már nem is baba. Minden nap változik, én csak kísérem, és ott vagyok, mint egy bástya. Próbálok biztos alapokat adni neki. Bár az élet eléggé megmutatta az elmúlt években, mennyire mulandó is minden.

De mint minden édesanya, én is belegondolok, vajon milyen lesz? Milyen lesz ő két- vagy öt év múlva, vagy akár felnőttként? 

Kisgyerekként, a faluban, ahol felnőttem, kis közösség lévén, az volt a normális, ha beskatulyáztak, csak azért, mert a szüleim gyermeke voltam. Középiskolában, amikor gyenge voltam közgázból, a tanárnő egyből bezzeg az anyádozott. Vagy éppen fordítva: volt, hogy a szüleim tévedései miatt részesültem ítélkezésben. A végtelenségig tudnám sorolni, és szinte mindenki járt ebben a cipőben.

Ilyenek vagyunk mi, emberek. Rendszerekbe helyezzük a dolgokat, mert csak így tudunk létezni a világban. Különben megijeszt. 

Ha tudunk valamihez kapcsolni, hasonlítani, címkézni, máris könnyebb az eligazodás. Legalábbis annak tűnik. Egyszerűen csak így működünk. Nem tehetünk róla. Vagy mégis? Az alvó gyermekem arcát nézve azon gondolkodom, mennyire nem szeretném, hogy őt amiatt szeressék, vagy éppen ne szeressék, amit én és az édesapja tettünk vagy teszünk.

Olyan jó lenne, ha ő mindig csak önmaga lehetne: tiszta lap, új ember. Nem valakinek a fia, vagy az a gyerek, akinek rákban meghalt a testvére.

Igen, tudom, hogy ez többnyire nem így lesz. Pedig, ha valamit szeretnék, akkor talán az, hogy ne kelljen olyan dolgokat cipelnie, amelyekről nem ő tehet. Miért ne lehetne így?

Hirdetés

Válaszkeresés helyett hozzábújok, beszívom a haja illatát, és elveszek a mostban. És próbálom továbbra is hagyni őt szabadon tanulni, repülni, felfedezni jót és rosszat, ezt a fájdalmasan szép világot, amelybe beleszületett.

Boldog két és féléves (fél)szülinapot, drága gyermekem!

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Ki tudja, lesz-e holnap? – Isten veled!