Hályogkovács

Annyira szimpatikus volt nekem ez az öreg bácsi, aki egy kovács, és zsebkéssel (bicskával) a kezében csak úgy le tudott kanyarítani mindenféle hályogot. Nem értettem pontosan, hogy mi is ez a hályog, de a magyartanár néni elmagyarázta, és a szövegben is volt bőven arra utalás, hogy a szemhályog bizony csúnya dolog (már annak, aki látja, mert vakságot is okoz, szóval nem mindenki látja...). Strázsa Jánosnak jó lenni, én is ő akartam lenni: operálni könnyedséggel hályogokat, hogy a hírem elmenjen még Bécsbe is. És felháborítónak találtam – de tényleg, aludni is alig-alig tudtam a dühömtől –, hogy ezt a kivételes tehetségű embert eltántorították a műtétektől. (Cikkünk a 2021-es Nőileg magazin januári számában jelent meg.)

Elképzeltem az öreg néniket, akik vaksiskodva mennek Strázsához, hogy mentse meg a szemük világát, és ő meg fél, és nem menti meg. Sajnáltam az öreg néniket. És nem értettem, hogy miért tett ilyent egy okos professzor, hogy eltántorított egy ügyes kezű embert a szakmától. Miért kell tudni minden részletet, amikor a célt mégis tudjuk szolgálni?

Aztán felnőttem és elfelejtettem Strázsát. Nem végleg, mert ott van bennem a hályogkovács, sokat ízlelgettem a lelkemben a személyét, beszélgettem vele, a professzorral is, és azt hiszem, hogy megértettem valamit. 

Strázsa önbizalma igen nagy volt. Ha nem hitte volna el magáról, hogy meg tudja csinálni, valószínűleg neki sem lát hályogokat operálni. Strázsa szakértelme közelített a nulla fele, viszont így mondhatnánk azt is, hogy merő szerencse, hogy az összes műtétje sikeres volt. De nem merő szerencse, mert

Strázsának volt még valamije az önbizalmán kívül: ügyes keze és segíteni vágyása (tehetség és motiváció). Azonban nem volt olyasmije, amitől lehetett volna szakértő. Ez pedig a kitartás. 

Strázsa nagyon jó szakértő lehetett volna, igazán profi abban, amit csinál. Szembesült viszont azzal, hogy nincs tudása, ami gyorsan le is hozta az önbizalmát arra a szintre, ahonnan nehéz felkelni. Ő nem kelt fel, ehelyett többé sosem operált, hagyta, hogy a hályogosok megvakuljanak, visszament kovácsolni. Megijedt attól, hogy mekkora az a tudás, ami neki nincs, bevehetetlenül nagy – érezte, és elfutott. 

Szakértő csak idővel lesz valaki, azzal az idővel, amit egy dologra szán, amiben megengedi magának, hogy elmélyüljön, hibázzon. Lecsökken az önbizalma, mert rá kell jönni, hogy annyi ág-bog létezik azon a nagy fán, amit szakmának hív, hogy be sem lehet azt látni. De ha eléggé kitartó, akkor lépésről lépésre haladva beveszi azt a fát, és számára észrevehetetlenül lesz szakértő.  

A hibákat pedig nem szabad megspórolni. Azok félelmetesek ugyan, de a legjobb tanítók. Így lett számomra Strázsa János, a hályogkovács a kitartás nélküli, potenciális szakértő. 

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock/Igor Golovniov

Friss lapszámunkat alább kérheted: