Csodák márpedig vannak

Négy éve posztoltam ezt a képet. Akkor még egy senkinek sem kellő, huszonéve parlagon hagyott föld volt a most nagy becsben tartott kertem. Kaszálta ugyan egy szomszéd, de mi, a városi unokák semmit sem kezdtünk vele. Itt akarok megöregedni – írtam akkor, ám mint nagyon távoli álom lebegett előttem. A falura költözés ugyan még ma sincs közel, de csodás érzés látni, hogy az álom látványosat haladt a beteljesedés fele.

Le-he-tet-len szabad kőműves csapatot találni az alapépítéshez, pláne azonnali kezdéssel – „biztattak” a hozzáértők. Három-négy sikertelen telefon után, de lett. Jóravaló kezdő vállalkozók, alig túl a húszon, örültek a kihívásnak és a megrendelésnek. Gyönyörűen dolgoztak, igaz, a tervekhez képest hetven centit tévedtek. Utólag nézve, jelentős összeget spóroltak azzal, hogy a tervvel ellentétben, a tornác alá alapot nem építettek. A hagyományos székely parasztházak többségének sincsen. 

Életre szóló élmény volt a két hét, amíg a csodás kőalap „kinőtt” a földből, napról napra emelkedett.

A Magyari nagyszülők évtizedekkel ezelőtt elköszöntek a földi világtól, egyetlen gyermekük, az apánk szintén, így dédapánk néhai bennvalója, a Túlvízi kert több mint húsz éven át várta, hogy felnőtté érjen valamelyik örököse. Anyánk tanári fizetésből-, egyedül nevelt fel minket, s a napsütötte domboldalról ugyan nagylelkűen lemondtak a testvéreim, a család anyagi támogatására nem számíthattam a vakmerő tervemhez. 

Csórón építkezni? Hinnem kell(ett), hogy lehet.

Harmincnyolc éves koromig autóm sem volt sosem. A cégautónk azonban mindenhová elvitt, ahová kellett. Már meg volt szegődve a ház, tavaszi bontás ígéretével, amikor gyerekkori barátnőm anyukája hívott egy novemberi reggelen. Azt álmodtam, kicsi Tekla, hogy neked kell adnom a kocsim – jelentette be egyszerűen. Ezzel járulok hozzá az építkezéshez. Nem akarok én már autót vezetni, s kár hónapokat állnia begyújtatlan, a hidegben… 

Így esett, hogy két nappal karácsony előtt egy csaknem húszéves, de a célnak tökéletesen megfelelő kocsi(ka) került a nevemre. 

Merthogy az építkezés miatt naponta ki kellett menni a közeli faluba, esetenként naponta négyszer…

Letett pénzem nem volt, – alkalmazotti viszony híján – a bankban hitelem sem. De a barátaim megbíztak bennem. Minden baráttól nagyjából ezer eurót kértem. Amikor már szinte minden szóba jöhető barát (pénze) elfogyott, s lógattam az orrom ezerrel, akkor is segített az élet. Mit csinálsz? – írt rám a régi kolléga egy este. Lógatom az orrom ezerrel – feleltem szárnyaszegetten.

Hétfőn jönnek a munkások, kétezer eurót még össze kell szednem. 

Megkérdem anyámat – jött a nem várt válasz, s az egyik munkafázist az édesanyja kölcsöne fedte…

A szétszedett-, majd újraépített ház remek hangulatú kalákában lett befedve. Augusztus huszadikát írtunk, szegődött „ácsaim”, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia már nem gyermek tagjai délután ötig álltak a rendelkezésemre. Nyolctól ünnepi koncertet adtak, előtte még zuhanyozni- s hangolniuk kellett. A deszkázás és kontyolás emiatt elmaradt a nagy sietségben. A nyár eltelt, alkalmi segítségeim vezetője, Gabika pedig Budapestre költözött, népzene szakon kezdte ott a tanévet… 

Újabb nyár jött, az elmaradt kontyolás nyomasztott, a házon átjárt a szél, s a galambok beköltöztek közben. Tusványoson futottunk össze a vakációzó Gabikával egy este, a Kriza sátor közelében. 

Mikor jöjjünk deszkázni? – kérdezte a pénzkeresetre vágyók egyszerűségével. Most nincs pénzem, Gabika, de amint szerzek, jelzem! 

Nem telt el két óra, újabb csoda érkezett üzenetben: eladódott egy kisebb földdarab az örökségből, otthon vár a rám eső része. Hétfőn jöhettek – írtam meg Gabikának menten. Így lett meg a kontyolás, s deszka került a ház két végére. Merthogy küllemében olyan lesz az 1863-as parasztház, amilyen volt régen – ezt még a költöztetésekor megígértem. 

Nem igaz, hogy nem feszül a gyomrom, amikor a hogyan tovább felmerül bennem. Az igazán nagy költségek még csak ezután jönnek. De pár hónappal ezelőtt egy ösztöndíjat nyertem: minimális biztonság, ám stabil garancia az adósságaim törlesztésére. 

Újabb isteni segítségként értékeltem. 

A „van”-nal baj van – tartja a székely. Mégis, van mélyen egy reményteli bizakodás is bennem: valóságos csodákkal övezve, de áll az újjáépített parasztház, a tetején kereszttel, s ez adja a reményt arra, hogy a Gondviselés továbbra is velem lesz. Csak az első lépést kell megtenni – erősített meg a Fennvalóval igencsak közeli viszonyt ápoló ismerős – s ha azt meglépted, a Teremtő hozzárendeli a további kilencvenkilencet…

Folyt. köv. hamarosan.

A szerző műve a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjprogramjának támogatásával jött létre.

Hogy miként kezdődött a parasztházmentés igaz története, itt olvasható el:

korábban írtuk

Vettem neked egy házat, kell-e?
Vettem neked egy házat, kell-e?

Mert ha nem, megtartom magamnak – így hívott fel 2020 őszén az egyik legjobb barátom és kollégám, tudván, hogy több mint tíz éve régi parasztházra vágyom: Székelyföldön jártunkban-keltünkben minden elöregedő falucskában jó állapotú, szállítható gerendaházat keresek. Így esett, hogy nagyjából egy okostelefon áráért egy 1863-ban épített parasztház tulajdonosa lettem. Tokkal-vonóval, bútorokkal, régi szőttesekkel és fényképekkel egyben. A házmentéssel együtt pedig megszámlálhatatlan kihívással, kalanddal és