Hogyan temetnek el

Azok az emberek, akik nem akarnak, nem mernek belegondolni az elmúlásba, ergo nem akarnak foglalkozni saját temetésük részleteivel, azt szokták mondani: Ha meghalok, nem fognak kertet támasztani velem, csak elkaparnak valahogy. Nem az én dolgom.

Egy kelet-európai faluban, kisvárosban, vagyis nálunk olyan erősek a hagyományok, hogy tényleg senkinek sem kell plusz erőt kifejtenie ahhoz, hogy temetéséről a hátramaradottak gondoskodjanak. Már tájainkon is jelen van a hajléktalanok kategóriája, kiknek temetéséről senki sem gondoskodik. Anyai nagymamámat a kolozsvári hidegházban kellett azonosítanunk harminc évvel ezelőtt, és az a tapasztalat máig elkísér. Nem a holtak mezítelen hidegsége, nem az ott dolgozók érzéketlen vicce hagyott nyomott a lelkemben, hanem a terem jobb sarkában egymásra tolt tetemek látványa.

És ők kik? – kérdeztük a nagyon közlékeny viccmesternek is beillő halottmosót. Oh, ők a hajléktalanok, vagy akiket itt felejtettek a kórházban, elhunytak, senki sem jött utánuk.

És velük mi lesz? Maradnak a kórháznak, az orvostanhallgatóknak, s aztán a krematóriumnak.

Legendás nagyjaink temetése már kora gyermekkoromban megszínesítette az elmúláshoz való viszonyulásomat. A legenda szerint Attilát, a hunok fejedelmét a Tisza egyik ága alá, hármas koporsóban, vagy hármas szemfödéllel temették el, a temetést végző katonákat lenyilazták, hogy urukkal együtt lépjenek a másvilágra. Réka királyné legendájában is fontos szerepet kap a hármas koporsó, a hármas szemfödél, és a folyóvíz alá való temetés. Közép-európai hagyományaimtól egészen távol esik, éppen ezért elvarázsolt egzotikusságával a modernség előtti hindu temetési törvény, miszerint a halott férjet önszántából követi a tűzhalálba annak felesége.

Egyetemi tanulmányaim alatt ismerkedtem meg a párszik temetkezési szokásaival. A párszik Indiába került perzsák, akiket a 7. századtól előretörő mohamedán arabok űztek el Iránból Pakisztánba és Észak-Nyugat Indiába, mert nem akarták elhagyni ősi zoroasztriánus vallásukat, nem akarták felvenni a mohamedán vallást. 

A zoroasztriánus temetkezési szertartás két helyen történik, egyrészt a halottat elhelyezik a hallgatás, vagy csend tornya nevű építményben, mely egy tető nélküli torony, emellett egy templomnak nevezett épületben három napon át imádkoznak. A három nap alatt a halott húsát az ég madarai, a keselyűk, megeszik, a csontokat kiszárítja a nap, amiket aztán egy közös sírban helyeznek el. 

A materialista világnézet szerint, melyet szeretett honunkban Karl Marx tanai alapján honosítottak meg a kommunista hatalomátvétel után, az ember csak anyag, matéria, és ehhez a matériához nem tartozik semmiféle lelki valóság. S ha nincs lelki valóság, akkor nem kell lelkész sem, s ha a matéria kifullad, akkor nem kell lelkész a temetési szertartáshoz, így jöttek divatba a polgári temetések Magyarországon. Azok az ateisták, akiket én ismerek, Isten létezésének tagadását éppen olyan megszállott buzgalommal hirdetik, mint a legerőszakosabb vallásos hívők hirdetik saját tanaikat.

Kiráz a hideg, amikor fanatikus hívő emberekkel találkozom, amikor a vallásos hitre támaszkodva bizonyos emberek önmaguknak isteni feladatokat engednek meg, vagyis élet és halál fölött uralkodnak.

De akkor is kiráz a hideg, amikor az emberek önös érdekeiket öltöztetik fel vallási köpönyegbe, s miközben a történet csak arról szól, hogy elveszik a másik ember földjét és megélhetési forrásait, az akció fedőneve vallásháború. Az akció valójában rablás, dúlás, ahogy a középkori magyar történelmi forrásokban is olvassuk, de a fedőneve eretneküldözés és így tovább.

Alázatosan kérek mindenkit, koldust és királyt egyaránt, hogy 

a vallást használjuk arra, amire való, a létezés titkának megértésére, a születés és halál elfogadására, az erkölcsi jó és rossz megfogalmazására, felszabadításra, alkotásra, örömszerzésre és vigasztalásra.

A vallást ne használjuk gazdasági érdekeink előmozdítására és élvezethajhászásra. Az én Istenem legalábbis nem mondja nekem, hogy enyém kell legyen a Wall Street, vagy egy afrikai aranybánya, vagy egy közel-keleti olajmező, és azt sem tanácsolja, hogy öt férjem legyen, egy szőke, egy barna, egy fekete, egy csoda szép és egy albino. 

Hirdetés

Az én Istenem arra tanít engem, hogy csodáljam a teremtett világot és úgy uraljam a természetet, hogy közben ne tegyem tönkre, hogy csodálkozzak rá e világ millió csodájára, és alázattal hajoljak meg az élet ereje előtt. Arra tanít, hogy sírjak a szülésnél és sírjak a meghalásnál. Arra tanít, hogy keressem az igazságot és egyeztessem össze a méltányossággal, hogy egyes emberek igazsága ne tegye tönkre a másik ember méltóságát. 

Hiszek a lélek halhatatlanságában, abban, hogy halálunkkor a testünk porrá változik, de lelkünk visszatér Istenhez, és kapcsolatban marad azokkal is akik előttünk jártak és azokkal is, akik utánunk jönnek. De nem hiszek abban, hogy egy pap, vagy egy vallásos intézmény közben járhat az üdvözülés vagy az elkárhozás érdekében. Csak abban hiszek, hogy a lelkész és az egyház példát mutathat az embereknek jól és igazán élni, az egyéni boldogságot és a közjót szolgálni és méltósággal meghalni. 

A temetés egy olyan szertartás, melyből kiolvasható az emberek hite és értékrendje. A temetési szertartásban tükröződik a család és a közösség életfelfogása, világnézete, a halotthoz fűződő viszonya.

Az egészséges vallásosság hozzásegít ahhoz, hogy hozzákapcsoljuk saját életünket a születésünk előtti és a meghalásunk utáni időhöz, és felkészüljünk e földi világból való méltóságteljes távozásra. 

Engem mindig szíven üt, amikor egy ember nemcsak úgy általánosan, hanem meghatározott időkereten belül néz szembe az elmúlással. Barátnőm, Katinka, 34 évesen kezdett szembenézni az elmúlással, és három éven át küzdött vele. Amikor kikerülhetetlen és legyőzhetetlen lett a túlvilági hívás megfogalmazta utolsó kívánságait. Bár utolsó éveiben  Svájcban élt, és ott is halt meg, azt kérte, hogy Firtosmartonosban, anyai ágon lévő ősei mellé temessük el hamvait. 

Egy templomba nem járó, de az egyházát és lelkészét igen tisztelő hívem egyszer hosszú ideig oktatott engem arra, hogy miként végezzem majd el az ő temetési szertartását. Fanyar humorral megáldott ember lévén így szólt hozzám: Lelkésznő, drága, aztán a temetésemen csak nagyon röviden mondjon és csak az igazat. Mert ha nem az igazat mondja, akkor én felülök a koporsóban és azt fogom kiáltani: hóó! Hosszú évtizedeken át fogatos lévén az illető, világos volt számomra, hogy ezzel azt akarja mondani: állj meg! 

Az én Istenem arra tanít, hogy hirdessem: minden ember mind a tíz körmével, minden testi-lelki-szellemi adottságával ragaszkodjon a földi élethez, és soha ne válassza a halált az élet helyett. De arra is tanít, hogy elfogadjam a zsoltáríróval együtt, hogy életünk hetven, avagy nyolcvan év, és utána visszaadjuk testünket az anyaföldnek, lelkünket a Teremtőnek. Persze szeretnék súgni  a Teremtőnek, hogy legyen inkább száz, adassék száz év mindenkinek, hogy mindenkinek legyen öröm a szülés és születés, mindenkinek legyen öröm az élet, és szép az elmúlás.

Kiemelt kép: Shutterstock