• Fotó: Köllő Edit-Teréz archívuma
A gyergyóditrói Köllő Edit-Teréz esetében a sport volt az a hajtóerő, amely elindította önmaga és a világ felfedezése felé. Ma már a Budapest Sportiroda futónagykövete, nevéhez két futóverseny és egy futósuli kötődik a Gyergyói-medencében. Interjúalanyunk sokak példaképeként és segítőjeként, egy közösség mozgatórugójaként beszélt arról az időszakról, amikor eldöntötte, hogy az élet minden percét teljességgel szeretné megélni.
– Milyen életmódból és szemléletből váltottál és hogyan? Elhatározás kérdése ez, vagy inkább a megfelelő körülmények is kellenek hozzá?
– Messziről indulok: 26 évesen vesztettem el a férjemet és maradtam a négy és fél éves fiammal. Nagyon sokat dolgoztam, közel tíz évig szabadnap és hétvége nélkül, hogy alapokat tudjak teremteni magunknak.
A következő kihívás egy bonyolult élettársi kapcsolat volt, amelybe hosszú évekig beleragadtam. Megszületett a kislányom, és amikor három éves lett, ő mozdított ki ebből az ördögi körből, ami a munkát, depressziót és a szenvedélybetegséget jelentette. Korcsolyázni vittem őt már egészen kis korában, majd hat évesen síelni és ekkor kezdődött a nagy változás. Kezdetben csak vártam az edzések végét az autóban, de aztán eldöntöttem, hogy én is megtanulok síelni. 42 éves voltam ekkor:
tériszonyom volt, önbizalomhiányom, de ennél erősebb volt a késztetés, hogy nem szeretném tovább pazarolni az időt, az életemet.
Két év után tanultam meg lecsúszni a pályán, de tettem egy erős fogadalmat magamnak, hogy ha meg tudok tanulni, leteszem a cigit és a pénzemet erre a sportra fordítom – napi két doboz cigaretta volt az adagom akkor. Nem volt könnyű, de akkor már tudatosan figyeltem a szervezetem, hogy hogyan reagálja le a nikotin hiányát. Olyan érzés volt, mintha folyton egy hullámvasúton ültem volna.
• Fotó: Köllő Edit-Teréz archívuma
Akkor már különbséget tudtam tenni a bezártság és a szabadság között, és eldöntöttem, hogy élni fogok, hosszú évek önpusztító életmódja után. Ahogy lejárt a síszezon és sikerült elhagyni a cigarettát, nem akartam pótcselekvésekbe menekülni, inkább felkerestem egy konditermet és úszni is jártam, majd egy év múlva jött az életembe a szaladás. Reggelente, amikor vittem a lányomat suliba, hazafelé megálltam a pályán: hatalmas élmény volt, amikor tíz percet tudtam egyszusszra szaladni. Bár a mozgás iránti szeretet mindig bennem élt – kiskoromban tornatanár szerettem volna lenni – hosszú évekig nem kapott teret.
– Mikor kezdtél versenyezni?
– A Cross Kápolna verseny volt az első, amire beneveztem, teljesen kezdőként, felszerelés nélkül indultam neki, 44 évesen, nagyrészt hivatásos sportolók között. Ennek ellenére végigszaladtam a nehéz terepet, 1 óra 18 perc alatt teljesítettem, ami nagyon jó eredménynek számított, magamhoz képest. Hatalmas akarat és elszántság vitt,
a sok elfojtott düh felszabadult bennem, és akkor arra gondoltam, hogy ha az első ilyen jól ment, tudnék ebben még sokat fejlődni, ha komolyan venném.
A következő próbálkozásom a Budapest Nike félmaratonon volt, ahol Erőss Zsoltért is szaladt egy csoport: kerestem ismerősöket ott és nekiálltam edzeni. Nem volt könnyű teljesíteni a 21 kilométeres távot, de sikerült, mégpedig 2 óra 5 perc alatt. Így kezdődött, és folytatódott további maratonokkal, ultratávokkal Magyarországon, Olaszországban, Svájcban és itthon; 2015-ben volt csak egy négy hónapos kiesés egy kisbuszos baleset miatt. Azóta is szaladok és még sokáig szeretnék, mert úgy érzem, hogy a mozgás maga az élet, az egészség, az öröm, és mindenkinek meg kell ezt tapasztalnia.
– Önismereti útként tekintesz a szaladásra: milyen külső és belső változások indultak el benned az első, mozgással töltött hetek, hónapok után?
– Amikor elkezdtem, a teljesítményt tartottam fontosnak, harcoltam a helyezésekért, de mára ez átértékelődött bennem. Már nem izgalommal állok a rajthoz, hanem hálával, hogy újabb kaland adódik az életemben. Nagyon szeretek befele figyelni amikor futok, ilyenkor nem érdekel, ki hol tart, hanem azt figyelem, én hogy vagyok. Ha a saját ritmusomban maradok, a végén őszinte mosollyal érek a célba, és a testemet nem használom el. Úgy érkezek meg, hogy nincsenek befeszülve az izmaim, és a verseny után tudom tovább tenni a dolgomat.
• Fotó: Köllő Edit-Teréz archívuma
Külső változások is adódtak: ha megnézem a negyven éves fotóimat, azt mondhatom, hogy most, 56 évesen szebb a bőröm, formásabb a testem, nagyobb az állóképességem és elmúlt a tériszonyom. Jól érzem magam a bőrömben. Soha nem késő elkezdeni! A mozgás hatására nemcsak a testünk alakul át, hanem a gondolkodásmódunk és az élethez való hozzáállásunk is.
– A tapasztalataidat, tudásodat és a mozgás örömét több formában közvetíted az emberek felé. Két futóverseny – a Szent Gellért Cross és az Oltforrás Trail Running Race - kötődik a nevedhez, emellett tavaly tavasszal futósulit is indítottál, ahol gyakorlati tanácsokkal látod el az oda érkezőket…
– A Szent Gellért Crossot alig egy évvel azután szerveztem meg, ahogy elkezdtem szaladni: egyrészt önmagammal szembeni bizonyítási vágy volt. Ma már hetven önkéntessel dolgozok együtt a futóverseny szervezésében. A legnagyobb öröm számomra a versenyig vezető út, ami tele van kihívásokkal, de a végén kárpótol, amikor az esemény napján ez a csapat együtt gondolkodik, figyel, rezdül rá a feladatokra és megpróbálja mindenki, saját tudása szerint a lehető legjobbat kihozni magából. Az Oltforrás Trail ötlete pedig úgy született, hogy éppen egy közösségi futáson voltunk a Magasbükk környékén, és ahogy csodáltam a természetet, egyszer csak megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy
olyan elragadóan szép a táj, hogy ide versenyt kell szervezzünk, hogy mások is megcsodálhassák.
Mindkét versenyen szép számban vannak résztvevők, nemcsak Romániából, hanem Magyarországról is, ami visszaigazolja, hogy szükség van ezekre az alkalmakra.
A tíz hetes futósuli egyszeri alkalomként indult 2024-ben, de a hatalmas érdeklődés miatt idén tavasszal is tervezem a megtartani. Motivál, hogy olyan változások következnek be a résztvevők életében, amelyek által ők is példaképek lesznek a környezetük számára, s nem utolsósorban, önismereti úton mennek végig a szaladás által. Feszegetni a határainkat, kilépni a komfortzónánkból: ez a fejlődés útja, ami által életre szóló élményekkel, tapasztalatokkal, egy egészségesebb életvitellel gazdagodunk. Ezek a legfontosabb dolgok, amelyek történhetnek velünk az életben és ebben igyekszem segíteni minél több embernek.
– Versenyeken, maratonokon veszel részt, emellett saját vállalkozásodat is működteted. Mikor, hogyan iktatod be a mindennapokba a szaladást?
– Az edzéseket a gyergyószentmiklósi futótársaim szervezik általában heti három alkalommal, mivel ők többségben vannak, és amikor van lehetőségem, velük tartok, de hetente néhány alkalommal egyedül is szaladok a ditrói dombokon, hegyeken. Soha nem tervezem meg előre az útvonalat, a kilométereket, szinteket, mert szeretem a spontán, váratlan élethelyzeteket. Ma már a kutyáktól sem félek, bízom magamban és csodálom a percről-percre változó természetet.
