• Fotó: László Ildikó
– Mit takar tulajdonképpen a szenior tánc kifejezés?
– A szenior tánc egy olyan mozgásforma, ami kimondottan az időseket fejleszti. Nagyon-nagyon fontos az, hogy az idősebbeknek is legyen ilyen lehetőségük, tudjanak mozogni. Ezek a táncelemek nem tartalmaznak semmiféle akrobatikus vagy hirtelen mozdulatot, semmi olyat, ami káros lehet, amiből esetleg probléma származhat. Olyan lépéssorozatok, amelyeket bárki, bármilyen problémával – gondolok itt például csípő- vagy térdgondokra – el tud végezni, és meg tud oldani.
– Kizárólag mozgásra ad lehetőséget az időseknek, vagy egyéb területeken is hatással van rájuk?
– Nekünk a mottónk az, hogy mozgás, öröm és agytorna. Ezek egyszerű mozdulatok ugyan, ha valaki távolról nézi, de ez a négy-nyolc egyszerű lépésből álló mozgássorozat állandóan változik, és a táncoló meg kell tanulja ezeket a lépéssorozatokat. A gondolataiban egy lépéssel előbbre kell legyen, mert mindig arra kell gondoljon, hogy melyik lépés következik, merre kell forduljon, kihez kell odalépnie. És hogy egészen pontosan meghatározzam, ez a mozgás egy terápia is, egy harc a demencia, az Alzheimer-kór ellen, ugyanis
kutatások szerint a szenior tánc 76 százalékban késlelteti ennek az alattomos, durva betegségnek a megjelenését, vagy, ha már meg is jelent enyhébb formában, féken tudja tartani.
Ugyanakkor nem mehetünk el amellett sem, hogy közösségformáló szerepe is van. Azt gondolom, hogy ebben a korban nagyon fontos, hogy harcoljunk az elmagányosodás ellen. Nagyon sokan megözvegyülnek, egyedül maradnak, és bizony nekem vannak olyan táncosaim, akik elmondják, hogy egész héten ezt az alkalmat várják, hiszen semmi más nincs az életükben, csak ez maradt nekik.
– Bárki jelentkezhet az órákra? Korhoz vagy bármi egyébhez kötött a részvétel?
– Nem. Bárki tud szenior táncot járni. Nem szükséges partner, ugyanakkor nem szükséges előzetes tánctudás sem. Amit ott elmagyarázok, amit bemutatok, amit közösen elvégzünk, azt tökéletesen el tudják végezni, és nagy-nagy élvezettel végzik a táncosaink, akik zömében 60 pluszosak, de van 82 éves táncosom is, úgyhogy nincs különösebben korhoz kötve. Az a korcsoport jön, amelyik szeniornak érzi magát.
– Udvarhelyen Ön honosította meg a szenior táncot. Milyen indíttatásból kezdett el érdeklődni a tevékenység iránt?
– Én egész életemben ilyen szociálisan érzékeny ember voltam, de 2010-től el is köteleztem magam az idősödő generációk segítése, támogatása mellett. Sajnos nagyon hamar kapcsolatba kerültem a demenciával is, és megismertem ennek minden kínját-baját, nehézségét, mert édesanyám az életének utolsó négy évében szinte azt lehet mondani, hogy átmenet nélkül súlyos demenciába került. És akkor, amíg ültem az ágya szélén, fogalmazódtak meg ezek a kérdések bennem, hogy vajon tudtunk volna-e egyáltalán valamit is tenni?
Vajon lett volna rá lehetőség, hogy valamivel ezt az alattomos betegséget megelőzzük, hogy ne kerüljön ilyen méltatlan helyzetbe egy leélt, ledolgozott élet után? A kérdésekre a választ az interneten keresgéltem, és így jött szembe velem ez a szenior tánc.
És pontosan arról szólt, hogy milyen nagy fokban meggátolhatja ennek a betegségnek a kialakulását. Én akkor már tudtam, hogy ezen az úton el kell induljak.
– Akkreditált oktató, amelyhez hosszas képzésen kellett részt vennie. Mesélne kicsit erről?
– Eleinte azt csináltam, hogy elutaztam Budapestre, és megtudtam, hogy minden kerületben van ilyen foglalkozás – szenior tánc óra – és elmentem, befizettem, mint bárki más, mert részt akartam venni, és akartam látni, hogy miből áll. Ugyanakkor nekem az is nagyon-nagyon fontos volt, hogy megkérdezzem az ott táncolókat, hogy ők mit éreznek, miért tartják ezt a fajta foglalkozást fontosnak. Amikor több emberrel sikerült szóba állnom, és személyesen is megtapasztalnom, hogyan zajlik egy ilyen óra, eldöntöttem, hogy meg fogom csinálni. Ahhoz képest, hogy itthon nem igazán értették, hogy miről beszélek, és hogy gondolhatom, hogy ennek itt van jövője, amikor az első csoportot elindítottam, egyből harmincan jelentkeztek. Tehát jól tippeltem, hogy erre van szükség is és igény is. Így indult a folyamat, beiratkoztam, és tavaly áprilisban kaptam meg az oktatói oklevelet, hogy szakképzett, szenior táncoktató oktatóvá váltam.
– Miért tartotta fontosnak elvégezni ezt az oktató képzést?
– Sokan próbálnak szenior táncot tanítani, akik nem végezték ezt el. Hallom, meg olvasok ilyen-olyan reklámokat, és nem tudom, hogy ezt ők hogy merik megcsinálni. Nekünk ugyanis vizsgázni kellett abból, hogy mit szabad, és mit nem. Nagyon sok olyan dolog van, amire nekünk oktatóknak csendben oda kell figyelni. Még azt is észre kell vegyem, ha valakinek megrándul az arca, ugyanis
nem mindenki ismeri be szívesen, hogy neki most fáj a lába, vagy ez a mozdulat nem jött jól. Nekem kutya kötelességem ezt észrevenni, és akkor ketten megbeszéljük, hogy mivel helyettesítsük,
mert nem szabad olyan mozdulatot végezni, ami valakinek problémát, fájdalmat okoz. Ezért fontos, hogy szakszerű, szakképzett oktatók tanítsák. Nagyon veszélyes ez a dolog, mert történhetnek bajok is belőle, ha nem tartjunk be bizonyos szabályokat. És én fontosnak is tartom ezt. Idősekről van szó, fontos, hogy tisztában legyünk vele, hogy mik a hátulütők, mik lehetnek a problémák.
– Sok időt és energiát szánt minderre az életéből, de gondolom, pozitív visszajelzés is érkezik bőven… Mi az, ami a leginkább jólesik?
– Az esik nekem a legjobban, amikor a táncosok hozzátartozói keresnek fel, és boldogan mondják el, hogy mennyire megváltozott a szeretettük, hozzátartozójuk, rá sem lehet ismerni.
Amikor már a környezetükben élők is visszajelzik, hogy óriási a változás, mama mostanában vidám, fütyörészik, dalolászik, akkor úgy érzem, hogy ezt valóban érdemes csinálni.
De maguk a táncosok is elmondják, hogy amikor vége van egy ilyen táncórának, egész nap követi őket ez a hangulat, sőt olyan is van, hogy több napon keresztül vidám a hangulatuk, meg, hogy könnyebben vészelik át a nehézségeket. Emellett azok a legnagyobb megerősítések számomra, amikor olyan jön el táncolni, akinek valamilyen (egészségügyi) problémája van. Volt olyan, hogy mankóval jött, és volt olyan, hogy a férje vezette oda, és most már mankó nélkül jár, annyira be akarta bizonyítani azt, hogy lehet.
– Gondolom, hogy mindennek az Ön életére is hatása van, erőt ad a mindennapokban.
– Ó, hát nem is lehet elmondani azt, hogy egy jól sikerült óra után, amikor „tombol” a társaság, milyen jól érzem magam. Tehát rám is abszolút pozitív hatással van ez a dolog. Nagyon jólesik, amikor látom, hogy ezt érem el, és úgy érzem, a befektetett munka mindenképpen megéri.
