Soha nem fog lábra állni – ezt a „végítéletet” mondta ki az orvos Gizi néninek 2020-ban, bár amikor kórházba került, még azt ígérte, a lábán fog kisétálni. A vizsgálatok alatt azonban egy olyan ritka genetikai betegséget állapítottak meg nála, a Friedreich-ataxiát, amelyet nem lehet gyógyítani. Nem tud lábra állni azóta. Az ágy lett Gizi néni otthona.
Egy élet a tanításnak szentelve
Előtte évtizedekig volt tanítónő. Tanci – még azok is így szólítják, akiket nem tanított. Ráragadt ez a név, hiszen hivatása volt a munkája 1966-tól kezdődően, amikor egy mezőségi tanyasi iskolában tanított, egészen a kolozsvári, általa „mammutiskolának” nevezett tanintézményig, ahol 78 osztály volt. „Közel volt a lakásunkhoz, egy háztömbnyire. Azt mondtam, ez olyan közel van, hogy oda már a térdemen is el tudok menni. De nem szabad ilyen kijelentéseket tenni.
Nyolc évet tanítottam ott, és a végén nem tudtam elmenni az iskolába egyedül, nemhogy a térdemen, de a talpamon se” – meséli.
Az egészségügyi problémák, a járási nehézségek akkor kezdődtek. Valószínűleg az volt az első jele a később kiderült genetikai betegségnek. Kevesebbet tanított már az utolsó években, és végül Nagysármásra költözött, édesanyjához, miután édesapja elhunyt. 14 évet éltek így együtt, amire nagyon szép időszakként emlékszik. Velük volt egy ideig unokája is, mondván, legyen egy férfi Tanci mellett. Mert az unokája is így szólítja őt.
Ekkor ismerte meg Gizi néni a Keresztény Diakonia Központot is, hisz a helyi gondozó, Nagy Aranka már akkor látogatta édesanyját, és segített neki a hétköznapi dolgokban. Aranka azóta is ott van. Most Gizi nénivel, aki édesanyja halála után egyedül maradt. Ennek már 12 éve. S ebből négy éve ágyban. Baleset volt. Hirtelen történt minden, nem úgy emlékszik, mintha leesett volna, érzett valamit, és lecsúszott a földre, a konyhában. Mégis megüthette magát, hiszen egy csigolyája és a keresztcsontja megrepedt. Mindez a legnagyobb Covid-járványban. Akkor úgy döntöttek az orvosok, jobb lenne nem befeküdni a kórházba, hanem bejárni kivizsgálásokra, kezelésekre.
Aztán mégiscsak bekerült a kórházba, mert más kezelésekre is szükség volt. S ekkor ígérte az orvos, hogy a lábán fog hazamenni. Ám nem így lett.
„Én ebben az időszakban is megláttam a szépet. Tudják, a lányom is ott dolgozik, a kettes belgyógyászaton, Kolozsváron, és annyira jó volt látni őt munka közben. Ajánlanám mindenkinek, aki munkába kerül, hogy tegye lehetővé, és vigye el a szüleit a munkahelyére. Nem furcsa az, hogy a szülő segít, kitanulsz egy szakmát, és nem is tudja, mit csinálsz, hogy csinálod?”
Só, ha…
A kórházban mondta ki az orvos a szörnyű diagnózist, és azt is, hogy a betegségnek a felső korhatára 45 év. És Gizi néni 30 évet „kapott ajándékba”, mert akkor volt 75 éves. Nehezen mondta ki az orvos, hogy az állapota már soha nem fog javulni.
„Soha. Elkezdtem gondolkozni azon, hogy ez a szó mennyire rettenetes. És, hogy meg kell barátkozni vele.
Nem mondom, hogy mindjárt megtörtént, de amikor hazakerültem, kezdtem játszani ezzel a szóval. Akkor jutott eszembe, hogy a só, az ugye egy értékes dolog, fizetőeszköz is volt valamikor, meg ismerjük a mesét is, hogy mennyire fontos a só az életünkben. Kettébe vágtam a soha szócskát. Só-ha… És ha a só az ember, akkor csak valami ízletes lehet. Értékes is, és ízessé teheti az ételt, az életet.”
És Gizi néninek rengeteg praktikája van még arra, hogy miként tudja az élet, a mindennapok szebbik oldalát nézni. Például nem ül tétlen. Mindig keres magának elfoglaltságot.
Elkezdett üdvözlőlapokat írni különböző alkalmakra az ismerősöknek, családtagoknak, de bögréket is küldött már ajándékba többfelé. És ez nemcsak azért volt fontos számára, mert valakinek örömet tudott szerezni, hanem azért is, mert így volt egy célja, volt, amivel elfoglalja magát,
hisz meg kellett írni az üdvözőlapokat, megszerkeszteni a bögrékre a feliratokat, stb. Szóval, tevékenykedett, és nem a magány érzése szőtte körbe napjait. És közben hány embernek szerzett ezzel örömet!
Egy „zenekar", amely összeköt
Gizi néni hálája a Diakonia Keresztény Alapítványhoz is elért, hiszen egy levélben köszönte meg azt a munkát, segítséget, amit általuk kap, és ami számára nagyon sokat jelent. A diakóniát egy zenekarhoz hasonlította, ahol a diakónusok a zenészek, a betegek a hangszerek, hiszen mindenkihez másként kell hozzányúlni. A diakónusoknak, az ápolóknak az a feladatuk, hogy a hangszert a legjobban használják. Legyenek ők egy pohár friss víz a betegek számára. A zenekarvezető szerepét Sütő Alpár-Barna igazgató tölti be, aki összefogja és irányítja ezt a különleges közösséget.
„Nem mindenki van ugyanabban a helyzetben, de mindenkinek jól esik a vigasztalás. Van, aki csak azért van elkeseredve, mert megöregedett. Azt is el kell fogadni, hogy bizony, természetes dolog, amin az ember ilyenkor átmegy.
A diakónusok tanácsot tudnak adni, hogy fogadják el, és ne ragaszkodjanak a régi szerepükhöz, bízzanak azokban, akik segíteni próbálnak. Van Ana Blandiana román költőnőnek egy verse, ami arról szól, milyen jó lenne, ha az ember felnőttnek születne, tele életerővel, és menet közben fiatalodnánk, majd halálunkra csecsemők lennénk, és a saját gyerekünk karjaiban mennénk el. Érdekes…”
Gizi nénit napokig lehetne hallgatni, mert bár a világ számára szűk, csak egy ágyban mérhető, gondolatiságában mégis végtelen az, amit megtapasztal. Mert élni szeretne, és amíg él, addig a pozitív dolgokra akar figyelni. Ebben nemcsak Aranka, az ápolónője segíti, hanem a családja is, akik ott vannak mellette. S ő – bár már csak az ablakból –, de így is tud örülni a napfénynek, a fák virágzásának, egy havazásnak… A családja például lefotózza a virágait a kertben, és albumba rendezi, hogy ő is gyönyörködhessen benne.
Az élet olyan, amilyenné tesszük
Az időt mindig próbálja hasznosan eltölteni, nem megszakítani a kapcsolatot a világgal. „Nagyon fontos valamilyen programot csinálni, hogy ne úgy legyen, hogy csak fekszem, és telik az idő. A reggeli tisztálkodás után eszek valamit, aztán olvasok a Bibliából vagy egy könyvből, s még kitalálok valamit.
A Youtube-on podcasteket nézek, aztán a tévében van istentisztelet, azt meghallgatom, az már egy óra, ugye. Majd kicsit bekapcsolódok a mindennapi életbe, aztán jönnek a telefonálások. Van négy ember, akivel minden nap beszélünk.
Így gyűlnek az órák, telik a nap. Nem muszáj világot megváltó dolgokról beszélni, de legyen valami” – magyarázza Gizi néni. Ugyanakkor az is nagyon fontos – vallja be őszintén –, hogy milyen kapcsolata van az embernek Istennel. „Az életünket egy háromszög formaként kell elképzelni, ahol a csúcson van Isten, lent pedig az embertársak és a természet. És ha a csúccsal nincs kapcsolatunk, akkor az nagy baj. Akkor nincs, akibe kapaszkodni.”
