„Vasárnap este van. Már megint itt az a fura fájdalom gyomortájékon. Holnap hétfő. Ez a hétvége sem volt elég, hogy kipihenjem magam. Nincs kedvem dolgozni. Fáradt vagyok, elegem van mindenből” – egy gondolatsor, amely mindenkin átmegy, aki a kiégés közelébe kerül. Egyre többen vannak, hiszen egyre gyakoribb jelenség a munkahelyi burn out, ami nem egy nehezebb időszakot jelent vagy egy rövidebb ideig tartó motivációhiányt, kedvetlenséget, hanem egy tartós rossz érzést, amikor állandósulnak a munkához köthető kellemetlen érzések és panaszok.
A kiégés nem egyik napról a másikra történik
Három tényező alapján próbálják a szakemberek beazonosítani, hogy kiégésközeli állapotról vagy kiégésről lehet-e szó valaki esetében – segít a megértésben Abrudbányai Melinda mentálhigiénés szakember, aki maga is vezet csoportos foglalkozásokat kiégésmegelőzés témában.
A kiégés hátterében leggyakrabban az áll, hogy egyfajta egyensúlyvesztési állapot lép fel az embernél a megterhelések, feladatok és a rendelkezésre álló erőforrások között.
Ha ez hosszú ideig, akár évekig jellemzi a mindennapokat, akkor a stressz krónikus stresszé alakul, ami nem oldódik meg mondjuk egy hétvége vagy egy nyári szünet alatt sem. De nézzük a három tényezőt, ami a kiégés tünete lehet:
1. Kimerültség
Nem egyszerű fáradtság, hanem egy olyan helyzet, amit már nem lehet egy hétvége alatt kipihenni, de akár egy két-három hetes szabadság alatt sem. Bár egy vakáció kezdetben enyhítheti a tüneteket, a visszatérés után azok újra megjelennek. Kiégés esetében elsősorban érzelmi és kognitív kimerültségről van szó, viszont mivel érintheti az alvást, gyakran álmatlanság lehet az egyik velejáró tünetet, így fizikai kimerültséget is hozhat. Ha hosszú távon fennállnak ezek a tünetek, egészségügyi problémákat is okozhatnak.
2. Cinizmus, érdektelenség
Egysíkúság jellemzi ilyenkor az embert, egyfajta érzelmi távolság a munkától, munkatársaktól, egy negatív attitűd, és ezen a szemüvegen keresztül kezdi látni az egész munkafolyamatot, a munka tárgyát, néha az embereket is maga körül. Fontos azonban – emeli ki Melinda –, hogy
bár úgy szól a vélekedés, hogy akik kiégésközeli állapotban vannak, konfliktusban vannak a társaikkal, és nem vesznek részt aktívan a folyamatokban, ez nem minden esetben van így.
Ugyanúgy szenvedhetnek kiégéstől azok is, akik lelkesnek tűnnek, együttműködőek, és gyakran túlórázva vesznek részt a munkában. Esetükben nem annyira jellemző a cinizmus, inkább az a probléma, hogy túl sokáig bírják.
3. Hatékonyság
Egy későbbi fázis, amikor az énhatékonyság-érzet sérül, vagyis, amikor olyan belső gondolatok születnek meg, hogy „Elég jó vagyok-e a munkámban?”, vagy „Meg tudom-e a feladatot csinálni?”, és jellemzően már a rutinfeladatok is nehéznek bizonyulnak. Ezt épp az érzelmi kimerültség okozza.
Hosszú idő alatt telik be a pohár, vagy sokkal szemléletesebb, ha azt mondjuk, ürül ki a pohár: elfogy a lelkesedésünk a feladatainkkal, a jövőbeni terveinkkel kapcsolatban, kimerültséget érzünk,
ami elsősorban a munkához kapcsolódik, mert a családban vagy a barátokkal jól érezzük magunkat, a gyermekekkel eljátszunk, de ahogy közeledik a munka, egyre rosszabb a közérzetünk, alvásproblémáink vannak. Vannak árulkodó jelek, de az emberek többnyire mégis csak akkor kérnek segítséget – osztja meg tapasztalatát a szakember –, ha a helyzet kicsúszik az irányítás alól, ha már szorongásos vagy depressziós tüneteket észlelnek. Bár gyakran még azt sem feltétlenül veszik komolyan, ugyanis van ezzel kapcsolatban is a társadalomban egy elfogadás, hogy hát mindenkinek vannak ilyen időszakai, mindenki szorong. Nagyobb motiváló erő, amikor már egészségügyi problémák is megjelennek (elsősorban szívproblémák, emésztéssel kapcsolatos gondok), és azok már mindenkinél behúzzák a féket. Az viszont már a klinikai kiégés küszöbe. Hogy egyénileg ki hol tapasztalja a kiégés jeleit, vagy hol tud megállni, az önismereti kérdés, és attól is függ, milyen közegben szocializálódtunk, hogyan tekintünk a határainkra, tudunk-e nemet mondani, segítséget kérni, és milyen megküzdési stratégiáink vannak.
Mit hozunk otthonról (a munkába)?
Fiatal munkavállalóknál tapasztalható, hogy más a prioritási listájuk, általánosabban elmondható róluk, hogy nem a munka áll az első helyen, hanem önmaguk, a munkán kívüli életük. Ezt Melinda is látja a diákjai körében. Van egy váltás, felnő egy olyan generáció, amelyik nem akarja kizsigerelni magát, jobban odafigyel a mentális jóllétére, könnyebben húznak határokat, mondanak nemet és nagy hangsúlyt fektetnek az önismeretre is. De információ szempontjából is tapasztalható a különbség a generációk között.
A ma dolgozó középkorúak és szüleik abban szocializálódtak, hogy a kemény munka meghozza a gyümölcsét, és hogy azon múlnak a dolgok, mi mennyit teszünk bele,
a tehetség pótolható ambícióval, és a kiégés fogalma nem is volt ismert. Nem lehetett elfáradni, lustálkodni, önmagunk igényeire figyelni, míg a mostani generáció már sokat tud arról, mik a jogaik, a határaik, vannak önismereti csoportok, szolgáltatások ahol a kiégésről informálódhatnak vagy kiégésmegelőzésről tanulhatnak, számos szakirodalom elérhető a témában, és alapvetően náluk a munkához képest a magánélet kerül előtérbe.
Amikor magunkat bántjuk, hogy kibírjuk
Számos rizikófaktor vezethet a kiégés kialakulásához. Az egyik ilyen, ha például a döntésekre nincs ráhatásunk, a folyamatokban nem számít a véleményünk, a tapasztalatunk. Itt jön be a képbe az önmarcangolás – mondja a szakember –, ami egy megküzdési stratégia, mert a kontroll illúzióját adja, vagyis ha én vagyok a hibás, akkor tudok rajta változtatni, és tud változni a helyzet, holott ez sok esetben csak illúzió, elhitetjük magunkkal, de a helyzet nem oldódik meg. Ha önmagunkat okoljuk, akkor nem kerülünk konfliktusba a munkatárssal, főnökkel, vagy nem látja kárát a mentorral való kapcsolatunk, így inkább azt mondjuk, hogy az én hibám, nekem kell jobban csinálnom, és akkor nem kell szembenézni azzal, hogy egy diszfunkcionális, toxikus vagy akár bántalmazó munkahelyen dolgozunk.
Előfordulhat ugyanis, hogy olyan közegben szocializálódtunk a családban vagy az iskolában, ahol azt tanultuk, a dühöt nem lehet kifejezni, és emiatt visszatartjuk, és inkább magunkat bántjuk.
De ha van egy ehhez kapcsolódó megfelelő önismeretünk, akkor megtaláljuk azt az egészséges módot és alkalmat, hogy érzelmeinket, így a dühöt is kifejezzük. Van ugyanakkor még ennél trükkösebb része is az önostorozásnak – állítja Melinda: lehet egy olyan háttere is az önsanyargatásnak, hogy túl szigorúak vagyunk önmagunkhoz, azt mondjuk, ha nem vagyok elég kemény magammal, akkor az lustaság, és nem fog eredményre vezetni. A fenti helyzetekben a félelem az, ami motivál, és nem egy biztonságos belső motiváció.
Éppen az előbbiek miatt az egyik legfontosabb pont a kiégés ellen az egyéni faktorok közül, hogy egy biztonságos motivációt tudjunk kialakítani magunknak, a másik pedig, hogy biztonságos környezetben dolgozzunk. Mert az a munkahely, ahol folyamatosan irreális elvárások között dolgozunk, nem egy biztonságos környezet.
A kulcs a mozgás
A kiégésnél elsődleges fontosságú az informáltság, hogy megértsük, ismerjük, tudjuk azt, hogy mit jelent, milyen tünetei vannak, s bár nagyon elcsépeltnek hangzik – teszi hozzá a szakember –, a sport kulcsfontosságú. Foglalkoznunk kell a stresszel, meg kell tanulnunk kezelni. Ha folyamatos stresszben élünk, megváltozik a testünk működése is, hiszen az egy élettani, neurológiai válasz a testünk részéről, szervezetünk egyes területei takaréklángra kerülnek, például az emésztésünk vagy az immunrendszerünk, hogy más területek erőteljesebben tudjanak működni. Ezért van az, hogy egy nagyobb munkafolyamat után lebetegszünk.
Ha például kilépünk egy stresszes gyűlésből, ahol megaláztak, azzal, hogy elhagytuk a helyet, a stressz még bennünk marad. A testünknek más típusú válaszokra van szüksége ahhoz, hogy megnyugodjon.
Ehhez pedig például mozgás kell: ugráljunk egyet, rázzuk meg magunkat, táncoljunk, ha van rá mód, vagy sétáljunk egyet picit gyorsabb tempóban, fussunk, menjünk ki a természetbe, a lényeg, hogy egy kicsit megemelkedjen a pulzus. Ha a kiégés már egy előrehaladott állapotban van, esetleg depresszív tüneteink is vannak, akkor nehéz rávenni magunkat, hogy elmenjünk sportolni. Ilyenkor az is jó lehet kezdésnek, ha ülve vagy állva megfeszítjük az izmainkat egy pár másdodpercig, majd elengedjük, de akár különböző légzéstechnikákkal is próbálkozhatunk. Fontos, hogy valamit tegyünk a testünkkel. A megelőzésnél pedig a napi tíz-tizenöt perces mozgás már sokat jelenthet, ezért érdemes beépíteni a napi rutinunkba. Testünk nyelve más, mint ahogy mi gondolkodunk, így a neki megfelelő üzeneteket kell küldeni, hogy nyugalom van, és ez a mozgás nyelve.
Nem csak egyéni felelősség
Természetesen vannak személyes tényezők, amelyek növelhetik a kiégés kockázatát, ugyanakkor vannak olyan helyzetek, ahol a megelőzés kulcsa elsősorban nem az egyén kezében van. Egy vezető döntései meghatározóak abban, hogy a munkahely támogató vagy éppen kiégésgyorsító közeg-e. Ritkábban beszélünk róla, de a kiégés megelőzésében a rendszernek – így az államnak is – központi szerepe és felelőssége van. Abrudbányai Melinda figyelmeztet, ne gondoljuk magától értetődőnek, hogy a kiégés jelenségét értjük, mivel egyénenként más-más lehet a hátterében.
Fontos, hogy informálódjunk, mert egy nagyon komplex jelenségről van szó. Jó, ha kéznél van néhány segítő szakember telefonszáma, akit felhívhatunk, ha kérdéseink vannak,
hogy a kiégés jeleit érezzük magunkon vagy sem. Ugyanakkor munkahelyi szinten is szükség van arra, hogy mindenki informált legyen, akár kiégésmegelőző tréningeket lehet tartni munkaközösségeknek, közép- és felsővezetőknek is. Ez elsőként befektetésnek tűnhet, hiszen van anyagi vonzata, de a különböző, a kiégés költségeit mérő kalkulátorok és a szakirodalom is jelzi, hogy sokszorosan visszatérülnek ezek a befektetések. Egy munkaadó, ha azt tapasztalja, hogy nagy a fluktuáció, romlik a teljesítmény, akkor ne csak az legyen ott a palettán, hogy valaki mondjuk felelőtlen, hanyag, hanem jelenjen meg a térképen a kiégés lehetősége is, és ezzel kapcsolatban a felelősségvállalás. Erre egyszerű protokollokat kellene kidolgozni a szervezeten belül, legyen akihez fordulni, akitől segítséget kérni. A vezetők mellett ugyanakkor a humánerőforrás területén dolgozók, a HR-esek is sokat tehetnek ez ügyben, mert nem mindig arról van szó egy kiégési helyzetben, hogy toxikus a munkahely, a főnök, vagy van valami nehéz életesemény a háttérben, hanem az is megtörténhet, hogy azok a készségek, amelyekkel az alkalmazott rendelkezik, amiben ő jó, nem kompatibilisek a munkahellyel, azzal a pozícióval, azzal a feladattal, amit neki kiosztottak. Erre a HR-esek tudnak figyelni már alkalmazáskor, ha ez mégis elcsúszik, akkor
utána is lehet mozgatni az alkalmazottat feladatok vagy pozíciók között, hogy illeszkedjen egymáshoz a tehetség, a készség és a feladat.
A kiégésre állami szolgáltatások szintjén azonban egyelőre nincs válasz, bár klienskörét tekintve Melinda is azt látja, egyre többen jelentkeznek kiégéses tünetekkel. Mint mondja, most van a parlamentben a második törvénytervezet a kiégéssel kapcsolatban, amelynek az egyik fő célja az lenne, hogy formálisan meghatározza a kiégést. Ez lenne az első lépés az egyéni prevenció szintjén, de társadalmi szinten is Romániában, hogy értsük meg azt, hogy mi a kiégés, és legyenek rá megfelelő megelőző és beavatkozásos szolgáltatások is. Addig pedig alulról építkező módon, csoportos és egyéni foglalkozások szintjén tudnak foglalkozni a kiégéssel a szakemberek.
