Van, amikor könyvválasztásnál igenis számít, ha valamilyen díjat kapott a szerző vagy maga a mű, ugyanis a díjazás feltételezi, hogy az illető író vagy mű elért egy bizonyos irodalmi szintet, ami inkább megfelel az igényesebb olvasónak.
Időnként engem is befolyásol, ha azt hallom-látom, hogy ez az író Nobel-díjas, vagy az a kortárs magyar szerző Libri vagy Margó irodalmi díjat nyert. Igaz, hogy fogtam már mellé Pulitzer-díjas szerző művével, amely egyáltalán nem ütötte meg az általam felállított mércét, és ez azt bizonyítja, hogy nem is lehet feltétlenül a díjazás tényére alapozni. Mégis legutóbbi olvasmányom kiválasztásában döntő szerepet játszott, hogy ezzel a művével David Grossman elnyerte a 2017-es Nemzetközi Man Booker-díjat.
A szerző
Dovalé Grünstein stand-up comedy előadó egy kisvárosban tart előadást egy teljesen átlagos napon, teljesen átlagos nézőkkel, vagy legalábbis ezt feltételezzük az első oldalak olvasása közben. Ez a műfaj nem mindenki kedvence, nem mindenki képes elfogadni azt a stílust, amivel az előadók kigúnyolnak, megsértenek, nevetségessé tesznek embereket, eszméket, bármit, ami az eszükbe jut. Így van ezzel Dovalé gyermekkori barátja is, aki mégis elmegy megnézni az előadást, egyrészt mert főhősünk ezt kérte tőle, másrészt valami belső indíttatástól vezérelve, ami érdekes belső utazásra készteti az előadás alatt a középkorú férfit.
A többség szórakozni vágyik, amikor befizet egy ilyen komédiára, nevetni, ellazulni, kiengedni a gőzt, ehhez képest ez az előadás teljesen mást nyújt. Dovalé, bár viccekkel indít, és tehetsége révén hamar magával rántja közönségét a nevetés világába, rövid időn belül átvált a saját gyermekkorának elmesélésébe, abba a gyermekkorba, ami tele volt bántással, félelemmel, megfelelni akarással, beilleszkedési vággyal. A nézők megdöbbenve hallgatják az előadót, akárcsak az olvasó. Beszippant a története, elfacsarodik a szívünk, gombóc gyűlik a torkunkba, és nemcsak őt sajnáljuk, de vele együtt az összes olyan gyermeket, aki hasonló gondokkal küzd. Hisz mindannyian ismerünk ilyen gyereket, vagy akár mi is lehettünk áldozatai agresszív szülőknek, az iskolai megfélemlítésnek, és ez egész hátralévő életünket megnyomoríthatja, de legjobb esetben is magunkkal cipeljük ennek terhét életünk végéig. Dovalé talán a közönsége előtt próbálja feldolgozni vagy legalább elmondani valakinek, hogy mennyit szenvedett gyermekkorában. Olvassuk megértő figyelemmel, hisz vallomása mindannyiunknak szól.
Kiemelt kép: kulter.hu
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. májusi lapszámában jelent meg.
