Járvány előtt, járvány után

Amikor a járvány véget ér, fájni fog, hogy mennyire féltem. Fájni fog kicsinyhitűségem és fel-feltámadó, az emberekből kiábránduló tapasztalataim. Fájni fog kétségeskedéseim szégyene. És majd megnyugtat a csakazértis eltökéltségem, mint gyermekkoromban a zajló jégen való átfutásom. Ha félek is, ha remegek is, úgy is átfutok. Át kell jutnom. Nem fogom feladni.

Most úgy vagyok Istennel, hogy félek tőle, de még mindig szeretem. Mint a gyermekeimet, mint a hitvestársamat, mint szüleimet, akik iránt a hatalmas veszekedések után is ugyanazt a rendíthetetlen szeretetet éreztem. 

Félek attól a változástól, amit az idei világméretű járvány okozott eddig és okozni fog ezután. 

Nem a haláltól félek, nem attól félek, hogy lélegeztetőgépre kerülök, hanem attól, amire képes lennék, ha meg kellene vívjam a csatát az utolsó lélegeztetőgépért, levegőt venni már nem tudó hozzátartozóm érdekében. 

Belém hasít a négy évvel ezelőtti lélegeztetőgépes tapasztalatom. Édesanyám, aki negyven és valahány éven keresztül tanügyi alkalmazott volt, ennélfogva havi rendszerességgel befizette az egészségügyi járulékot kommunizmusban és demokráciában egyaránt, agyvérzés miatt intenzív osztályra került és lélegeztetőgépre. Már az első héten elmondták nekünk az illetékesek, hogy intenzív osztályon egy hónapnál hosszabb ideig nem tartanak beteget. Mert kell az ágy, mert kell a lélegeztetőgép másnak is. Emlékszem a számomra idegen érzésre, az öntudatlan gyűlöletre, amit akaratlanul éreztem azon betegek iránt, akikről tudtam, hogy soha életükben, sem ők, sem szüleik, sem senki az egész családjukban egészségügyi járulékot egyetlen kormánykasszába sem fizettek be, s mégis nekik ugyanannyi joguk van az intenzív osztály ágyához és a lélegeztetőgéphez, mint édesanyámnak. 

Megijedtem ettől az érzéstől, megijedtem a gyűlölettől, ami feltámadt bennem, megijedtem a dühtől, ami elöntött s partszélre sodort, a méltóságteljes létezés partjára, s csak a jó Isten a megmondhatója, hogy miért nem zuhantam be az embertelenség szakadékába.

A járvány okozta változástól félek, mert köhög a középső fiam és egyre erősebben, mert éjszaka is felriadok, hogy mi lesz, ha harcolnom kell a lélegeztetőgépért. A járvány okozta tévhitektől félek, mert haza kell jöjjön nyugatról az öcsém, és minél inkább közeledik felénk, annál jobban megijeszt a meggondolatlan emberek kirohanása, hogy minden nyugaton dolgozó üljön ott ahol van. 

És olyan jól esik, amikor az éppen nálunk járó vízszerelő a mondanivalóját úgy zárja, hogy mindenkinek haza kell jönni. 

Haza, ahol a külföldi vendégmunkásnak az otthona van, ahol a családja van, még akkor is ha ezt a hazát sokan sokszor gyalázzák. A betegnek is itthon van a hazája, a haldoklónak is itthon van a hazája. Mindenkinek joga van hazajönni még akkor is, ha félünk a hazatérőtől.

Hirdetés

Belém hasítanak régi, harminc és valahány éves emlékeim az élelmiszerüzletek előtti sorban állások megalázó idejéből. Újra érzem az oldalamba vágó könyököket, a vályúhoz nyomuló éhes állatok lökdösődését, pedig nem is állatok voltunk, hanem emberek, akik az egy kiló húsunkat és fél kiló kenyerünket akartuk kivenni, pénzünk odaadása és személyi igazolványunk megmutatása ellenében.

De a zajló jégen át kell fussak. És tudom, sikerülni fog. Isten szeret. Isten megóv. Isten minden balfácán mellé legalább két jó embert teremt, hogy amit az önző, harácsoló, kihasználó ember elront, két jó ember helyre hozzon.

Amikor a járvány véget ér, elő fogom tudni számlálni az igaz, jó, embereket, akik az embertelenségben is megmaradnak embernek, ahogy Ady Endre írta. És hálás leszek a fogatosnak, aki akkor is hoz fát, amikor nincs rá engedélye, de tudja, hogy egy hattagú család fa nélkül van télidőben. Hálás leszek a boltosnak, aki a fejadagon túl is ad lisztet, cukrot, olajat, mert tudja, hogy akkor kell segíteni amikor baj van. Hálás leszek az orvosnak, a tanárnak, aki otthon is megvizsgál, otthon is tanít, mert tudja, hogy rá vagyok szorulva a szakértelmére.

Amikor a járvány véget ér, hatalmas üstökben fogunk finomakat főzni, mindenkit behívunk és magunkhoz ölelünk, és óborral koccintunk, és pompás táncokat járunk, és megbocsátjuk gonoszságukat a rosszaknak és hiányosságait a gyengéknek. 

De addig is – imádkozzunk akkor is, ha félünk, reménykedjünk, akkor is, ha aggódunk, segítsünk másoknak akkor is, ha mi is segítségre szorulunk, érezzünk együtt a másik emberrel akkor is, ha az ellenünk beszél. Most a lelassulásnak, a belátásnak és a rendületlen reménységnek jött el az ideje.

Kiemelt kép: Shutterstock