– Érzelmi eltávolodás, nem egymással, hanem, egymás melletti élés, kapcsolatok kiüresedése... Látok ilyet jómagam is a környezetemben. Te tapasztalod-e ezt, vagy mit gondolsz erről?
– Ahhoz, hogy a témát helyesen közelítsük meg, talán abból kellene kiindulnunk, hogy milyen érzelmi ráhangolódások történtek, s csak aztán beszélhetünk érzelmi eltávolodásról, s annak okairól. Egyre jobban azt tapasztalom, hogy kimaradnak a kapcsolatokból azok a kapcsolatfelépίtő szakaszok, amik hosszú távon biztosítani tudnák annak működését. Ahhoz, hogy valakit bizalmunkba tudjunk fogadni, ahhoz meg kell ismernünk, s ez csak lassan, hosszú időn keresztül lehetséges. Apránként mutatom meg magamat, s kezdem el megismerni a másikat. Ha ez nem így történik, s túl gyorsan túl sokat adunk és kapunk, nagyon hamar kifullad egy kapcsolat.
Valaminek az értékét a befektetett energia és idő adja.
Ha megdolgozom valamiért, képes leszek felmérni annak a minőségét, akkor abban az esetben tudom értékelni is, s így nem válik számomra érdektelenné a másik. Vagyis ha az érzelmi ráhangolódás megfelelő minőségű volt, időben észre tudom venni az eltávolodásra irányuló jeleket, s tudok tenni annak megszüntetése érdekében.
– Köze lehet a párhuzamos életeknek ahhoz, amilyen világban élünk?
– Ami a napjainkban jelentkező nagyfokú kapcsolati problémákat jelenti, az előbb említettek mellett egy másik vetületét képletesen szemléltetve úgy tudnám megfogalmazni, hogy míg régen, ha valami elromlott megjavítottuk, ma már a tárgyakat kidobjuk, s újat veszünk helyette. Sajnos a nagy átlag ezt leképezte a kapcsolataira is. Ha nem felel meg, lecseréli, ha meg ahhoz nincs mersze, akkor az online felületeken kezd el egy párhuzamos világot élni, mert ott nem kell önmagát adnia, csak azt mutatja, amit láttatni szeretne.
Könnyű és gyáva megoldása a boldogságkeresésnek.
Ahhoz, hogy egy párkapcsolat jól működjön, ahhoz folyamatosan dolgozni kell érte. S nemcsak érzelmi szinten. Tudatosítva, hogy vannak szürke hétköznapok, hullámvölgyek is. Tenni kell azért, hogy a másik számára érdekesek tudjunk maradni. Ebben sokat segíthetnek a közösen megélt programok, melyek ne kötelezettségek, hanem együtt megélt élmények legyenek. Ha külön életeket élünk, amiben nincsenek közösen megélt s megosztott pontok, akkor lassan de biztosan elengedtük a másik kezét.
– Régen másképp volt vajon, vagy csak akkor nem beszéltek a problémákról nyílt(abb)an?
– Párkapcsolati problémák régen is voltak. Azokhoz való viszonyulásunkban változtunk, mert több információhoz hozzá jutunk ma. De ennek nemcsak előnyei, hanem hátrányai is vannak. Nemrég megjelent könyvemben – Párkapcsolati konfliktuskezelés, Mentor Könyvek Kiadó, 2021 – beszélek arról, hogy egy jó kapcsolat feltétele három pillérre támaszkodik: szellemi, érzelmi és szexuális kapcsolat. Azt gondolom, hogy ma ez a három dolog kell ahhoz, hogy egy kapcsolat hosszú távon jól tudjon működni. A szellemi alatt azt értem, hogy tudjanak jól kommunikálni és legyen miről beszélgetniük, ha ebben nagyok a különbségek vagy az elvárások nem egyformák, megbillen az egyensúly. Az érzelmi vetületét tekintve, mindketten kell akarják az adott kapcsolatot, s érzelmi intelligenciájuk olyan kapcsolódási pontok meglétét kell feltételezze, ami létrehozza a néha megmagyarázhatatlan ráhangolódásokat a másikra. Ezek olyan egyszerű hétköznapi szituációk, amikor szavak nélkül is megérzem, átérzem, értem a másikat. A harmadik,
a szexualitás jellemzően tabuként kezelt, de legalább annyira fontos elem, mint a másik kettő.
Nagyon sok pár küzd a kommunikáció hiányából adódó ilyen jellegű problémákkal. S ha ezen a területen a pár egyik fele nem tudja megfogalmazni nézeteit, igényeit, s erről nem tudnak nyίltan beszélgetni, hosszú távon problémát jelenthet a kapcsolatra nézve. Azt gondolom, ha ez a három feltétel adott, s nem szűnik meg a kommunikáció, van esélye a kapcsolatnak.
– Szerinted miért vagyunk képesek úgy élni, hogy nincs igazi, avagy nincs mély érzelmi kapcsolat a párunkkal?
– Sokan azt vallják, hogy ahova születünk, már az is elrendeltetett. Az viszont szerintem tényként kezelhető, s kutatások bizonyítják, hogy érzelmi intelligenciánkat befolyásolja magzati létünk, csecsemő és gyerekkorunk, s ahogyan érzelmileg szocializálódtunk. Hogy felnőtt korunkra milyen életet teremtünk magunknak, s kikkel vesszük körbe magunkat, az már nagyban rajtunk múlik. Nemrég olvastam egy olyan kutatásról, ahol haláluk küszöbén levő embereket kérdeztek arról, hogy mit bántak meg, mit csinálnának másként, ha lehetőségük adódna elölről kezdeni. Mindannyian a saját boldogságukhoz, szeretteikhez köthető dolgokat fogalmaztak meg. Úgy gondolom,
a jólétünk nem a materiális világban köszön vissza, hanem emberi kötődéseink minőségében, mégis paradox módon ebben vagyunk a legelveszettebbek.
Az egocentrizmus a maga önzőségeivel köszönt be az életünkbe, s szem elől veszítettük azt a tényt, hogy egy párkapcsolat nemcsak rólunk, hanem mindig kettőnkről szól. Ideális esetben ez úgy nézne ki, hogy egyik fél mindig a másik boldogságáért él, tesz, s az által ő is jól van, de ez csak akkor teljes, ha ez a másik félnél is ugyanúgy természetes. Mindkettő a másikat akarja boldoggá tenni, boldognak látni. Ez nem áldozat vagy önfeláldozás kell legyen, hanem egy belülről jövő természetes gesztus. Ezek nélkül is lehet együtt élni, sőt ennél sokkal rosszabb, sokszor kiszolgáltatott, megalázott helyzetekben is élnek sokan, de az az esetek túlnyomó többségében saját választásuk, amikor érzik, hogy nincs rendben a kapcsolat, de nem tudatosítják, mert nem tudnak vagy akarnak szembe nézni vele. Azt gondolom, életünk minőségi mutatóit mi határozzuk meg. A történelem igazolja, hogy sok szörnyűséggel, szörnyűségben is képesek vagyunk élni s túlélni. De rajtunk múlik, hogy egy adott helyzetet hogyan látunk, s mit várunk magunktól, társunktól, s mit teszünk a kapcsolataink érdekében.
– A párkapcsolaton belüli kommunikáció, hogy mit mondunk el magunkról, vágyainkról eléggé sarkalatos pont. Miért nem tudunk nyíltan beszélni önmagunkról? Ne adj' isten szexuális vágyainkról…?
– Egy érett felnőtt képes magáról nyíltan beszélni, s meri vállalni azt, aki. Más kérdés, hogy mikor válik valaki érzelmileg felnőtté. S a probléma innen indul. Én személy szerint nagyon kevés érzelmileg érett felnőttet ismerek. Ahhoz, hogy valakit meg tudjak ismerni, ahhoz első sorban azt kell tudnom, hogy én ki vagyok. Az sem baj, ha együtt növünk fel, két fiatal, aki együtt válik lassan felnőtté, sőt, sokszor az a legszerencsésebb eset, ha ezen az úton együtt fejlődünk és haladunk. De ennek elengedhetetlen feltétele az állandó kommunikáció. Mindenről. Alapja a kölcsönös bizalom. Ha bízom benned, vállalom előtted a félelmeimet, a kétségeimet, mindent, amit nem tudok, álmokat, vágyakat.
Nincs tökéletes ember, csak tökéletességre törekvő. S ez úgy érhető el, ha nyitok afelé, akit szeretek, aki fontos.
Tiszta lekülettel, számítás, rosszindult, bántás nélkül. Mert egy érzelmileg érett felnőttnek nincs szüksége, hogy bárkit bántson, megalázzon, megleckéstessen stb. Ha nem tudunk nyíltan beszélni a társunkkal, akkor vagy nem nőttünk még fel érzelmileg, vagy olyan érzelmi tapasztalatokat, sérüléseket hordozunk magunkban, amik ebben megakadályoznak minket.
– Ha mégsem tudjuk „otthon” megoldani a bajainkat, és felkeresünk egy szakembert, milyen esélyeink vannak, hogy javítsunk a helyzeten, min múlik?
– A legnehezebb dolog őszintén a tükörbe nézni, mert megmutatja kicsinyességeinket, önzőségeinket, félelmeinket. Erdélyben még gyerekcipőben jár a párkapcsolati terápia, pedig vannak jó szakembereink. Úgy gondolom, minden párnak van esélye minőségi kapcsolatbeli javulásra párterápia esetén, ha mindketten önszántukból jelentkeznek, és mindketten komolyan veszik ezt az utat. Nem az a szégyen, hogy segítséget kérünk, hanem az, ha tudjuk, hogy baj van, s nem teszünk semmit.
– Gyakran hallom, hogy párterápia kellene, csak éppen a férfi társ nem meggyőzhető. Mit tehet a nő ilyen esetben?
– Mint az előbb már hangsúlyoztam, ez egy olyan folyamat, melyet mindkét fél önként, saját szándékból és meggyőződésből kell válasszon, és végig haladjon rajta. Szakemberként alapszabály, hogy azzal dolgozunk, aki önként jön, és kéri. Ha társunkkal ilyen lépésre készülünk, mert igényét érezzük, fontos megfogalmazni, hogy miért tartjuk mi hasznosnak ezt, s mit várunk el ettől. De a döntést, hogy ebben ő részt szeretne-e venni, neki kell meghoznia.
– Mikor mondod te azt, hogy egy párkapcsolat menthetetlen?
– Én egy kapcsolatról sem jelenthetem ki, hogy menthetetlen. Azt a benne levő két fél határozza meg, vagy az egyikük döntéseként születik meg egy visszafordíthatatlan folyamat.
korábban írtuk
Köllő Nóra ceremóniamester: Nincsen esküvő baki nélkül
Egy modern köntösbe bújtatott vőfély, aki segíti a párokat a nagy nap lebonyolításában. Kicsit kaméleon – mondja magáról –, mert forgatja a szemeit mindenfelé egész éjjel, hogy mindent lásson. Hogyan lesz egy nő az esküvők karmestere? Köllő Nóra mesél.
