Induljunk ki abból, hogy bizonyára vannak olyan anyák is, akik jó anyósok szeretnének majd lenni, amikor eljön annak az ideje. Akik talán azt is tudják, hogy a felkészülés a gyerekük elengedésével kezdődik, azzal, amikor megtanulják elfogadni, hogy lassan saját ízlése, saját élete, külön bejáratú kapcsolatai alakulnak. Akik megtanulnak úgy jelen maradni fiuk, lányuk életében, úgy támogatni őt, ha szükséges, hogy az nem beleszólást, értékítéletet, „én megmondtam” kezdetű magvas életbölcsességeket jelent, hanem elfogadó szeretetet, amiben az is benne van, hogy szeretik őt a választásaival együtt. Akik tudják, hogy
egy épülő párkapcsolat úgyis hoz elég megoldani való konfliktust, minek terheljék még ők, anyák-anyósok gyerekük életét azzal, hogy az „anyósproblémával” is meg kelljen küzdenie?
Mert sokaknak „megadatik” ez a küzdelem, és sok esetben rosszul is végződhet a dolog. Akárcsak Viola (42) esetében, akinek két házassága volt, s e két házasság alatt megismerte a meny-anyós viszonyok poklát, de – szerencsére – paradicsomát is. „Első anyósommal »csak« az volt a baj, ami a szülőkkel, főleg a fiús anyákkal sajnos gyakran előfordul: saját tulajdonának tekintette az egy szem fiacskáját, akit én, ugyebár, »elvettem« tőle. Mindennap, minden órában ezt éreztette velem is, a férjemmel is. Szenvedő arccal járt-kelt, ha meglátogattuk őket. Sóhajtozott, és ezerféleképpen tett szemrehányást a fiának. »Vannak, akik szeretik az anyjukat, nem, mint te engem...«, »Én már elvesztettelek...« – ilyeneket mondott, iszonyú sértett arccal. A fia közben egyetemre járt, közben dolgozott, hogy eltartsa korán jött kisbabánkat. És még így is fiúi kötelességének érezte, hogy két-három naponta meglátogassuk a szüleit, ahol aztán jött a panaszáradat. Mindeközben megtalálta a módját, hogy apró mérgezett nyilakat indítson felém is. Hosszú, derékig érő szőke hajamra például azt mondta esküvőnk után, hogy »ezt a nagy hajat most már ideje levágni, tele lesznek a leveseid hajszállal!«. A legnagyobb baj az volt, hogy sikerült megmérgeznie a kapcsolatunkat. Első férjem állandó lelkiismeret-furdalásban élt, mert egy idő után ő maga is elhitte, hogy nem kellett volna »elhagynia« az anyukáját. Ezt enyhítendő megpróbált engedményeket tenni neki, akkor meg én tiltakoztam. Anyósom például ki akarta csikarni a fiánál, hogy kulcsa lehessen a lakásunkhoz, ahová ő »akármikor bejöhet«. Na, ez kiverte nálam a biztosítékot. Hogy anyósom belépjen, amikor mi, fiatal szerelmesek, legédesebb intim pillanatainkban vagyunk, mondjuk hétfő délben? Nem, ezt soha nem engedtem volna meg! Nagy cirkusz lett belőle, mindenki mindenkivel összeveszett.
Így utólag úgy látom, hogy ha nem is száz százalékban, de exanyósom viselkedése, fia birtoklásának vágya, az emiatt érzett frusztráció nagymértékben taszított minket abba az irányba, hogy végül tönkrement a kapcsolatunk és elváltunk.”
Jó volt hallani ezek után Violától, hogy második férjének az édesanyja szöges ellentéte az első anyósnak. Mert – mint fogalmazott Viola – ő feltétel nélküli szeretettel és elfogadással viszonyul fiához is, és mindenkihez, aki a fiához tartozik. „Amikor megismerkedtünk, én már kétgyermekes anya voltam. Fiával – akkor még csak barátommal, néhány hete ismerkedtünk meg – és két kis gyerekemmel egy utazás során a közelükben lepett meg az este. A kicsik fáradtak voltak, nyűgösek, éhesek. Pénzünk szállodára nem volt. »Felhívom anyámat, hogy odamegyünk« – így a barátom. »Eszedbe ne jusson! – mondtam én, telve rossz tapasztalatokkal a fiús anyákról. – Mit szólna, hogy éjnek évadján beállítasz egy idegen nővel és két síró gyermekkel? «Ő azonban nem hallgatott rám, felhívta az édesanyját, s éjjel kettőkor meg is érkeztünk az Isten háta mögötti faluba, ahol a ház nagykapuja már nyitva várt minket. Későbbi anyósom elénk jött, megölelt, Isten hozott, mondta, majd átvette a kisebbik gyerekemet, aki közben elaludt. Ő maga fektette be a már előkészített ágyba. »Egyetek«, mutatott a megterített asztalra. Majdnem elsírtam magam a megkönnyebbüléstől. Amikor az anyósommá vált, én kértem, hogy szólíthassam, akárcsak a gyermekei, Édesanyának.”
Lehetséges anyóstípusok
Viola történetéből két ellentétes anyóstípust ismerhettünk meg. Hát igen, nem vagyunk egyformák, és személyiségünk lényeges vonásai valahogy főleg családi kapcsolatainkban koncentrálódnak, mutatkoznak meg úgy igazán. Ezt mondja Kádár Annamária pszichológus is.
„Az, hogy milyen személyiségünk van, minden kapcsolatunkat fémjelzi.
Ezt megtanuljuk az idők folyamán. David Merrill és Roger Reid amerikai szervezetpszichológusok megfigyelték, abban is különbözünk, hogy bizonyos helyzetekben hogyan viselkedünk, hogyan reagálunk egymásra, milyen a külső emberi viselkedésünk. A manapság főleg a céges kommunikációban használatos modell a múltbeli viselkedés helyett a jelenlegi megnyilvánulásokra fókuszál” – magyarázza Kádár Annamária pszichológus. A kutatópáros négy szociális stílust írt le: elemző, fenntartó, promováló és kontroller stílusokat. Minden személynek megvan a domináns stílusa, ezek egyike sem jobb vagy rosszabb, csak más. Bár bizonyos viselkedési formák változnak, az egyén a domináns szociális stílusát hajlamos megtartani és ennek megfelelően reagálni a különböző helyzetekben. Tiszta típussal ritkán találkozunk, mindenki kombinálódhat egy másikkal, de a domináns jellemzők maradnak erősebbek. Ezek a jegyek az anyóstípusokban is felismerhetők.
Most következzék a tipológia, amelynek elolvasása hasznos is lehet. Mert semmi nincs kőbe vésve, és ha valamelyikben magunkra ismerünk, az nem azt jelenti, hogy mindig olyanok maradunk, és nem tudunk változtatni a viselkedésünkön. Csak nem szabad félni a tükörtől.
Az elemző típus például nem cselekszik azonnal, hanem előbb körültekintően elemzi a helyzetet, ezzel döntésképtelen, hezitáló benyomást keltve másokban. Sok információra van szüksége, amíg egy döntést meghoz. Kapcsolataiban megfontolt, nehezebben barátkozik, formális, távolságtartó, neki idő kell, amíg a menyjelöltet elfogadja, emiatt sokszor unalmasnak tűnik. Leblokkol, ha káosz van körülötte. Ő az az anyóstípus, aki érzékeny a rendre, aki beosztja a pénzt és az időt, aki megnézi, hogy el van-e mosogatva, aki szereti a kiszámíthatóságot, a rendszert, a fix programokat, érzékeny arra például, ha késünk az ebédről.
A fenntartó típusú anyós könnyed, kedves, rá mondják, hogy nehéz vele összeveszni. Kezdeményező, nehezen utasít vissza bárkit, mert nagyon segítőkész. Ő az, aki folyamatosan pakol, főz valamit, felajánlja segítségét. Szoros, meleg, hosszú távú kapcsolatokat létesít, jó hallgató, minden embert elfogad, abból a belső igényből fakadóan, hogy mindenkinek tetszeni akar. Nehezen viseli a visszautasítást, vagy ha a fiatal pár azt mondja, hogy szeretnének kettesben maradni.
A promováló típusú anyós körül mindig történik valami. Fantáziadús, a problémákat friss és újszerű megközelítéssel oldja meg, hajlandó vállalni a kockázatot. Spontán, lelkes, gyorsan dönt és cselekszik, inkább az érzéseire hallgat, mint a tényekre. A részletes elemzés nem az ő területe, könnyen általánosít, és szeret túlozni. Szociábilis, barátságos, ő az, akik fellendíti a társaságot, viccel. Fenntartja a véleményét, és mindenáron mást is meg akar győzni róla. Lelkes, de a környezete egocentrikusnak, manipulatívnak értékeli viselkedését. Nem foglalkozik a részletekkel, nagy lelkesedéssel kezd mindenbe, de nem mindig fejezi be. Soha nem ismeri be a hibáit, ő maga kell, hogy rájöjjön, hogy hol hibázott, és hogyan javítsa ki. Ő az az anyóstípus, akit ne kritizáljuk, előbb mondjuk el, mi az, amiben jó.
A kontrolláló típusú anyós független, ambiciózus, sugárzik róla a magabiztosság. Gyorsan dönt, versenyképes, kezdeményező, jó szervező. Jellemzően vezető típusú. Szereti a rendet és a szervezettséget, mindent kézbe akar venni és irányítani. Nem igazán tud együttműködni másokkal, túlságosan el van foglalva saját magával. Elbizonytalanodik, ha nem tud kontrollálni. Akkor fogadja el az autoritást és a vezetést, ha konkrét eredményeket lát benne. Másokat az eredményeik alapján ítél meg. Munkájában szereti a kihívásokat, hamar megunja, ha a dolgok lassan zajlanak. Nehéz vele szembeszállni, szeretné, ha mindent ő irányítana.
Erről a típusról születnek általában az anyósviccek. Ő az az anyóstípus, aki folyton, állandóan, kéretlenül megmondja. A legapróbb dolgokról is fontos közölnie, hogy ő hogy szokta (persze teljesen máshogy, mint te), minden helyzetben mond valami okosat, mindig tudja a megoldást, és azonnal közli is, hogy mit kellett volna tenni, hogy hol rontottad el, aki nálad is százszor jobban tudja, hogy az ő kicsi fia/lánya mit szeret, mit nem szeret. Ennek hátterében a kontrollvesztésről való félelem áll.
Versengés az élet sava-borsa?
Márti (37) nagyon is jól tudja, milyen egy kontroller anyóssal együtt létezni. „Anyósom számára a kicsi fia az univerzum közepe. Én nem is létezem, csak maximum mint valami fölösleges sallang, akivel így vagy úgy, de kénytelen számolni. Annak, hogy nem bír elfogadni, és nem is akar, számtalan megnyilvánulása van. Az, hogy a párom sovány miattam, mert én egy betegség miatt nem ehetek fehér lisztet, cukrot, és akkor biztos szegény ő is éhezik mellettem, alap. Mint ahogy az is, ha meghív magához ebédre, csak olyasmit főz, amiből én nem is ehetnék: fehér liszteset, keményítőset, fehér cukrosat. A fizetésem persze kevés, azt mondta, egy gyengébb titkárnő is keres manapság ennyit.
Amikor várandós lettem, kijelentette, hogy ő fiú unokát akar, a lányok manapság nem tudnak viselkedni, fiúznak, kibírhatatlanok, rémálom lányt nevelni. Meg sem kérdezte, mi milyen nemű gyereket szeretnénk. Az nem fontos…
Megmondta, mit egyek, igyak, és mit ne a terhesség alatt. Ha kiderült, valami olyat fogyasztottam, ami szerinte nem helyes, fejhangon sivította a telefonba: ártasz a gyermeknek! A »legkedvesebb« mondata: »kíváncsi leszek, Te mennyit hízol majd a terhességed alatt, mert én annak idején nem híztam semennyit!« Engem úgy neveltek, hogy az idősebbet tisztelni kell, ráadásul ő a szerelmem édesanyja. De nem gondolom, hogy egyirányú kell legyen ez a kapcsolat, és egy menynek mindent el kell tűrnie az anyósától, csak azért, mert az anyósa. Nehéz valakit úgy szeretni, egy idő után meg egyáltalán elviselni, hogy semmi, de semmi pozitív nem érkezik tőle, csak a kritika, a piszkálódás és a bántás. Egy-egy családi ebédre idegileg fel kell készülni, bevenni a meg se parittyázom tablettát s valahogy túlélni. De kár. Nekem a család szent, szeretem, ha a rokonok összejönnek, ha lehet tanácsot kérni, ha együtt, kacagva lehet időt tölteni. Vagy a problémákat együtt megoldani. De vele sajnos nem lehet” – mesélte mélabúsan Márti.
Tény, hogy a családi kapcsolatok közül az egyik legproblémásabb az anyós-meny viszony. Vajon miért? – tesszük fel a kérdést a pszichológusnak. Kádár Annamária azt mondja, hogy
a nem megfelelő anyós-meny kapcsolat hátterében a túlzott, irracionális elvárások állnak: az édesanya olyannyira tökéletes társat képzel el a gyermeke mellé, aki valószínűleg még meg sem született.
Mindebből egyenesen következik, hogy bármit is tegyen, bármilyen is legyen a menye, az soha nem lesz elég jó az anyós számára. A másik ok lehet a túlzott féltés, óvás, amikor a szülő nem engedi magáról leválni a gyermekét, nem fogadja el, hogy már felnőtt. Annak a férfinak, aki nem vált le időben a szüleiről, jóval nehezebb önálló életet kialakítania, mert nem tudja, hogy hova tartozik, és kihez kötődik a leginkább. Ehhez kapcsolódhat az is, amikor a szülő saját álmait szeretné gyermekén keresztül megvalósítani, vagy kudarcait szeretné korrigálni.
Tényleg olyan sok a „rossz” anyós, vagy az egész értelmezés kérdése? Kádár Annamária pszichológus szerint a házasságkötés alkalmával egy tucatnyi rokont is kapunk ajándékba, akik ha akarjuk, ha nem, hatással lesznek a kapcsolatunk alakulására. „Ebben a folyamatban érzések sokaságát éljük meg, benne van a szeretet, elfogadás, de ugyanúgy teljesen elfogadható, hogyha időnként haragot és csalódottságot is megélünk ebben a kapcsolatban. Amikor a szülő kétségbeesetten bizonygatja, hogy alig várja, a gyermeke révbe érjen, de közben kifinomult eszközökkel azon dolgozik, hogy gyermeke számára nélkülözhetetlenné tegye magát, és bebizonyítsa, hogy a választott az ő nyomába sem érhet, olyan mértékű ellenszenvet vált ki, hogy ebben a helyzetben természetes, hogy a másik fél inkább elutasít mindennemű közeledést. Mindig érdemes elgondolkodni azon, mi az üzenete az anyós-meny konfliktusnak.
Minden helyzetben fele-fele arányos a felelősség megoszlása, minden történethez két ember kell. Az is a történet része, ha mi magunk nem tudjuk asszertíven, magabiztosan megvédeni magunkat,
hogyha nem tudjuk, akár konfliktus árán is, meghúzni a határokat, konfrontálni, nemet mondani. Hogyha megvizsgáljuk ezt a konfliktushelyzetet, önismereti szinten is gazdagodhatunk” – mondja a pszichológus. És – tegyük hozzá – így, ezen az úton talán ki tudunk alakítani egy jól működő viszonyt párunk szüleivel.
Van közös nevező!
Ildikó (60) nagyobbik fia és lánya révén kétszeres anyós. Úgy érzi, nem tartozik a hárpia kategóriába. A kezdetektől igyekszik nem belemászni a fiatalok életébe, de készenlétben lenni, hogy ha szükség van rá, akkor segíteni tudjon. Könnyű neki – sóhajtunk fel, miközben hallhatjuk, mert pozitív példa is lebeg előtte, de nem lebecsülendő a saját erőfeszítés sem, amit tett/tesz azért, hogy jó anyós legyen.
„Nagyon szerettem az anyósomat. Az otthoni szigor után kész felüdülés volt a lezsersége, vagánysága, s ez roppant szimpatikussá tette. Nagyon közvetlen volt velem. Jó volt beszélgetni vele, náluk lenni.
A nyitottság, vagányság számomra is fontos. Próbálok amolyan modern anyós lenni, aki nem illik be a sztereotípiák által rajzolt képbe. Igyekszem okosan a háttérben maradni, de mégis ott lenni, amikor szükség van rám. Mind a menyemnek, mind pedig a vejemnek felajánlottam, hogy tegezzenek. Bár ők nem éltek ezzel, mégis úgy érzem, közvetlen a kapcsolatunk: tudunk bátran viccelődni egymással, úgy, hogy sem ők, sem én nem sértődöm meg egy-egy poén hallatán. Jó hangulatúak a családi összejöveteleink. Figyelek arra, hogy ezekből minél többet mi szervezzünk a férjemmel, hogy sokat legyünk együtt. S ha időnként nem érnek rá eljönni ezekre az alkalmakra, akkor sincs semmi baj, hiszen a saját családjaikkal, barátaikkal is sok időt kell tölteniük.”
Ildikó őszintén beszélt az „anyós-lét” kezdeteiről is. „Nagyon nehéz időszak volt, nem volt könnyű átélni. Eléggé érzékeny vagyok, általában nagyon mélyen élem meg a változásokat, így azt is, ha valamelyik gyermekem elköltözött otthonról. Számomra minden október első hete, az egyetemi év kezdete, igencsak nehéz időszak volt: nem tudtam otthon ülni, rossz volt gyermekeim hiányát szinte tapintani otthon. A végleges elköltözés is hasonló érzéssel járt, csak hatványozottabban. Persze idővel elmúltak a negatív érzések. Főleg a lányom esetében volt nehéz elfogadni az élettárs megjelenését, hiszen az a pici lány, akit annyi éven keresztül babusgattam, szeretgettem, egyszer csak egy férfié lett. Ezt érzelmileg intelligensen feldolgozni nem volt egyszerű. De persze azóta a rossz érzések elmúltak.”
Hát valahogy így. Mert
az aggodalom, a féltés, a kételyek, az ismeretlentől való félelem adekvát érzések. Érdemes azonban ezeket a helyükön kezelni és nem kivetíteni a „betolakodóra”, hogy biztosan ő a hibás a rossz érzésekért.
És érdemes tudatosan az elfogadásra játszani, hiszen – nagyon reméljük – valójában egy anya sem akarja elvadítani a fiát vagy boldogtalanná tenni a gyakori „őrlődik szegény a két malomkő között” helyzetek kreálásával. Érdemes felidézni a saját élményeket, milyen volt menyként létezni az elején. Jó esetben – mint Ildikónál – pozitív a kép, ha pedig mi magunk is szenvedtünk az anyósunk viselkedésétől, akkor legyen az a kiindulópont, hogy nem akarunk ugyanolyanok lenni.
Idősebb, tapasztaltabb nőként mindenképpen az anyósok kellene megkönnyítsék a meny beilleszkedését az új családba, ehhez viszont minden részt vevő fél részéről nagyfokú nyitottság szükséges. Mert a menyek is néha húzzák az orrukat a más szokások láttán, kritikusak, vagy éppen túlzottan meg akarnak felelni párjuk anyukájának. Egyik út sem vezet jóra, talán hosszú távon gyümölcsözőbb, ha magunkat adjuk, és ha szükséges, kedvesen, de határozottan képviseljük a mi véleményünket.
Mert hát bármennyire sok is az ellentét, van egy közös nevezőnk ebben a viszonyban! Hisz ugyanazt a férfit szeretjük, nem? Csak persze másképp. És ugyanazt akarjuk: hogy ez az ember legyen boldog családi kapcsolataiban (is). Nem?
Menyeknek
– Minden családban vannak feszültségek, és ezek megoldásának a legegyszerűbb módja a kommunikáció, hogyha beszélni tudunk érzéseinkről, sértődöttségünkről én-közlés formájában. Elmondhatjuk, hogy mit érzünk adott helyzetben, mi váltotta ki ezt az érzést, mi ennek a következménye, és mi az elvárásunk a jövőbeli helyzettel kapcsolatosan. A te-közlés a másik személyt teszi felelőssé, a te mindig... kezdetű mondatok további ellenállást váltanak ki.
– Az igazán konfliktusos helyzetek abból adódnak, amikor az anyós az általunk fel nem ismert „vakfoltra” tapint rá, ami beindítja a védekező mechanizmusokat, tagadást, projekciót, és elkezdődik egy ördögi kör, amikor egymást bosszantjuk, és elmérgesednek a viszonyok. Érdemes önmagunkba is tekinteni, hol van a mi felelősségünk ebben a történetben, és nem csak a másik felet hibáztatni.
– Anyós-após házában háztartást vezetni ezernyi konfliktus forrása. Igyekezzünk minél hamarabb önállósodni, leválni, és azalatt, amíg együtt lakunk, a frusztrációtoleranciát gyakorolni, és amennyire lehet, alkalmazkodni. Az anyagi függés az egyik legerősebb csapda, amiből nehéz megtalálni a kivezető utat.
Anyósoknak
– Fogjuk vissza magunkat a jó szándékú tanácsadással! A kéretlen tanácsokkal ellátott meny nem fogja sem kompetensnek, sem felnőttnek érezni magát.
– Próbáljunk nem beleszólni a fiatal pár életének fontos kérdéseibe, hagyjuk rájuk a döntést még akkor is, ha nem értünk egyet dolgokkal. Az anyós, aki mindenkinél jobban tudja, hogy kell gyermeket nevelni, lakást berendezni, pénzzel gazdálkodni, előbb-utóbb kivívja az ellenszenvet.
– Ne telepedjünk rá gyermekünkre, ne akarjunk folyamatosan segíteni, hagyjuk, hogy a fiatal pár megbirkózzék a mindennapi élet kihívásaival. Ne legyünk folyamatosan rátelepedő anyósok, akik beleszólnak gyermekeik életébe.
– Érdemes úgy gondolkodni, hogy a személyt, aki szereti és elfogadja gyermekünket, mi is próbáljuk meg elfogadni és szeretni.
– Ha lehet, kerüljük az alábbi mondatokat: Én így szoktam..., Nem akarok beleszólni, de..., A fiam úgy szereti, hogy...., Az anyukád neked nem így tanította?
Férjeknek:
– Döntsék már el, hogy anyukájukat vagy egy korban inkább magukhoz illő nőt akarnak-e feleségül venni! Meg kell tanulni leválni az édesmamáról.
– Biztosítsák anyukájukat a szeretetükről, de határozottan érzékeltessék, hogy párt választottak, és élettársukkal a saját életüket szeretnék felépíteni és élni.
– Teljes mellszélességgel vállalni kell, hogy van egy új családom, és képviselni kell azt, hogy ha kíváncsi vagyok a szülők véleményére, akkor megkérdezem, ha pedig nem kérdezek, akkor nem is akarok hallani semmit.
– Kedvesen, de határozottan le kell állítani minden kritikának induló közlést, akár az anyukától, akár a feleségtől indul.
– Nem szabad hazaszaladni a párkapcsolati, gyermeknevelési problémákkal, azokat „belső körben” kell valahogyan kezelni.
korábban írtuk
Megbocsátok, önmagamért – Elengedem a haragomat, és nem engedem, hogy az többet bántson
Álltam a koporsó mellett, kerestem magamban az évek alatt felgyülemlett dühöt. Furcsa, milyen kicsi helyre kerül a test, ha kilehelte a lelket, ötlött fel bennem. Méregettem a ravatalt, s közben ráébredtem: megbocsátottam.
