Az 1800-as évek derekán, észak-amerikai útja során, William Coulter angol úriember a paunik indiánok földjére vetődött. A törzs Pítahauírata nevű falujában találkozott egy igen öreg harcossal, akivel az indiánok életéről beszélgetve, a szerelemre terelődött a szó.
{hirdetes}
Az alábbi beszélgetést jegyezte le:
− Lehet egy igazi, bátor harcos gyöngéden szerelmes? – kérdezte az öreget.
− Az igazi férfi kemény, ha a bölény szívére küldi íjának vesszejét, de gyöngéd és kedves, ha női szívet vesz célba.
− És mit tehet az ember, hogy szerelmének lángja sose aludjon ki? Mi kell ehhez? – szőtte tovább a szót Coulter úr.
− Egy erős agancsból faragott hosszúfogú fésű. Ezzel minden reggel fésülje meg az asszonyának haját. Ennyi elegendő. Az évek egyre múlnak, az asszony haja egyre hosszabb lesz, egyre többet gubancolódik, egyre nehezebb lesz fésülni. De ha ezt jókedvvel és odaadással megteszi minden reggel, akkor az asszonya tudni fogja, hogy őt még mindig szeretik, és kedvében jár mindenben az urának. Igen – fejezte be mondandóját a vén harcos –, a csontfésű a legfontosabb.
Bő másfél évszázaddal William csavargása után, valahol Észak-Angliában, a skót határ közelében, egy Max Coulter nevű kispolgár a vörös téglaházuk padlásán lomtalanított, amikor kezébe került egy régi csontfésű. Kíváncsian forgatgatta a kezében, még a napfényben is szemügyre vette alaposan, mert a fényesre kopott csonton halvány faragott díszeket vélt felfedezni.
– Szép darab – mormolta magában, megtörölgette, majd a zsebébe csúsztatta. Leereszkedett a padlásról, és a cicáját kényeztető felesége mögé lopakodott.
– Ne mozdulj! – súgta a fülébe, és az asszony dús hajába fúrta a hosszúfogú fésűt.
– Az istenért, Max! Ne hozd rám a frászt, mit csinálsz?! – pattant fel a nő – Tudod, hogy nem szeretem az ilyen együgyű tréfáidat.
A férfi, saját csínyén vigyorogva mutogatta a csontfésűt, és tovább incselkedett:
– Engedd, hogy megfésüljelek, darling. Hidd el, nem sok nőnek könyörög ilyesmiért a férje – röhécselt.
Az asszony azonban értette, hogy a szándék nem őszinte, ezért tovább méltatlankodott:
– Elrontod a frizurám azzal a vacakkal, meg ki tudja, hol koszosodott eddig. Apropó, két hónapja nyaggatlak egy új hajvasalóért, tehát ha igazán kedveskedni akarsz, akkor lenne módod rá.
Max aznap délután a haverokkal biliárdozott a városban, de előtte beugrott a régiségboltba. A hosszúfogú fésűt nem kevesebb, mint 94 fontért adta el, miután tisztázták a kereskedővel, hogy a díszítés alapján talán egy észak-amerikai indián darab. 59 fontért vette meg a hajvasalót, a maradék 35 pedig lefolyhatott a torkán.
– Soha rosszabbat – mondta elégedetten, hiszen tudta, hogy szép estéje lesz.
