– Térjünk is rögtön a lényegre: filozófiai megközelítésben mit jelent a béke?
– Az attól függ, hogy milyen szinten nézzük. Békéről lehet beszélni nagyon általános szinten, nagyjából az egész világegyetemre vonatkoztatva, bár ez ma már nem igazán divat. Inkább a nyugati filozófia kezdeteire, az ókori görögökre volt jellemző. Aztán természetesen jelenthet a béke emberi közösségek közötti állapotot is, a háború ellentéteként, de értelmezhetjük az egyes emberek között, sőt az emberen belül is. Érdekes az is, hogy minek az ellentéteként határozzuk meg. A béke legkézenfekvőbb ellentéte a háború, de azért lehet sok más is, például a konfliktus, a harc, a viszály, az ellenségeskedés, vagy éppen – milyen kifejező szó – a „békétlenség”.
– És mit mond a filozófia a békéről?
– A régi görögök a kozmosz, a világegyetem szintjén inkább rendezett viszályról beszéltek. Az egyik legkorábbi ismert görög filozófus, Hérakleitosz azt állította, hogy a természeti folyamatok mélyén ellentétes erők harca húzódik, és hogy ezért a „háború” avagy „viszály” „mindenek atyja és királya”. De az ellentétesség, a viszály ott lehet még a harmónia fogalmában is. A püthagoreus filozófusok például – akik annak idején számos felfedezést tettek a matematika, a zeneelmélet és a csillagászat terén – rengeteget foglalkoztak a harmónia kérdésével, és arra a következtetésre jutottak, hogy
harmónia az, amikor egymás ellenében ható erők mégis valamilyen közös rendet tudnak kialakítani egymással. Úgy vélték, ha egyáltalán nincs ellentétesség és konfliktus, akkor harmónia sincs, hanem csak egy homogén állapot, amiben igazából nincs is minek harmóniába kerülnie egymással.
Amint ez a homogenitás megbomlik, konfliktus és feszültség keletkezik az állapotot jellemző erők között, rögtön szükség lesz a harmóniára is.
– Később is jellemző maradt ez a gondolkodásmód?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy időnként feltámadt, különböző variációkban. Az újkori gondolkodók közül Hegel ennek a gondolkodásmódnak a nagy mestere. Ő a 19. század első felében azokat a törvényszerűségeket kereste, amelyek egyaránt képesek leírni minden nagy rendszer működésmódját, vagy legalábbis azt, ahogyan gondolkodunk róla: a természet felfogását, az emberi világot, a kulturális jelenségeket, illetve az egyes embert. Eléggé nagy igényeket támasztott magával szemben, de a legérdekesebb az, hogy tényleg sikerült találnia valami egészen elképesztőt. Ő arra a következtetésre jutott, hogy
ezen a világon előbb-utóbb minden átmegy a maga ellentétébe, de amikor az ellentét ellentétére kerülne a sor, akkor már nem tér vissza az eredeti állapotba
– minek is térne –, hanem előáll egy olyan állapot, amelyben az eredeti ellentét értelmét veszti. Aztán előbb-utóbb ez az új állapot is megtalálja a maga ellentétét, és minden kezdődik elölről.
– Eléggé bonyolultan hangzik.
– Kicsit bonyolult, de megvan benne a logika. Vegyünk egy kultúrtörténeti példát, aminek köze van a békéhez. Ha elég sokáig ragaszkodunk ahhoz, hogy az ember egy alapvetően békés, társaival jól kooperálni képes lény, akkor egy idő után felgyűlnek azok a tapasztalatok, amelyek ennek az ellenkezőjét mutatják, és kénytelenek leszünk újragondolni az egészet.
[caption id="attachment_65094" align="aligncenter" width="339"]
Katt a képre a megrendeléshez – Októberi lapszámunkban igent mondunk a békére![/caption]
Kézenfekvő dolog „csalódni” a békés ember képében, és azt állítani, hogy nem, az ember valójában nem is békés lény, hanem sokkal inkább versengő, konfliktusos természetű, aki mások kárára akar boldogulni. Igen ám, de egy idő után rájövünk, hogy ez a kép sem egészen megbízható, ugyanakkor az eredeti elképzeléshez sem fogunk már visszatérni, hiszen nem vált be. Így aztán keresünk egy olyat, amelyik az embernek mind a két arcát képes integrálni magába, vagyis képes valahogyan kezelni azt, hogy az embernek békés–együttműködő és konfliktusos–versengő arca is van. Ehhez persze az előzőnél sokkal tágabb értelmezési keret kell, és valahol itt is van ennek a modellnek a lényege: hogy
az ellentétek hajtják előre a gondolkodásunkat és a kultúránkat, de az igazi fejlődés akkor következik be, amikor rájövünk, hogy nem maradhatunk meg az ellentétpár egyik vagy másik tagjánál, hanem valami átfogóbb rálátást kell szereznünk a dolgokra.
Általában nem állunk meg annál, hogy „az ember békés is meg nem is”, hanem elképzelésünk lesz arról is, hogy milyen „emberi természet” áll mögötte, és milyen indítékok mozgatják. És akkor újrakezdődik az egész folyamat. Ha például az ember együttműködési hajlandóságát az értelmességéből vezetem le, a konfliktusra való hajlamát meg a szükségletekből és vágyakból, egy idő után rá fogok jönni, hogy a kalkuláló értelmesség nagyon is vezethet konfliktushoz, míg a szükségleteink kielégítését csak közösen tudjuk megoldani, az emberi vágyak pedig legalább annyira összekötnek, mint amennyire szétválasztanak bennünket.
– Tehát akkor nem számolhatók fel a konfliktusok, nem jön el a világbéke?
– Ebben a témában az egyik máig legizgalmasabb álláspontot Kant fogalmazta meg a 18. század végén, „Az örök békéről” írt tanulmányában. Ebben azt mondja, hogy az államok közötti háborúknak idővel el kell tűnniük, mivel az emberiség ügyei – főleg gazdasági ügyei, de nem csak – már annyira összefonódtak egymással, hogy
ha az egyik állam vagy nép szenved, azt előbb-utóbb a másik is megszenvedi, és emiatt idővel a háborúskodásnak olyan magas ára lesz az államok számára, hogy egyszerűen nem fogja megérni.
Hozzáteszi, hogy ha használnánk a józan eszünket, ezt már rég tudhatnánk a keserű történelmi tapasztalatok nélkül is, de mivel az ember nehezen tanul, kénytelen sok-sok szenvedés árán levonni a megfelelő következtetéseket.
– Azért ez ma eléggé álmodozásnak hangzik, nem?
– Nem csak ma. Kantot a kortársai is naivitással vádolták ebben a kérdésben. Erre viszont ő igen elegánsan azt válaszolta, hogy mindez nem naivitás akkor, ha figyelembe vesszük, hogy olyan kérdésről beszélünk, aminek nincs egy adott megoldása, hanem csak olyan megoldásai vannak, amelyeket mi magunk hozunk létre. Ráadásul a kimondott szónak is világteremtő ereje lehet. Magyarul: azt mondani, hogy „örök béke márpedig nem lehetséges”, csak látszólag objektív megállapítás, valójában azonban azt jelenti, hogy „nem hiszek benne”, esetleg „nem akarom eléggé”. Amivel mellesleg magam is hozzájárulok ahhoz, hogy tényleg ne legyen lehetséges. Ellenben kimutatni, hogy miért lehetséges mégis, voltaképpen aktív hozzájárulás ahhoz, hogy tényleg lehetséges legyen.
– Mondtad, hogy akár az egyes emberen belül is lehet értelmezni a békét. Erre vonatkozólag milyen álláspontok léteznek?
– Elmesélem a kedvencemet. Ez Platóntól, az ókori görög filozófustól származik, akire mondhatnánk, hogy túl régen élt ahhoz, hogy a ma embere számára fontos dolgokat fogalmazzon meg. Pedig mi ma nagyon is olyan problémákkal küzdünk, amelyekkel kapcsolatban neki fontos mondanivalója volt. Például:
béke-e az, ha nem állok konfliktusban senkivel, de ennek az az ára, hogy hazudok? Vagy béke-e az, ha kifelé rendben van minden, de befelé szorong az ember?
Platónt az érdekelte, mi kell ahhoz, hogy az ember jó életet éljen, mi kell ahhoz, hogy rendben legyen magával. Ha kissé leegyszerűsítjük a gondolatmenetét, ő végső soron azt mondja, hogy a belső konfliktus, a lélek rendezetlensége, amikor harcban állok magammal, a legfőbb emberi rossz; az embertársaimmal való konfliktus ennek a belső konfliktusnak a következménye. Ezért a legfontosabb dolog, amit tehetünk, az, hogy belül összhangot teremtünk magunkban; ha ez sikerül, akkor a társas kapcsolataink javulása szinte magától követni fogja. De azt a gondolatot, hogy a belső béke a külső béke feltétele, a kereszténység legfontosabb tanításai között is ott találjuk. Érdemes újraolvasni ebből a szempontból az Evangéliumokat vagy az Apostolok Cselekedeteit. Azt fogjuk látni, hogy a lelki fejlődés tétje voltaképpen nem az, hogy hogyan viselkedek. Nyilván nagyon is fontos, hogy hogyan viselkedek, de
helyesen viselkedni nem elég. A saját erkölcsi-érzelmi egészségünk szempontjából legalább ennyire lényeges az, hogy milyen lelkülettel tesszük. Hogy „milyen szívvel vagyunk” egymás iránt.
Ezen a ponton az is kiderül, hogy nem minden béke, ami annak látszik. Hányszor halljuk azt, hogy valaki „hallgat a béke kedvéért”, vagy enged egy konfliktusban „a béke kedvéért”. Na de béke-e ez, ha visszavonulót fújok ugyan, de közben gyűlik bennem a keserűség, és titkon rosszat akarok a másiknak?
– Ha már itt tartunk: számodra mit jelent a béke?
– Semmiképp sem a problémák és a feszültségek hiányát, hiszen az emberi élet olyan, hogy szükségképpen vannak benne problémák is, konfliktusok is. Azt hiszem, számomra a béke azt jelenti, ha ki tudunk alakítani egy olyan állapotot, amelyben ezekkel konstruktív módon meg tudunk küzdeni.
Békében lenni magunkkal nem azt jelenti, hogy sosem bomlik meg a belső rend, hanem azt, hogy ha megbomlik, meg tudunk találni egy új egyensúlyt.
Hasonlóképpen, békében élni egymással nem azt jelenti, hogy mindig mindenben egyetértünk, hanem azt, hogy ha keletkezik egy ellentét, vagy kirobban egy konfliktus, akkor becsületesen szembenézünk vele, és legjobb tudásunk szerint dolgozunk az érdemi megoldásáért.
– Erdélyi mindennapjainkra ebben a megközelítésben mi jellemző szerinted?
– Az erdélyi mindennapok nagyon sokfélék, ezért nem hiszem, hogy erre a kérdésre általánosságban lehetne válaszolni. Ha viszont megkeressük, hogy mi a közös nevező, ami mindannyiunk erdélyi mindennapjaira befolyással van, akkor azt a társadalmi-politikai konstellációt találjuk, amit azzal a nagyon baljóslatú kifejezéssel szoktunk megnevezni, hogy „kisebbségi helyzet”. Ebben a helyzetben eleve olyan felek állnak egymással szemben – állam és „kisebbségi” közösség, „többség” és „kisebbség” –, akiknek a viszonyát kimondottan kézenfekvő a békesség és a konfliktus terminusaiban megragadni.
[caption id="attachment_65100" align="aligncenter" width="339"] Októberi lapszámunk – Katt a képre a megrendeléshez[/caption]
Én azt látom, hogy a helyzetünket ebből a szempontból egy nagyon egészségtelen kettősség jellemzi: egyfelől fontos értéknek tartjuk a tágabb környezetünkkel való együttműködést és összhangot, másfelől a fenyegetettség és a veszélyeztetettség fontos eleme az identitásunknak, fenntartása pedig sajnos a politikusaink létérdeke. Ugyanezt látjuk „többségi” oldalról is:
aki egy kicsit is használja az eszét, az jól tudja, hogy csak egymással együttműködve tudunk előrehaladni, mégis, amint közelednek a választások, hirtelen közellenséggé válunk.
Kölcsönösen erősítjük egymást ezekben a játszmákban, és ez egy rossz kör. Az ironikus az, hogy olyasmiről akartam beszélni, ami erdélyi magyarokként jellemző az életünkre, közben pedig rájöttem, hogy olyasmiről sikerült beszélnem, ami a nyugati civilizáció közös problémája. Az ugyanis, hogy a választók mozgósítására mesterségesen fenntartott konfliktusokat használnak, általánosan jellemző jelenség.
– Van-e szerinted a nőknek valamilyen sajátos szerepük a kisebb-nagyobb közösségeken belül a béke megteremtésében?
– Hogyne! Legalább annyi, mint a férfiaknak! Én úgy gondolom, hogy nemcsak a béke vagy a békesség, de minden fontos és jó dolog megteremtése és fenntartása közös lehetőségünk és felelősségünk. Abban is hiszek, hogy az olyan megoldások, amelyek valóban jók, hosszú távon minden érdekelt félnek jók. Ami szerintem a nők helyzetét mégis sajátossá teszi, az a kulturális örökségünk, amely a nőknek időnként eléggé ellentmondásos szerepeket juttat.
Ha megnézzük a kultúránkat, legalább annyiszor találkozunk a bajkeverő nő, mint a béketeremtő nő sztereotípiájával. És hiába tudjuk, hogy ezek a sztereotípiák torzítanak, attól még automatikusan működnek bennünk, ha nem figyelünk oda eléggé.
Mindenesetre érdemes komolyan szembenézni ezekkel a kulturális mintákkal, mert ha nem értelmezzük őket újra, egészen komoly veszélyeket rejthetnek magukban. Maradjunk az előbbi példánál. A „béketeremtő” nőről kiderülhet, hogy a „békét” azáltal tudja elérni, hogy a konfliktusokban visszavonul, érdekellentétek esetén kompromisszumokat köt, őszinte véleményét elhallgatja. Na de mi történik, ha bizonyos érdekeit mégis érvényesíteni akarja? Ha meg akarja őrizni a „béketeremtő” imázsát, akkor kerülőutakra kényszerül, színlelnie, manipulálnia kell. S rögtön előttünk is áll a „bajkeverő” nő. Kinek jó ez? A nőknek biztosan nem. A férfiaknak sem. Így aztán megint oda kanyarodunk vissza, hogy nem a konfliktusok és az ellentétek kiiktatása jelenti a valódi békét, már csak azért sem, mert konfliktusok és ellentétek mindig is lesznek. Az, hogy szembenézzünk velük, és valódi megoldásra törekedjünk, a béke szempontjából is sokkal fontosabb.
Fotó: Csorba Károly
korábban írtuk
Békesség bennünk
Igent mondunk a békére! Mi mást tehetnénk? Nem lehet egészséges életet élni állandó konfliktusban, harcban, agresszív környezetben. Akkor sem, ha a temperamentumunk hajlamosít erre.
