• Fotó: Beliczay László
– Női önismereti csoportokat is vezettél, hogy látod, valóban különösen nehéz a 40 pluszos időszak legtöbbünknek? Miért?
– Azt hiszem, minden időszakban, mindenkinek nehéz, akár nőként, akár férfiként. Minden korszaknak megvan a maga harca és konfliktusa, és nagyon fontos, hogy végigmenj ezeken, és átrágd magad az adott időszak problémáin. Negyvenen túl talán az a nehéz, hogy már nem lehet hazudni azoknak a belső hangoknak, amelyek figyelmeztetnek arra, hogy a helyeden vagy-e, vajon ezt az életet szeretted volna?
Kezded érezni a nőiességed kirobbanó erejét, érett nő lettél, aki talán már tisztában van azzal, hogy mire vágyik, és ennek hangot is ad.
Ez sokszor okoz gondot, ha az azt megelőző években nem húztad meg a határaidat, könnyen átléphetők voltak a kereteid, és hirtelen azt mondod, na, én innentől kezdve önazonosan és önmagamat képviselve szeretnék élni. Ez ugyanis nem mindig vezet simulékony pillanatokhoz.
– Szerinted „hátránnyal” öregszünk a férfiakhoz képest?
– Nagyon sokszor eszembe jut az a dal, amit gyerekkoromban azt hiszem, Jávor Páltól hallottam, hogy Tisztes, őszes halánték, egy nő számára ajándék. Bár a sanzonban az is benne van, hogy a nagymamák számára, én nagyon sokszor éreztem, főleg az utóbbi időben ezt. Ugye jómagam is ahhoz az érettséghez értem el, ahol szembe kell néznem az elmúlt idővel. Próbálom az öregedés szót elkerülni, tágítani önmagamban is a női lét kategóriáit. Telik az idő, inkább így fogalmazok, érettebb lettem, megértem a felnőttségre. Miért nehéz? Azért, mert velünk a hormonok is nagyon furcsán játszanak, egy nő a menopauza előtt, környékén és abban az időszakban, ami a menopauza után jön, nagyon hirtelen öregszik meg. A test képes drasztikusan megváltozni. Nagyon sokan küzdenek utána súlyproblémákkal, ereszkedik a bőr, mi nem tudjuk az arcot eltakarni egy szép, tisztes ősz szakállal, ami sok esetben, ha szépen vágod le, még stílusos is lehet. Ma már nagyon sok szépészeti beavatkozáshoz tudunk nyúlni, de valójában sokszor azzal is megküzdünk, hogy egy ötvenes férfi, főleg, ha jólszituált, nagyon sokszor egy fiatal lány számára vonzó is lehet. És nem szeretnék általánosítani, de több esetben a társadalmi státusznak értéke van, a hatalomnak, a pénznek és legyünk őszinték,
egy férfi képes arra biológiailag, hogy családot alapítson akár 50-60 évesen is. Mi, nők, már nem vagyunk erre képesek.
Én például most egy új szerelemben élek, amiben mindketten érettek vagyunk, és szomorúsággal kellett beszélgetnünk arról, hogy nem tudunk már családot alapítani, olyan formában, hogy közös gyermekünk születhessen. És tegyük hozzá azt is, hogy nagyon kevés olyan médiatartalom jön velünk szembe, amely a középkorú nőket vonzó nőiességük erejében mutatná be.
– Színházban az ötvenes színésznők kifejezetten hátrányban vannak, hiszen lényegesen kevesebb középkorú női szerep van a drámairodalomban. Érezted ezt a pályád alatt?
– Saját magam is találkoztam ezzel, főként amiatt, hogy abban a színházban, ahol én 25 évig dolgoztam (a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház – szerk. megj.), én voltam a rangidős színésznő. Ezért sokkal hamarabb játszottam a koromnál idősebb szerepeket, egyszerűen azért, mert nem volt nálam öregebb. Például 33 éves voltam, amikor eljátszottam a Sirályból Arkagyinát, ami azért egy jó középkorú szerep, felnőtt fiam volt a szerep szerint, Trepjlov, jócskán meg kellett ezzel birkóznom. Vagy két évvel ezelőtt – bár nagyon szerettem azt a szerepet és azt az előadást – a koromnál húsz évvel idősebb nőt játszottam. Hogy mik ennek az okai? Nagyon összetett. A kortárs drámairodalomban, mint ahogy a társadalom más szintjein is, kezdik felfedezni azokat a női szerepeket, amelyek talán rácsengenek arra az önmagáért kiálló, tudatára ébredő, önmagát képviselő női személyiségre, amelyik most erősödik, most izmosodik. Talán 20-30 év múlva ez, reményeim szerint, már másképp lesz. A kortárs irodalomban, főként az angolszász, vagy a skandináv irodalomban vagy filmekben – filmekben sokkal több – olyan női szereplővel találkozunk, amelyik igazán jó szerep. Az erdélyi és romániai színházi világnak fel kell még zárkóznia ehhez a feladathoz.
– A gyerek(ek) kirepülése is erre az időszakra esik sokaknak. Te hogy élted meg, hogy el kell engedned a fiadat, vége egy csaknem húszéves „anyasági periódusnak”?
– Azt hiszem, elég hamar elkezdtem erre tudatosan készülni. Egyetlen fiam van, nem akartam magamhoz kötni őt. Szerettem volna, ha a saját életéről csak az önmaga függvényében dönt. Érzelmileg most is erős kapcsolatban vagyunk, mégis el kellett fogadnom, hogy eltelik hét úgy, hogy nem hív fel. Elfogadni, hogy ez neki így jó, tudni azt, hogy ha szüksége van rám, akkor úgyis megkeres.
Felépíteni az életemet önmagamért, talán ez volt a legnehezebb. Mit kezdek hirtelen azzal, hogy lett egy csomó szabadidőm?
Vagy van például egy nagy szeretetzsákom, amit megszoktam, hogy éltetek, és egyre gazdagabb lett, és minden nap szeretném átadni ezt. Nem véletlen, hogy kerestem és keresem a helyemet, hogy sokat tanítok, sokat vagyok fiatalok között, akikre figyelhetek, akiknek hasonló energiáik vannak. Ez különben mindig párhuzamosan alakult, valahogy ösztönösen megtaláltam azokat a helyzeteket, ahol olyan korú gyerekekkel foglalkozhattam, mint ő. Most például egyetemisták között vagyok, és igen, ez hozzásegít ahhoz is, hogy megértsem és tanuljam őt, és elfogadjam a függetlenségét.
– A változókor rettegett időszak sokaknak. Számodra nehéz megélni azt, hogy az életed második felében tartasz?
– Szerencsés vagyok, mert egyelőre ez a változókor nagyon-nagyon erős tüneteket nem okoz. Megpróbálok úgy hozzáállni, hogy ez biológia. Mint a szülésnél ahogy volt, hogy ezt sok nő végigcsinálta, és sikerült nekik, akkor nekem is sikerülni fog. Talán jobban figyelek például arra, hogy hogyan étkezem, hogyan alszom, hogy igyak elég vizet, többet mozogjak, hogy hamarosan szembe kell néznem a csontritkulással, pótoljam, amit lehet, vitaminokkal, hogy ne feledkezzek el sportolni… Változik a hajam minősége, változik a bőröm, nagyon sokszor megpróbálom úgy nézni, mint egy filmet, hogy ez miként történik. Azt hiszem, talán egyensúlyban van a testi és lelki változás. Vannak nehezebb pillanatok, olyankor megpróbálom azzal nyugtatni magam, hogy ez is csak egy állapot. Volt egy könyv, az Állítsátok meg a világot! Ki akarok szállni, és abban volt egy mondat, miszerint a kamaszkor nem betegség, hanem állapot. Én így vagyok a változókorral: ez nem betegség, hanem állapot.
– Ráncok, kilók, ereszkedő izomzat... Nem törvényszerű, de azért legtöbbünknél jelentkezik ebben a korban. Te hogyan barátkozol ezekkel, ha vannak? Színésznőként nehezebb, a külső fontosabb?
– Színésznőként, közéleti személyiségként nehezebb, olyan emberként, aki megjelenik a nyilvánosság előtt, akár egy konferálásnál, akár egy moderálásnál, akár egy szerepnél, filmezésnél. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy mit jelentene elmenni botoxoltatni. Aztán ezt nagyon szépen elvetettem, utánaolvasva nyilvánvalóvá vált, hogy ezt folyamatosan kellene csinálni. Úgy gondolom, hogy ez egy olyan mókuskerék, amibe ha egyszer belépsz, akkor utána nincs megállás. Mert
nem lehet az egész testeden megállítani az időt, és olyan nagyok lesznek a kontrasztok, amelyek feszíthetnek, belső konfliktust is okozhatnak.
Megpróbálok inkább a belső fejlődésemre figyelni, arra, hogy harmóniába kerüljek magammal. Arra figyelni, hogy mit jelent érett nőként szépen, nőiesen megöregedni, felfedezni ebben az időszakban a színeimet… Nem esik nehezemre elbúcsúzni bizonyos dolgoktól, más dolgokat pedig felfedezni. Talán a felfedezés öröme, vagy a játékosság segít engem, hogy ebben is mi a játék? Vannak példaképeim, például Helen Mirren, aki gyönyörűen öregszik, és szerintem olyan nő 70 évesen is, hogy sugárzik a filmvásznon. Például ha egy fiatalember kedvesen mosolyogva felsegíti a kabátomat, már kifejezetten élvezem. Persze szerencsésnek mondhatom magam, mert vannak olyan férfiak körülöttem, és ezt elsősorban a szerelmemnek köszönhetem, akik ezt erősítik bennem. Szükségünk van erre, szükségünk van a szexualitásunkra is, ebben az időszakban is.
– Jellemző az is, hogy fiatalabbakra cserélnek bennünket ebben a korban. Meg az is, hogy a nők önismeretben, mentálhigiénében nem ugyanott tartanak, ahol életük (addigi) párja, s ez gyakran áthidalhatatlan szakadék lesz. Nem könnyű új társat találni ebben a korban, te mégis találtál. Mi kell(ett) ehhez szerinted?
– Igen, rám talált és rátaláltam a szerelemre. Egy nem sikerült házasságból kilépve, erős vágy volt bennem, hogy az elkövetett hibáimat orvosoljam. Szívemből és tudatosan kerestem a lehetőséget, hittem abban, hogy létezik egy olyan ember, akit méltóan szerethetek, éretten, egyenrangúan, igazi felnőtt-felnőtt kapcsolatban. Igyekszem nagyon sok időt fordítani erre a kapcsolatra, minőségi időt, amikor valóban rá figyelek, amikor egymásra figyelünk. Azt hiszem, fiatal koromban sokszor elvakított a szerelem, nagyon szerettem volna saját családot, de nem voltam tisztában azzal, hogy milyen kapcsolatban érzem én jól magam, mire van szükségem. Sokat változtam, sokat értem.
Fontosnak tartom, hogy két embernek legyenek közös tevékenységeik, közös ízlése, közös útja.
Nekem például nagyon fontos, hogy a párommal az étkezési szokásaink hasonlóak, hiszen én vegetáriánus vagyok, a párom pedig vegán. Szeretünk egymás csendje mellett olvasni, nagyon szeretünk beszélgetni mindenről, sokat. Új helyekre utazni, nyitottak lenni, kíváncsiak lenni, sokat menni emberek közé, filmet nézni. Persze ehhez az is hozzájárul, hogy most csak ő meg én vagyunk egymásnak, két ember kapcsolatáról szól ez most.
– Hogyan lehet rugalmasnak maradni? Kérdem ezt azért, mert te kisvárosból nagyvárosba költöztél, Székelyudvarhelyről Kolozsvárra, negyedszázad után, ami nem kevés rugalmasságot feltételez.
– Igen, várost is változtattam, felmértem, hogy a közös útnak ez az ára. Nem tudom, hogy hogyan kell, nincsenek rá tanácsaim, nem is lehetnek, mert szerintem mindenkinek megvan a maga útja, saját magát kell megtanulnia. Amit tudok, az az, hogy megpróbálok nyitott lenni, és tudatosabban keresem a mindennapi örömöket. Nagyon hiányzik az előző életem, a barátaim, a megszokott rituáléim, itt minden nap új, és minden nap úgy érzem, mintha megmérettetnék. Próbálok hű lenni önmagamhoz, őszinte lenni a belső iránytűmhöz és ezáltal másokhoz is. Próbálok figyelni, elfogadni, örülni és kevésbé harcolni.
– Ha varázsütésre változtathatnál a társadalmi beidegződéseken, mit kívánnál nekünk, középkorú nőknek, magunknak?
– Ha a társadalmi beidegződéseken varázsütésre változtathatnék, talán a legfontosabb az lenne, hogy ne higgyük el azt, ahogyan mások akarnak látni bennünket. Ne azonosuljunk azokkal a szerepekkel, amelyeket ránk aggattak, hanem a szerepek mögött próbáljuk megkeresni azt az önmagunkat, aki valóban képes úgy szeretni önmagát, hogy nem akarja megváltoztatni. Hogy
vigyáz önmagára, a szépségére, a vágyaira, aki ki- és el meri mondani a vágyait, úgy, hogy figyel másokra, és azzal nem bánt másokat, aki mosolyog, és elhiszi, hogy sok csodát tartogat számára akár az ötvenes vagy akár a hatvanas-hetvenes évek is.
Mert nagyon fontos megérkezni a korunkhoz. Fontos az önismeret, megtalálni magunkban a bölcs nőt. A nőt, aki tudatosan öregszik, és megpróbálja elfogadni azt, hogy ez természetes folyamat. Kivirágzik, mert sokkal több ideje jut önmagára, megbirkózik azzal a kihívással, hogy még a gyermekemnek is szüksége van rám és az idősödő szüleimnek is, és ebben az élethelyzetben hogyan lesz időm magamra? Időt szánni magunkra, az önismeretre, kimondani, ha egy helyzet méltatlan számunkra, és abban képviselni magunkat. Letenni a voksunkat magunk mellett, talán ezt tartom a legfontosabbnak most a saját életemben, és ez egy nagy kihívás. Pontosan emlékszem, a negyvenes éveim elején sétáltam egyszer az utcán, amikor ráeszméltem arra, hogy
a legnagyobb kihívása az öregedésnek számomra az, hogy igazán megtanuljam szeretni önmagam, magamhoz méltón és hogy szeressek nőnek lenni.
Szeressem a férfiakat, szeressem a könnyeimet, az esendőségemet, az érzékenységemet, a játékosságomat, a bennem élő gyereknek a hiányait megtanuljam tiszteletben tartani, és ezzel együtt nyílt tekintettel és szívvel létezni… Beszélhetnénk arról, hogy a reklámokban milyen női képek jönnek elénk, arról, hogy a női testet mennyire tekintjük szexuális tárgynak, de azt hiszem, a legfontosabb az, hogy mi hogyan tekintünk magunkra. Mi mit sugárzunk, és mi mit fogadunk el abból, amit ránk akarnak erőltetni.
