Szükségünk van az érintésre a túléléshez és a fejlődéshez
Mi, emberek társas lények vagyunk, akkor tudunk életben maradni, ha gondoznak, törődnek velünk. Ennek egy nagyon fontos eleme a testi érintés – magyarázza Szalay Zsuzsanna. Számos megfigyelés támasztja alá, hogy már magzati korban érzik, reagálnak a kisbabák arra, ha többször érintik a kismamák a növekvő pocakjukat. Mint mondja, ez így marad születés után is, megfigyelték ugyanis, hogy
azok a babák fejlődnek jobban mind fizikailag, mind pedig érzelmileg, akik minél több érintést kapnak.
Az is bizonyított, hogy fejlődési visszamaradás alakulhat ki azoknál a babáknál, akik csak a szükségleteik kielégítéseként kapnak valamilyen érintést. A testi érintés során ugyanis az agyban oxitocin és endorfin hormonok termelődnek, amelyek a kötődésért, a kapcsolódásért, a boldogságért felelősek. Ezeknek a hormonoknak a kiválasztódása révén pozitív érzések uralkodnak el a testben és lélekben, és ez jelentős fejlesztő hatással bír a kisgyermekekre. Ha megcsappan a termelődésük, akkor már bizonyos életfunkciók is sokkal gyengébben nyilvánulnak meg – magyarázza a szakember. Mint mondja, a babahordozás áldásos hatása is többek között innen eredeztethető: „A természeti népeknél nemcsak a tárgyi feltételek – babakocsi, hordozó eszközök – hiánya indokolta, hogy sokat voltak a babák felkötve hátra, mellkasra, stb., hanem az is, hogy észrevették, hogy
a gyerekek megnyugodtak a testi közelség tapasztalásával, pozitívan hatott rájuk,
ugyanakkor óvni is könnyebben tudták őket. Ösztönösen érezték ezek a népek, hogy ezt így kell csinálni, így jó mindenkinek, a babának és a szülőnek egyaránt, hiszen így, az érintés révén kapcsolódni tudtak egymáshoz”.
Ez a csecsemőkori igényünk is megmarad egészen felnőtt korunkig. Zsuzsa tapasztalata szerint ahogy a gyerek nő, nyilván kevesebb testi kontaktusban van része, mert hároméves kortól már elkezdődik az önállósodás, a „hagyjál békén” időszak, ugyanakkor megfigyelhető, hogy mégis időről-időre visszatér a szülőhöz, testi érintés által táplálkozni, biztonságot keresni, megnyugodni.
Felnőtt életünkre is kihatnak a gyerekkori érintések
Az érintés tehát hasznos a fejlődés szempontjából, kisbabáknál ugyanakkor a testtudat, a testi elfogadás szintjén is nagyon meghatározó, mert a gyerek, aki azt tapasztalja, hogy nagy örömmel érnek hozzá, szeretik, az megéli a testén keresztül, hogy szerethető, jó, teljesen a helyén van.
Azok a gyerekek, akiket kevesebb alkalommal érintenek meg, láthatóan tartózkodóbbak, kimértebbek, és ennek a nyoma felnőttkorban is megmutatkozik
– részletezi az érintés hiányának problematikáját. Mint mondja, Székelyföldön, szűkebb társadalmunkban az érzelmi tudatosságban, érzelmi nevelésben generációkra visszamenőleg hiányosságok vannak. A társadalmi szabályok gyakran elnyomják az érintés iránti vágyat, az érzelmek kimutatását sokan gyengeségként élik meg: „Sok a rossz minta, például az egyik nagyon gyakori, hogy nem veszik fel a síró babát, nehogy „felkapassák”. Pedig az alig néhány hónapos kisbaba nem rendelkezik még olyan kifinomult, magasabb rendű kognitív funkciókkal, hogy kigondolja, üvöltök majd torkom szakadtából, hogy aztán felvegyenek. Nem kell ilyen körmönfont cselt feltételezni az ő sírása mögött, hanem egyszerűen azt az ösztönös lelki, biológiai funkciót kell észre venni, hogy a gyermek ettől nyugszik meg, ez számára a biztonság, és csupán azt jelzi a sírása révén, hogy valamilyen problémája van, így arra van szüksége, hogy megnyugtassák. Reagálni kell, fel kell venni, babusgatni kell, adott esetben táplálni.
Ez a téves, generációkon átívelő tanítás a „felkapatásról” a kismamáknak azt sugallja, mintha a szeretés, a pozitív érzéseknek a kifejezése káros dolog, már-már bűn lenne.
Emiatt úgy nőnek fel gyerekek, hogy maradnak ezzel a kielégítetlen érzelmi szükséglettel, aztán persze ideologizálják, hogy „én nem szeretem a közelséget, az ölelést”. Általában akik ezt mondják, azoknak az élettörténetét visszapörgetve rálátást nyerünk arra, hogy mi áll ennek a hátterében: gyakran kielégítetlen gyerekkori szükségletei voltak, és egyszerűen úgy rendezik be az életüket, hogy nem tartanak igényt érzelmekre, érintésekre, mondván, hogy „erős vagyok, nem kell gyengeség, nem kell érzelgősség”. Hosszú távon tehát erős belső munkát igényelhet felnőtt korban, ha gyerekkorban nem kapja meg valaki a kellő figyelmet, akár érintések révén is.
Tisztelni kell az én-határokat
Zsuzsa tapasztalata az, hogy a gyerekek nagy többsége igényli az ölelést, érintést, de ebben is vannak természetesen eltérések. Ezért hangsúlyozza, nagyon fontos, hogy különbséget tudjunk tenni a mi igényünk és a másiké között, legyen szó bármilyen életkorú személyről. „Ha érintésről, ölelésről van szó,
semmiképp ne a saját igényünkből induljunk ki, hanem figyeljünk a másikra is, hogy ő tudja-e fogadni, van-e igénye rá, vagy úgy éli meg, hogy a saját személyes terébe lépünk be
egy kicsit erőszakosabban, azért mert nekünk van egy hiányunk, vagy belső szükségletünk. Ugyanakkor ennek a fordítottja is igaz, hogy ha nem kapunk, lehet kérni: jól esne, ha most megölelnél”. Kicsit saját magunkat és egymást is „nevelni kell” arra, hogy figyelmesek legyünk, és be tudjuk határolni, meddig menjünk el, ha érintésre kerülne sor egy-egy élethelyzetben, hiszen ha helyén van kezelve,
minden embernek – bizonyos helyzeteiben főként – nagyon sokat tud jelenteni egy ölelés.
Zsuzsa egyébként iskolapszichológusként is dolgozik, mint meséli, néhány éve bevezették a Szeretethét nevet viselő tematikus hetet az iskolában, melynek során Gary Chapman amerikai író, párkapcsolati szakértő, házassági tanácsadó szeretetnyelv-elméletére építik fel a hét öt napját. Az amerikai szakember ugyanis az öt szeretetnyelv pár- és pszichoterápiai fogalom megalkotója is (ezek az elismerő szavak, a minőségi idő, az ajándékozás, a szívességek és a testi érintés - szerk. megj.). „Amikor az iskolában ez a tematikus hét zajlik, és a testi érintés napjához érkezünk, a gyerekek már tudják, hogy azon a napon
aki pirosba öltözik, ahhoz lehet menni ingyen ölelésre, ugyanis ezzel jelzi, hogy nyitott rá.
A szakember szerint a pszichoterápiában a régi, konzervatívabb irányzatok szigorúan tiltják a kliens érintését, akár egy ölelés erejéig is, de ezek mára némiképp módosultak, enyhültek. „Én úgy gondolom, hogy egyértelműen tiszteletben kell tartani a kliens határait. Csoportterápiák-, vagy akár egyéni foglalkozások alkalmával is, ha a kliens jelzi, hogy szüksége lenne egy ölelésre, akkor arra reagálni kell. Ez is kommunikáció kérdése, úgy gondolom, hogy a régi szigorú határokat érdemes felülbírálni, mert ahány eset, annyiféle, meg lehet- és kell beszélni a klienssel, hogy mire van szüksége, mi nyugtatná meg. Ami nagyon-nagyon fontos, hogy
az érintés semmiképpen nem szabad a terapeuta igényéről szóljon. Kizárólag a kliensről”.
„Napi négy ölelésre van szükségünk a túléléshez, nyolc kell a szinten tartáshoz és tizenkettő a gyarapodáshoz” - idézi a szakember az ismert terapeuta, Virginia Satir szavait, hozzátéve, hogy érdemes elgondolkodni ez alapján, mi jelenleg milyen szinten vagyunk? Nem érné meg napi néhány másodpercet szánni erre az érzelemdús érintésre, ha cserébe sokkal kiegyensúlyozottabbak, pozitívabbak vagyunk?
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Legyen ideje annak, ami örök!
Új év, új kezdet. Ilyenkor sokan számvetést tartunk az elmúlt év élményeiből, sikereiből és hiányosságaiból, terveket, fogadalmakat fogalmazunk meg a jövő évre tartogatott vágyainkból. Miből lenne jó, ha több lenne, miből legyen kevesebb?
