A szülők zöme ma már tényleg tudatában van annak, hogy a kora gyermekkori hatások alaposan meghatározzák, hogy kiből, milyen ember lesz. De ebből a képből valahogy kifelejtik a szexualitást, mintha az csak valamikor serdülőkor tájékán bukkanna elő a semmiből. Pedig nem így van. A gyermeknek nemcsak neve, hanem neme is van, szexuális érése pedig már kisbabaként elkezdődik. Dimén-Varga Tünde pszichológussal, integratív gyermekterapeutával ültünk le, hogy ezt a sokak szerint kényes témát kivesézzük.
– Belevágok a közepébe: kinek jó a gólyamese?
– A szülőknek. De igazából ma már senkinek, mert félrevezető. Ha éppen akkor el is tereli a figyelmet a kényes témáról, valamikor úgyis helyre kell tenni ezt a dolgot.
– Úgy látom, hogy nehezen viszonyulunk mi, felnőttek a kisgyerekkori, gyerekkori szexualitáshoz.
– Kettős mérce él ezen a téren. Egyrészt a szex ma már mindenütt ott van, mégis, amikor igazán erről kéne beszélni, főleg gyerekekkel, akkor egyfajta prüdéria, szégyenlősség jön elő a mai szülőknél is. Azt tapasztalom, hogy bizonyos szintig tolerálják a gyerekkori szexualitást, vagy elmondanak a gyereknek valamit, de nem mindent. Például olyan lényeges kérdésnél, amit az óvodás már feltesz, hogy hogyan is születik a kisbaba,
addig még eljutnak a szülők, hogy az anya hasában növekedik, de azt már nem szeretik elmondani, hogy hogyan jön ki onnan.
Holott a gyerek ebben a korban ezt még nem társítja a szexualitással. Ekkor még sokkal könnyebb lenne elmagyarázni, hogy mi is történik valójában.
– Milyen jelenségekre szoktak felhördülni, elpirulni a szülők?
– Például arra, amikor észreveszik, hogy kisgyerekük a nemiszervével „játszik”. Egyfajta önkielégítést végez, mert rájön arra, hogy a saját testét ingerelni kellemes érzés. Bár ehhez még nem kötődnek szexuális fantáziák, a szülőket mégis zavarja. Elég erős még ma is a tiltás ebben a tekintetben. Tőlem is gyakran megkérdezik, hogy „mit csináljak, mert maszturbál a gyerek”. Napköziben is tapasztalható a jelenség, óvónők is érdeklődnek, hogy mi a teendő ebben az esetben.
– És mi a teendő?
– Először is meg kell értetni a gyerekkel, hogy ez intim dolog, magánügy. Az, amit ő csinál, az rendben van, viszont nem tartozik másokra. Előfordulhat, hogy túl gyakori lesz ez a megnyilvánulás, annyira, hogy elvonja a figyelmét más tevékenységektől is, ez viszont már jelzés. Mert önmagában a maszturbáció nem jelent problémát, de ha ezt önvigasztalásként végzi a gyerek, akkor azt kell megnézni, hogy mi állhat a jelenség mögött.
– Tehát nem szexuálisan kóros dologra kell gondolni…
– Nem! Inkább érzelmi elhanyagolásra, vagy arra, hogy nem kap elég figyelmet.
– Mi a helyzet azzal az óvodáskori papás-mamás játékkal, amikor egymás testével is „játszanak” a gyerekek?
– Ilyenkor azt kell mérlegelni, hogy ez kíváncsiságból fakadó játék-e (ami természetes, hiszen ebben a korban fedezik fel a gyerekek magukat, majd a másik nemet, aki különbözik tőlük), vagy pedig valamit utánoznak. Filmben, élőben láttak valamit, vagy – ami a legveszélyesebb – szexuális zaklatás tárgya volt valamelyikük, és ezt játsszák el. Ilyenkor olyan kifejezéseket használhatnak,
olyan mozdulatokat hajthatnak végre, ami nem jön egy gyereknek magától.
Ha az első eset áll fenn, akkor meg kell nyugtatni a szülőket. Ettől nem érte trauma a gyerekét, az viszont nagyobb kárt okozna, ha megszégyenítenék. A második esetben viszont tényleg utána kell járni, hogy mi történhetett. Van olyan, amikor a szülő maga sem tudja, van olyan, hogy tudja, de nem akarja tudomásul venni, hogy például pornófilmet, szexuális aktust láthatott a gyerek.
– A szülőnek nehéz lehet ilyesmivel szembesülni…
– Igen, nehéz, néha szorongató is a téma. De ha titokban kell maradnia a dolognak, és továbbra is ki van téve ilyesminek a gyerek, akkor az őt tényleg traumatizálja.
– Mintha nem igazán lenne mintánk az ilyen helyzetek kezelésére. A megfelelő szavakat sem könnyű megtalálni…
– Valóban. Például a nemiszerveket, a szexuális aktust sem tudják a gyerekek elfogadhatóan megnevezni. Gyakran csak a trágár kifejezések vannak, másképp nem tudnak beszélni erről. Persze a családokban mindenütt használnak kedveskedő szavakat a nemiszervekre, de egy idő után, a kortársak között, ezekkel élni nevetséges. Éppen ezért fontos lenne a nemi szocializáció szempontjából, hogy
már csecsemőkorban, fürdetéskor, pelenkázáskor nevezzük meg a nemiszerveket becézve, de olyan módon is, ahogy később majd a közösségben is ki lehet mondani.
Szóval, ki kellene alakítani, használhatóvá kellene tenni a szexualitással kapcsolatos fogalomrendszert, de az a tapasztalatom, hogy a felnőttek sem állnak a helyzet magaslatán, amikor erről kell beszélni. A mintával kapcsolatban pedig úgy látom, hogy a mai szülők talán annyival jobb helyzetben vannak, hogy ők már találkozhattak olyan könyvekkel, amiből tanulhattak. De hogy ennyire intim témáról beszélgetni is tudjanak, például a gyerekükkel, erre nem minden családban van lehetőség.
– Nagy baj, ha otthon teljesen tabu a szex?
– Szerintem igen. Mert elég egyoldalú az a rengeteg információ, ami a gyerek felé áramlik a világból. És nem biztos, hogy olyan tartalmakat közvetítenek, amelyek valósak.
– Sok szülő számára kérdés, hogy mikor kell először beszélni a szexről?
– Szerintem ez mondvacsinált probléma. Mert nincs ilyen időpont, ez folyamatos kommunikáció kéne legyen. A mikort mindig a gyerekhez kell igazítani, tehát nem én, a szülő hozom be a témát, hanem megvárom, hogy a gyerek kérdezzen. És akkor arra reagálok. Ha csak a kérdésére válaszolok, akkor nem mondhatok neki semmi olyat, amire esetleg nincs felkészülve. Gondot főleg az okozhat, ha a gyerek a személyes szexuális életre kérdez rá, a szülők itt sokszor összekeverik az őszinteséget a kitárulkozással.
Nem arról kell információkat adni, hogy mi zajlik a szülők hálószobájában!
Az is nagyon fontos, hogy ne technikai felvilágosítást kapjon a testiségről, hanem az információt mindig kössük össze érzelmekkel. Például: anya és apa szereti egymást, ezért szeretnek összebújni, szeretik érezni egymás bőrét, és ha már annyira meztelenek, akkor találkoznak a nemiszerveik… De ezt tényleg csak akkor kell ennyire konkrétan elmondani, ha erre kíváncsi, ezt kérdezi a gyerek. Viszont, ha egyszer rákérdez, hogy ti is szexeltek-e, akkor el lehet mondani nyugodtan, hogy igen, ez a dolog a felnőttek életéhez hozzátartozik.
– Olyan szépen, egyszerűen beszélsz erről… És mégis, milyen nehéz néha megtalálni a megfelelő szavakat éles helyzetben.
– Mert a témát mi, felnőttek bonyolítjuk el! Ha kérdez, akkor a gyereknek nem kínos. Mi vetítjük bele, hogy kényes dolog.
– Talán mert nekünk az?
– Nagyon sokat segítene ezekben a helyzetekben a szülői önismeret. Mire eljutunk oda, hogy hároméves a gyerekünk, és kérdez, addig tartsunk már ott felnőttként, nőként, férfiként, szülőként, hogy nyugodtan tudjunk beszélni a szexről. Mert hanem „átörökítjük” a szexualitáshoz kapcsolódó szégyenlősséget, gátlásosságot.
– A gyerek kérdez, a szülő válaszol. De közben pirul, és zavarban van.
– Akkor mondja ki! „Tudod, nem is olyan könnyű erről beszélni, de megpróbálom.” Tegye egyenessé ezt az utat, a gyerekek ezt rendkívül jól tolerálják! Sőt, lesz egy mintájuk arról, hogy hogyan beszélhetnek valamiről, ami kicsit kínos.
A jó szülő-gyerek kapcsolat azt feltételezi, hogy bármiről beszélhetünk, bármikor.
Nem alakulnak ki hiedelmek, téves elképzelések a gyerek fejében a szexről, mert nyugodtan elmesélheti: képzeld, azt halottam az iskolában, hogy… És akkor a szülő elmondhatja, hogy ő hogyan látja azt a dolgot, mi a valóság, egyszóval segíthet eligazodni a szexszel kapcsolatos kérdésekben is.
– Jelentkezhet néhány olyan helyzet, amit a leggondosabb odafigyeléssel sem lehet biztosan elkerülni. Például tanúja lesz a gyerek szülei szeretkezésének. Okozhat ez traumát?
– Csak akkor, ha egyedül marad ezzel az „élménnyel”. A gyerek nem érti, hogy mi történik, és belevetít olyasmit, amit csak ő gondol erről. Például az egész kicsi gyerekek gyakran agressziónak értelmezik a szexuális aktust. Ha el tudjuk mondani, hogy: „ez nem durvaság, apa nem bántja anyát, anya nem bántja apát, hanem szeretik egymást, és most így fejezik ezt ki. Te igazából nem kellett volna lásd, mert ez kettőnkre tartozik, de máskor gondosabbak leszünk, becsukjuk az ajtót, és megkérünk téged is, hogy kopogj, mielőtt bejönnél éjszaka”, akkor helyükre kerülnek a dolgok. Trauma abból lesz, amiről nem lehet beszélni, és gyakran megismétlődik. Ha ez megtörténik, fel kell vállalni, beszélni kell róla, akkor is, ha kellemetlen!
– Felnőttes tartalmakat láthat tévében, interneten is a gyerek. Gondolom, ezek szintén megzavarhatják.
– Jó esetben átkapcsol egy más csatornára, mert érzi, hogy ez nem neki való, és nem ragad bele a látványba. De tény, hogy már kétévesek kezébe adnak táblagépet, egy-két gombnyomással olyan jelenetekhez juthat el a gyerek, ami nem neki szól. Az a tapasztalatom, hogy
kevés szülő használja a létező blokkoló programokat…
Pedig annyira fontos téma ez. Hogy később hogyan viszonyul majd a lányom a nőiségéhez, majd a saját anyaságához, a fiam a saját férfiasságához, hogyan viszonyulnak a másik nemhez, az mind ilyen mindennapi apróságokon múlik. Hogy kimondható-e az, ami zavar, lehet-e beszélni arról, amit csak fél füllel hallottam, meg lehet-e fogalmazni azt, amiről nem szokás beszélni.
– Mi a következménye annak, ha otthon titok övezi a szexszel kapcsolatos témákat? Ha szidás, büntetés „jár” a kérdésekért?
– Egyrészt az, hogy ő maga sem tud majd beszélni róla. Levonja a következtetést, hogy a felnőttek nem beszélnek erről, illetve ha mégis, akkor zavartan, nevetgélve, vagy éppen trágár módon. Rosszabb az, ha ez úgy csapódik le benne, hogy
nem tud a saját testéhez megfelelően viszonyulni, ha nem tudja elfogadni a saját nemiségét,
később, serdülőkorban visszataszítónak tartja saját megnyilvánulásait. Beszűkül a látásmódja, nem tudja egész szépségében, gazdagságában átélni a szexualitást, mert mindig kapcsolódik hozzá egyfajta szorongás és gátlás.
– Tehát a szülő egyfajta modell, aki a gyerek szexuális identitásfejlődését irányítja?
– Teljes mértékben. És ezért lenne nagyon fontos mind a két szülőnek a jelenléte. Mert az anya a női modell, az apa pedig a férfi modellt képviseli. Mindkettőre szüksége van a gyereknek! Olyan apróságokkal befolyásoljuk, hogy milyen lesz a lányunk, fiunk nemi identitása, hogy például
mi magunk, anyaként, nőként hogyan viszonyulunk saját testünkhöz.
Ha azt hajtogatom, hogy mennyire nem tetszem magamnak, akkor később ne csodálkozzam, hogy serdülő lányom sem tudja elfogadni nőiesedő testét. És ha nem tartja vonzónak magát, akkor sokkal nehezebben létesít kapcsolatot. Ha mégis, akkor teste, szexualitása felvállalásával lesz gondban.
– Mi van akkor, ha a szülő felé fordul már szinte erotikus közeledéssel a kisgyerek?
– Nem kell engedni. Ha ilyennek érezzük a közeledést, akkor azt kedvesen, tapintatosan el kell utasítanunk. Ezt csak apával szeretem – mondhatjuk… A határokat meg kell vonni. A beszédben is, hiszen a nyíltság nem azt jelenti, hogy mindent szabad. Kegyetlen dolog például azt hallani pszichológusként egy 7–8 éves kisgyerek szájából, hogy azért váltak el a szülei, mert egyikük nem volt jó az ágyban. Ezt ő még nem érti, nem tud mit kezdeni az információval, és nem rá tartozik!
– Beszéljünk a korai szexualizáció jelenségéről!
– Egyrészt van egy fiziológiai háttere a jelenségnek, például lányoknál előbbre csúszott az első menzesz időpontja. Éppen ezért nagyon fontos, hogy erről idejében beszéljünk otthon, ne számítsunk arra, hogy 12–13 évesen majd ráér, mert lehet, hogy 9 évesen „megjön”. Ugyanakkor a korai szexualizáció azt is jelenti, hogy mindenhonnan szexuális tartalmú ingerek áradnak, tévéadásokból, óriásplakátokról, újságokból, videoklipekből, még a gyerekjátékok, például a babák is nagyon erősen szexualizált megjelenésűek.
A 7–8 évesek úgy öltöznek, mint kis felnőttek, már ekkor szexuális üzeneteket közvetítenek, akár felnőtt férfiak számára is.
És amikor erre visszajelzéseket kapnak, nyilván nem tudják megfelelően értelmezni a helyzetet. Van egyfajta fogalmi eltolódás is ezen a téren, olyan szavakat használnak, amelyeknek a jelentésével még nincsenek tisztában. Például a csinosság egyenlő lett a szexisséggel, egymás megjelenését így dicsérik. Ennek az „agyonszexualizált” világnak rengeteg hátránya van például a lányok esetében. Szexuális tárgyként tekint rájuk a társadalom, és ők saját magukat is ekképp kezelik. Ezért van az, hogy később érzelemmentesen is belemennek nagyon korai viszonyokba, hiszen azt sugallja a média, a zene, a valóságshow-k, hogy attól vagy értékes, ha ilyen módon nyilvánulsz meg. 2007-ben jelentetett meg az Amerikai Pszichológiai Társaság egy felmérést, kiderült, hogy ezek a lányok egyrészt önértékelési, étkezési zavarokkal küzdenek, és hajlamosak a depresszióra is! Az is eléggé ijesztő, hogy a kisfiúk első találkozása a szexszel nagyon gyakran a pornó. És elég nehéz összehozni azt, ami bennük van, azzal, amit ott látnak. Komoly szorongást kelthet bennük, ha a látottak nyomán azt feltételezik, hogy ilyen a felnőttes szexualitás, és majd tizenévesen ilyen módon kell közeledniük egy lányhoz. Nekünk, felnőtteknek lenne az a dolgunk, hogy valahogy megszűrjük az információkat, és elérjük, hogy a gyerekünk kritikusan viszonyuljon a feléje áramló tartalmakhoz.
– Érintenünk kell a szexuális zaklatás témakörét is. Ha a családban elérjük, hogy nem tabu a szex, azzal csökkenthetjük legalább a kockázatát ennek a jelenségnek?
– Igen. Mert ha lehet beszélni erről, akkor igényesebbé válik önmagával szemben is a gyermek, és esetleg kialakulnak az „antennái” azokra a helyzetekre, amikor becsábíthatják olyan szituációba, amely akár abúzussal is végződhet. Jó esetben jelezni is tudja ezt egy felnőttnek. Nyilván, teljesen nem tudjuk kiszűrni a kockázatot, de legalább felkészültebbé tehetjük a gyereket. Azt például nagyon fontosnak tartom, hogy az iskolában is beszéljünk megelőző jelleggel arról, miszerint az ilyen helyzetekben általában titoktartással zsarol a bántalmazó. Meg kell értetni a gyerekekkel, hogy éppen ez a legfontosabb:
el kell mondani valakinek, akiben megbíznak, hogy ne ismétlődhessen meg.
Ki kell ezeket a dolgokat is mondani! Ha pedig a környezetünkben történik egy sajnálatos esemény, vagy híradóban látunk, hallunk ilyet, akkor ne „hallgassuk el”. Hagyjuk, hogy a téma kerüljön terítékre, egyrészt, mert a gyerekek egymás között úgyis beszélnek róla. És – bármennyire is csúnyán hangzik – profitálhatunk belőle: végigvehetjük, hogy mit lehetett volna tenni, milyen óvintézkedéseket lehet működtetni a mindennapokban.
– Az iskolában mikor érdemes bevezetni a szexuális felvilágosítást?
– Ennek is le kell csúsznia az alsóbb osztályokba. Engem már negyedikesekhez is hívtak, de természetesen mindig ahhoz kell igazodni, ami éppen akkor foglalkoztatja őket. Mert egy negyedikes mást kérdez, mint egy hetedikes. Tehát ne a felnőtt vigye a témáját az órára, hanem a gyerekek kérdéseire adjon választ.
Főleg azoknak a gyerekeknek jó az iskolai felvilágosítás, akik otthon nem kapnak ilyen jellegű útmutatást,
de a többieknek is hasznos lehet, mert esetleg más szempontokat, más megközelítést is megismerhetnek. A lányok gyakrabban számolnak be arról, hogy otthon legalább a menstruációról beszéltek már, míg ha a fiúkat kérdezem, hogy volt-e szó az éjszakai magömlésről, a helyzet katasztrofális. Tényleg elkeserítő, ha egy kiskamasz egyedül marad ezzel a témával, és nem tudja, mi történik vele. Látom az arcukon, milyen felszabadító, ha azt mondom, hogy minden férfi átesett ezen, édesapád is, a tanáraid is, ez nemcsak veled történik meg.
– Mifelénk még eléggé tabutéma a homoszexualitás. Mégis felmerülhet egy szülőben, hogy vannak-e ennek korai jelei?
– Lehetnek olyan viselkedésbeli megnyilvánulások, amelyek akár egy 10 éves gyereknél ilyesmire utalhatnak, de ezt ilyenkor még sohasem lehet biztosan tudni. Mindig valamikor a felnőttkor küszöbén válik biztossá a nemi irányultság, mert addig tart a nemi identitásfejlődés. Ezt megelőzően, ha nagyon egyértelműek is a jelek, akkor sem beszélhetünk homoszexualitásról.
– Találkoztál-e igazán jó „felvilágosító” könyvvel?
– Olyannal, ami minden célnak megfelel, nem. De a szexről szóló könyvek azért hasznosak lehetnek, mert valamit elindítanak, aminek alapján meg lehet fogalmazni a saját kérdéseket. Vagy segíthet a szülőnek, ha nem tudja, hogyan is hozza be a témát. Lehet együtt olvasni, és máris van egy közös élmény, amiből kialakulhat a kommunikáció. Van néhány film is, amely jó apropót ad szexualitással kapcsolatos témák átbeszélésére. Én például a Juno (amerikai-kanadai vígjáték, 2007) című filmet szoktam megnézni a gyerekekkel. Bár a végkimenetele elég valószerűtlennek tűnik nekünk, rengeteg jó kérdést vet fel, mint például a korai terhesség, örökbefogadás, pedofília problematikája. A homoszexualitás témájához pedig nagyon jó „kulcs” lehet a Billy Elliot (angol filmdráma, 2000).
A pszichoszexuális fejlődés szakaszai
Alapvetően ma is a Sigmund Freud által felállított korszakokat veszik alapul, bár már nem lehet pontos időintervallumokhoz kötni ezeket, úgymond „lennebb” csúsztak az időhatárok.
Orális szakasz (0–18 hónap): ebben az időszakban a csecsemő interakciója a külvilággal túlnyomórészt a szájon keresztül valósul meg, és a kielégülés fő forrása a táplálkozás. A száj a feszültségcsökkenés és a kellemes élmények fő forrása.
Anális szakasz (18–36 hónap): ilyenkor tanulják meg a gyerekek szabályozni a székletürítést, így ennek a szakasznak a meghatározó testtája a végbél (anus). A szülők viszonya a szobatisztasághoz meghatározó lehet a személyiségfejlődés szempontjából.
Fallikus szakasz (3–5 év): a gyerekek érdeklődése a nemi szervekre fordul, először a saját testre irányul a figyelem, majd fokozatosan a másik nem felé. A kisfiúk érdeklődni kezdenek az anyjuk, a kislányok az apjuk iránt. A fallikus szakasz konfliktusa általában a saját nemű szülővel való azonosulásban oldódik fel.
A latencia szakasz nagyjából a kisiskoláskorra tehető, amikor kissé „elcsitul” a nemi érdeklődés, ilyenkor az energiák a külvilágra, új készségek, ismeretek elsajátítására irányulnak. A serdülőkoré a genitális szakasz.
