– Az enyészet fogalmához a lemondást, visszavonulást is társíthatjuk. Az Ön esetében az jut eszünkbe, amikor lemondott a politikai tisztségéről, de biztosan volt még élete során olyan, amit el kellett engedni: helyzetet, várost, embert.
– Természetesen az életünk folyamán engedünk el embereket végleg, vagy úgy, hogy megszűnik egy barátság, egy szerelem is akár. De ott vannak a gyerekek is, akik ott nőnek föl mellettünk, aztán egy adott pillanatban el kell engednünk őket, és kell hagynunk, hogy éljék a maguk életét. Megint csak a természet jut eszembe a lemondás kapcsán. Az ősz egy nagyon szép évszak, talán a legszínesebb, mégis az elmúlás jelképe. A természet meg tud győzni minket arról, be tudja bizonyítani nekünk, hogy a lemondás, az elmúlás, az elengedés szép is lehet. Ahogy a fák a megsárgult, száraz leveleiket elengedik, az például nagyon szép tud lenni. Mi Annával, a feleségemmel nagyon szeretünk együtt utazni autóval és nézni az őszi tájat.
Minden évben másképpen múlik el a nyár, és mindig másféleképpen sárgulnak, barnulnak a levelek. Nem árt példákat keresni a természetből, ha az elengedésre gondolunk.
– Tudatosan készült arra a döntésre, hogy visszavonul?
– Ha már elengedésről van szó, én, amikor az RMDSZ elnöke lettem 1993-ban, el kellett engednem valami mást: az irodalmat, a költészetet. Nagyon érdekes, mert a lemondás nem életkori kérdés, hanem az egész életünkben jelen van. Mindig valamit valamiért teszünk. Ha vállalkozunk valamire, és azt elkötelezetten és hűséggel akarjuk tenni, akkor sok minden másról lemondunk, akár egy hasonlóan fontos célról. Ez történt velem is. Számomra a politika egy nagy esély volt, kihívás. Nagy esély egyénileg arra, hogy kipróbáljam magam, hogy egy rám bízott feladatot tudok-e teljesíteni, másrészt nagy esély volt mindannyiunk számára, hogy változtatni tudunk-e az életünkön, a jövőnkön. De ezért nekem cserébe le kellett mondanom arról, amit szintén elkötelezetten műveltem – a költészetről, az irodalomról. Amikor pedig úgy döntöttem, hogy a politikáról mondok le, az azért nem volt nagyon nehéz, mert ez a lemondás együtt járt azzal, hogy kínálkozott számomra az a bizonyos régi út. Tehát tulajdonképpen ismét választottam. Amellett döntöttem, amit egykor, egészen fiatalon az utamnak tekintettem, és lemondtam róla. Szóval ez a helyzet megkönnyítette a dolgomat, de ez tudatos döntés volt. És ez nagyon fontos. Nem mondom, hogy mindezek ellenére, könnyű lett volna, és utólag sem volt könnyű kívülről szemlélni (vagy legalábbis félig-meddig kívülről) azt, amit addig belülről láttam. Sőt, hosszú időn át én láttam a legbeljebbről és a legrészletesebben, hogy mi történik a mi politikánkban. Aztán az
más kérdés, hogy megérezzük-e, mikor kell valamit abbahagyni, mikor kell változtatni.
Nekem a politikában senki nem mondta, hogy hagyjam abba, nem kényszerített semmilyen külső körülmény. Kivéve azt, hogy úgy láttam, amit vállaltam, azt végigvittem, jól vagy vagy rosszul, sikerekkel és kudarcokkal, de összességében egy teljes út volt számomra, és most már hagynom kell, hogy menjenek mások tovább ezen az úton.
– Azért nehéz tud lenni, mikor az ember évtizedekig valaminek ennyire a része, és akkor azt át kell adni. Az is nagy feladat, hogy szépen tudjuk átadni a stafétát. – Pontosan. Utána meg el kell viselni azt, hogy nem minden tetszik nekünk. Én nem vagyok teljesen kívül most sem a politikában, tartom a kapcsolatot a kollégáimmal, részt is veszek bizonyos megbeszéléseken, ha nem is naponta. És kívülről sok minden látszik, másképpen látszik, így kell egyfajta önmegtartóztatás is, hogy ha már kiléptünk a napi politikából, akkor ne szóljunk bele mindenbe. Nyilván figyelem, hogy mi történik, és sokszor merül föl bennem, hogy talán én ezt másképpen csináltam volna, vagy más megoldást alkalmaznék, másképpen közelítenék meg egy problémát. De ahogy mondani szokás, mindenki másképp csinálja. Ezt nem könnyű jól kezelni, de azt is mondom, hogy
nem jó foggal-körömmel ragaszkodni privilégiumokhoz, tisztségekhez, ne akarjon az ember az élete végéig vezető tisztségben maradni. Ezek elég nagy veszélyek.
Én minden munkatársamnak, képviselőknek, szenátoroknak azt szoktam tanácsolni, legyen mindenkinek háttere, egy másik útja, hogy ha ezt abba kell hagyni, vagy abba akarja hagyni, akkor legyen ahová visszavonulni. És ez nemcsak egyéni, hanem közösségi érdek is. Nincsen szükségünk olyan politikusokra, akik már rég beteljesítették, amire vállalkoztak, de kapaszkodnak a székükbe. Ez egy nagyon veszélyes dolog. A privilégiumokról, a tisztséggel járó előnyökről is le kell mondani egy idő után.
