Máriáéknak és Pauláéknak kettő-, Ibolyáéknak három unokájuk van. Mindannyian aktív résztvevői a gyerekek mindennapjainak, amellett, hogy egészséges határokon belül jelen van kapcsolatukban a cinkosság és a pajkosság, tudatosan igyekeznek a szülők normarendszerének megfelelően állni a gyerekekhez. Őszintén meséltek arról, hogyan alakult át az életük, amikor gyermekeik szülővé-, és ők nagyszülővé váltak, egy kis betekintést engedve a családjaik életébe, amely ma már az unokák köré összpontosul.
– Mi a tapasztalatotok, kell-e/lehet-e tudatosan készülni a nagyszülőségre?
I: – Nagyszülőként is születünk, akkor, amikor megszületik az első unokánk. Én nem a nagyszülővé válást vártam, hanem az unokát. Ezzel el is döntöttem a mindenkori sorrendet az unokáinkkal való kapcsolatunkban: lehetőleg mindig az ők érdekeit tarjuk szem előtt. Igaz, hogy még kicsik, és ez behatárolja a velük való törődés határait, de általában az ők-, valamint a szüleik időbeosztásához alkamazkodunk. Mi sokat nem készültünk, nem voltak elvárásaink a nagyszülőséggel kapcsolatosan. Korban ott vagyunk, megtapasztaltuk a saját életünkben a nagyszüleink áldásos életét. A szüleink nagyszülőségét ugyancsak örömmel, áldásként éltük meg a gyerekeinkkel együtt. A nagyszülőség az élet örömteli, természetes része. Én és a férjem is nagyon hálásak vagyunk az unokáinkért. Mindhárman tünemények.
P: – Szerintem
egy családban, ahol érvényesülnek a „családszabályok”, vagyis mindenki ismeri a saját helyét, szerepét, feladatát, a nagyszülővé válás nem követel különösebb felkészülést.
Továbbra is mindenkinek meglesz a maga fontos szerepe, feladata, amit nem kell átruházni másra vagy átvenni mástól.
M: – Szerintem nem igényel felkészülést, ahogy az anyai szerep során, ebben az esetben is jön minden magától.
– A nagyszülők sokszor vékony mezsgyén lavíroznak a kényeztetés és a nevelés között. Nagy kihívás megtalálni az arany középutat, a szívnek és a józan észnek egyszerre terepet adni?
I: – Nem tudom, másnak kihívás-e, nekem nem az. Egy feltétel van: hallgassunk a szívünkre, de maradjunk a realitás talaján. Az arany középutat mindig meg lehet találni. Lehet, hogy nem mindenki ért egyet velem, de
a gyerekek akkor érzik biztonságban magukat, ha ismerik azokat a határokat, amelyek a mindennapoknak keretet adnak.
Ez az életük minden területére igaz. A szabályokat ugyanakkor szeretettel kell alkotni. Nem szoktuk őket ,,agyon kényeztetni”, és igyekszünk nem elfogultak lenni. Úgy gondoljuk, hogy mindennek ideje, helye és rendje kell legyen.
P: – Szerintem akinek a saját gyerekeivel sikerült megtalálni az arany középutat, annak sikerülni fog az unokákkal is.
M: – Lehet-, sőt kell is kényeztetni egy gyereket, de már egész pici korában kell érezze, hogy vannak bizonyos szabályok. Úgy vélem, nem olyan nagy dolog betartani a szabályokat, ha az ember következetes.
– Egy kis cinkosság, pajkosság belefér ebbe a kapcsolatba, anélkül, hogy a szülői normarendszer felborulna?
I: – Erre szerintem nincsenek szabályok, a helyzet hozza általában. Nálunk különösen a férjem a fő cinkos, de néha belőlem is kibújik a cinkos nagyi. A szülői normarendszert nem szoktuk kijátszani, a keretek maradnak. Azt hiszem, más módját is lehet találni a cinkosságnak, a nagyszülők találékonyak.
P: – Természetesen belefér, bele is kell férnie,
a lényeg, hogy az otthoni szabályokat ne hágjuk át, ne „szövetkezzünk” a szülők ellen.
– Figyeltek rá, hogy tudatosan betartsátok azokat a szabályokat, amelyeket a szülők állítottak fel?
I: – Igen. Ez közös megegyezéssel-, és néha kompromisszumokkal történik. Bizonyos szempontból könnyebb, ha vannak szülői szabályok. Mi minden helyzetben a szülői szabályokhoz igazodunk.
M: – Igen, noha néha nem értek egyet velük, de ezt próbálom megbeszélni mindig, és a gyereket is arra terelgetni, amerre a szülők szeretnék.
– Mi a véleményetek, mennyire fontos a nagyszülő részéről a szülői szerep tisztelete?
I: – Nagyon fontos, több szempontból is: egyrészt, mert a gyerekek felmérik, hogy, ha a nagyi hallgat apura-anyura, akkor neki is ezt kell tennie. Véleményem szerint
a szülői tekintély nem csorbulhat, legalábbis a nagyszülők miatt semmiképp.
Másrészt annak, hogy a szülők az adott szabályt meghozták, oka volt, tehát ha nem tartjuk be, lesz következménye is. Emellett az is nagyon fontos, hogy a nevelés terhe a szülő vállát nyomja, ezért nekünk az a dolgunk, hogy őket segítsük legalább azzal, hogy nem játsszuk ki.
P: – Nagyon fontos, hisz a gondoskodás, a nevelés oroszlánrésze a szülőkre hárul, emellett, ha a gyerek „húzd meg-ereszd meg” szabályok szerint nevelődik, előbb-utóbb viselkedési problémák adódhatnak. Továbbá fontos, hogy a gyerek vegye észre, hogy a nagyszülő tiszteli a szülő szerepét, ennél fogva ő is hamarabb elfogadja, betartja a szülők nevelési elveit.
M: – Nagyon-nagyon fontos. A szülő az, aki minden nap gondoskodik róluk, és megvannak az elvárásaik a gyerekekkel szemben. Nem szabad a gyereket arra nevelni, hogy ne tartsa be a szülők elvárásait.
– Ha bizonyos dolgokkal nem értetek egyet, előfordul, hogy felülírjátok a szülők által felállított szabályokat?
I: – Soha nem írjuk felül a szülők szabályait. Ha van olyan, amit nem helyeslünk, azt megbeszéljük. Mi nagyon sokat vagyunk az unokáinkkal, és sok mindenben kell dönteni. Ha van olyan eset, amikor nem egyértelmű a helyzet, telefonon egyeztetünk.
P: – Előfordul, és mindenképp megbeszélem a szülőkkel (engedélyt kérek), természetesen a gyerek távollétében.
M: – Nem írom felül, de nem is titkolom, ha valamivel nem értek egyet. Megbeszélem velük, elmondom, mi a véleményem az adott dologról, esetleg azt is, hogy én hogyan állnék hozzá.
– Ameddig a szüleink élnek, gyerekek vagyunk, az unokák születésével azonban komolyodik ez a „gyerek szerep”. Nehéz teljes értékű felnőtt édesanyaként/édesapaként kezelni az addig fiatal felnőtt gyereket?
I: – Nekem nem volt nehéz, a férjemnek nehezebb volt. Én büszke voltam a szülővé vált gyerekeimre, és próbáltam igaz támasza lenni a menyemnek és a vőmnek is, mivel nekik már nem lehetett részük az édesanyai segítő tanácsokban.
Nagy szeretettel, tapintattal, segítő jelenléttel igyekeztem ott lenni mellettük.
Igazából akkor váltak felnőtté. Új-, és néha ijesztő tapasztalat volt számukra, elkelt a segítség.
P: – Nekem nem volt nehéz, mert úgy gondolom, aki felelősséget tud vállalni egy másik emberért, az elfogadható teljes értékű felnőttként. Véleményem szerint mindig arra kell törekedni, hogy ne kérdőjelezzük meg a gyermekünk hozzáértését, elhivatottságát, hanem támogassuk ezekben.
M: – Különleges érzés látni, hogy mennyire megváltozik a gyermeked: minden előzetes tanulás nélkül tudja, érzi, hogy mit kell tennie, mennyivel felelősségteljesebb, és tudatosabb lesz. Szerintem nem nehéz teljes értékű édesanyaként, édesapaként kezelni őket, amennyiben te is ezt hoztad otthonról. Én ezt tapasztaltam, amikor anya lettem, így ösztönösen jött minden magától akkor is, amikor nagymama lettem.
– Hogy érzitek, mi a nagyszülő-unoka közötti jó kapcsolat titka?
I: – A feltétel- és elvárások nélküli szeretet, aminek egyenes következménye a mély bizalom. Ez a fajta bizalom csak nagyszülők és unokák közt alakul ki.
M: – Ha meghallgatod, játszol, sétálsz, foglalkozol velük. Pajkoskodni, néha-néha cinkoskodni is kell, mégis tudni kell egészséges határt húzni, így tud jó kapcsolat kialakulni szerintem.
– Gyakran hallani nagyszülőktől, hogy amikor a gyerekeik voltak az unokáikkal egykorúak, sok mindenre nem jutott idő, az unokákkal azonban már jut. Ezt ti is tapasztaljátok?
I: – Sok mindenben igaz, hogy gyerekeinkkel nem tudtam mindig jelen lenni. Más volt a életvitelünk, másak voltak a kötelességeink. A mindennapok taposómalma csak a családfenntartásra koncentrálást engedte. Most a felnőtt gyermekeink élik ugyanezt. Személyes tapasztalatom, hogy
a lányom születése után, amikor a kórházból hazajöttünk, az akkor két és fél éves fiam inkább a tatájához ment, nem hozzám. Soha nem felejtem el azt az érzést. Akkor döntöttem el, hogy megpróbálok változtatni az életvitelünkön, más munkahelyet kerestem, és tanulni kezdtem.
Azóta a sok élettapasztalat már bölcsességgé alakult, ma már más a fontossági sorrend. Időből is kevesebb van hátra, így csak a fontos dolgokra vagyunk nyitottak: ezek az unokák, a gyerekek, a család. A gyerekeimmel nem tudtam sokat játszani, az unokáimmal viszont tudok.
P: – A gyerekeimmel kimaradtak az akkori életünkből a közös nyaralások. Az unokák érkezése óta azonban mindezt pótoljuk: évről évre eljárunk közösen, a gyerekekkel és az unokákkal nyaralni.
M: – Sok dolog van, amire fiatal anyaként nem jutott idő a saját gyerekeimmel, az unokákkal viszont igen. Ilyen például az állataink etetése, most látom csak, mennyivel szebb így. Amikor kicsik voltak a gyerekeim, gyorsan elrendeztem az állatokat egyedül. Most viszont az unokákkal megetetjük a tyúkokat, kutyákat, tojást gyűjtünk. Ha jönnek velem, ők fogják a vödör fülét, hozzák a kis lapátot, így mindez körülbelül ötször annyi idő, mintha egyedül csinálnám, de most már kényelmesen belefér a mindennapokba.
– Mennyire változott meg az életetek az unokák érkezésével?
I: – Nagyon megváltozott az életünk, jó értelemben. Türelmesebbek, optimistábbak vagyunk, Nagyon büszkék vagyunk mindhárom unokánkra, és majd ha lesz még, rájuk is. Igyekszünk – amennyire lehet – jelen lenni az életükben napi szinten.
P: – A változás abban mutatkozik meg leginkább, hogy az unokáim születése óta több időm lett, mert már nem gond, ha át kell szervezni egy időpontot, vagy lemondani egy programot értük. Csodálatos élmény megélni az unoka születését, ez egyfajta beteljesülése annak a vágynak, hogy a gyerekem is révbe érjen. A hétköznapok is színesebbek: nevetéssel, sírással, öleléssel, dorgálással, mindenféle jóval tarkítottak.
M: – Azonkívül, hogy bővült a család, szaporodtak a csodák is.
A rácsodálkozások is folyamatosak a gyerekek növekedésével, és így minden nap hoz valami újat. Ugyanakkor a feladat is több, ha szeretnénk segíteni a szülőknek.
– Mi a legmeghatóbb emléketek, ami az unokákhoz kapcsolódik?
I: – Minden napnak megvannak a szép pillanatai. A legnagyobb kislány unokám most ballagott az óvodából. Nagyon szép, megható műsorral búcsúztak. Történetesen aznap volt a születésnapom is, és mindhárom unokám felköszöntött. Ennél többet nem kívánok szülinapi ajándéknak. Istennek legyen hála!
P: – Mindkét unokám születése után, a hazaérkezéskor ott lehettem, karomba vehettem őket.
M: – Ha fáj valamim, és tudják, odajönnek megpuszilni a fájó testrészem, hogy gyógyuljon meg. Mennyire csodálatos, hogy a saját tapasztalataik alapján felmérik, hogy mire van ilyenkor szükség, és minden hátsó szándék nélkül, tiszta, önzetlen gyermeki szeretettől vezérelve adják neked.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Családi minták – tetteinkkel őrzött lelki hagyományaink
Aprócska kisfiú megy előttem az úton az édesapjával. A gyermeket gyakran látom az utcán, ahogy vállait behúzva, szemét lesütve ballag valahová, lomha léptekkel. Milyen gondterhelt – állapítom meg mindig, de ahogy most elnézem az édesapját, az is szembeötlő, hogy mennyire hasonló a járásuk, a testtartásuk. Bár fizikailag nem is olyan nagy a hasonlóság, a gyerek mozdulataiból az apa miniatűr másolata köszön vissza. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. februári lapszámában jelent meg).
