Néha megmosolyogtató, hogy egészen kis gyerekek mennyire pontosan utánozzák szüleik gesztusait, hanglejtését, mosolyát. Ahogy nőnek, a szülői-, nevelői hatások egyre inkább megmutatkoznak az életük minden területén. A legmélyebb hatások azonban nem a nyelv, hanem a szülői viselkedés révén érik el a gyerekeket.
Egy édesapa társaságban hangoztathatja, hogy számára a család a legfontosabb. Ha hétköznaponként mindig későn ér haza, és csak felületesen érdeklődik a gyermekei felől, feleségét pedig folyton kritizálja: a gyermek előbb-utóbb átlát a szitán, és mind a családba, mind pedig a felnőttek hitelességébe vetett hite megomlik.
Egy édesanya mondogathatja a lányának, hogy „fogadd el önmagad, úgy vagy szép, ahogy vagy”, ha tükörbe nézve rendszerint fintorog, önmagát dagadtnak nevezi, és gyakran tesz lefitymáló megjegyzéseket mások külsejére, egy-egy testrészére.
A célba érő üzenet nem a direkt módon deklarált lesz, hanem a mögöttes, amelyben benne van az, hogy a külső rendkívül fontos, és a külsővel rendkívül kritikusnak kell lenni. Ráadásul a testképre vonatkozó mögöttes üzenet sokszor specifikusabb, és mintegy előírja, hogy milyen legyen a mell, a derék vagy a fenék.
A nevelés főként tettekkel történik
Egy pedagógus is hiába inti tiszteletteljes magatartásra diákjait, ha ő maga a gyermekek előtt lekezelően beszél a kollégáiról, és a hátuk mögött kibeszéli őket. A nevelés, az értékek átadása ugyanis kisebb részben történik szavakkal, nagyobb arányban tettekkel, viselkedéssel.
A legnagyobb hatással pedig az van a gyermekre, ami a szülő előtt is rejtett, nem tudatos.
A minap egy koccanásos baleset szemtanúja voltam. Pontosabban fültanúja, mivel látni nem láttam, csak az irtózatos csattanást hallottam. Az egyik autó belefutott a másikba, az elsőnek ripityára tört a hátsó ablaka. Ahogy az várható volt, a két sofőr kiszállt, és elkezdett indulatosan vitatkozni egymással. Tovább már nem is őket figyeltem, hanem az első autóból kiszálló fiatal nőt, aki két kisebb gyermeket vett ki a hátsó ülésről. A kicsik rémültek voltak, szívszaggatóan sírtak, édesanyjuk lábába kapaszkodtak, aki próbálta megnyugtatni őket. Az apa is odament egy pillanatra a családjához, valamit mondott nekik, de a figyelmét teljes egészében az autó, a kár és a másik sofőr kötötte le. Dühében ököllel beleütött a még ép ablakrészbe. Mire a gyerekek kissé megnyugodtak volna, jött a következő kiszámíthatatlan reakció. A kárt vélhetően kifizeti a biztosító, de ki a felelős a gyermekeknek okozott pszichés traumáért? Ugyanakkor ebben az érzelmileg felfokozott helyzetben a gyermekek agya szinte biztos, hogy elraktározta azt, hogy felnőttként dühömben bármit megtehetek, nem kell tekintettel lennem a nálam sérülékenyebbekre.
Ahogyan mi élünk, úgy fognak ők is
A gyerekek szociális tanulás útján sajátítják el a társas viselkedést, azt fogják megtanulni, amiről mintát kapnak. Hiába akarnánk elrejteni előlük bármit is, ebből csak azt fogják megtanulni, hogyan rejtegessék ők is a valóságot. Lehet, hogy sok felnőtt számára ijesztő, de
szülőként azzal, ahogyan éljük az életünket, az élet szeretetére, az értékek tiszteletére, emberi kapcsolataink megtartására vagy ennek ellenkezőjére tanítjuk a gyermekünket.
Ha naphosszat az okostelefonunkat bámuljuk, hiába mondjuk a gyermekeinknek, hogy üljenek le olvasni. Ha nyúltápnak nevezzük a salátát, hiába várjuk, hogy gyermekeink egészségesen étkezzenek. Ha egész hétvégén a kanapén fekszünk, hiába akarjuk gyermekeinket mozgásra ösztönözni. Ha folyton elkésünk mindenhonnan, ne csodálkozzunk, ha a gyermekeink is így járnak majd. Ha folyton panaszkodunk a munkánkra, miért gondoljuk, hogy a gyermekeink természetesnek tekintik a tanulást és a házimunka elvégzését? Ha lekezelően beszélünk a rokonainkról, borítékolható, hogy a gyermekünk sem szívesen vesz részt a családi ünnepeken. Ha bánatunkban mindig az alkohol vagy gyógyszer után nyúlunk, várható, hogy a gyermekünk is külső szerektől vár majd felejtést és bódulatot. Ha minden apró-cseprő dolog miatt aggódunk, szinte biztos, hogy a gyermekünk is szorongani fog majd. Ha lekicsinylően beszélünk a párunkkal, ezt a párkapcsolati mintát adjuk tovább a gyermekünknek. Ha a gyermekünk sosem látja azt, hogyan oldunk meg konfliktusokat, hogyan kérünk bocsánatot, honnan tudná, mit kell tennie egy kiélezett helyzetben?
Megtörhetjük az ördögi kört
Igen, bizonyára ilyenkor felnőttként is a gyermekkorban tanult mintát adjuk tovább, de a helyzet nem ennyire előre elrendelt és reménytelen.
Ha felismertük, hogy a negatív sémákat visszük és adjuk tovább, önismereti munka árán eljuthatunk oda, hogy megtörjük az ördögi kört!
Ha megtanuljuk, milyen jó nőnek, férfinak lenni, a gyermekeink ellesik majd tőlünk. Ha megtanuljuk érzelmeinket szabályozni, előbb-utóbb a gyerekeinknek is természetes lesz, hogy feszült helyzetben a légzésükre figyeljenek. Ha elfogadjuk önmagunkat a hibáinkkal együtt, a gyermekeink is magabiztosabbak lesznek majd. Ha saját példánkon azt látják, hogy a hibázás a tanulás része, nem lesznek irreális, megbetegítő elvárásaik a teljesítményüket illetően. Ha figyelünk a saját és egymás igényeire, valószínűleg ők is tekintettel lesznek a sajátjukra és a körülöttük élőkére. Ha alapvetően elfogadóan, empátiával viszonyulunk embertársainkhoz, a gyermekeink alapbeállítódása is ez lesz. Ha törődünk a számunkra fontos kapcsolatainkkal, gyermekeinknek is átadjuk ezt a tudást. Ha felelősen bánunk a környezetünkkel, a gyermekünknek ez lesz természetes.
Azzal, ahogyan az élethez, halálhoz, életünk mélypontjaihoz, válsághelyzeteihez és örömteli eseményeihez viszonyulunk, a gyermekeinknek erős mintát adunk őszinteségről, hitelességről, az érzelmek vállalásáról, értelmesen megélt életről.
Szülőként szinte minden döntésünkkel és tettünkkel a gyermekeink jövőjét alapozzuk meg. Mindig dönthetünk úgy, hogy ez a jövő reménytelibb lesz.
„Nem tartozunk a szüleinknek azzal, hogy továbbvigyük azokat a mintázatokat, amelyek már náluk sem működtek. De tartozunk a gyerekeinknek azzal, hogy olyan mintákat adjunk át nekik, amelyek boldoggá teszik őket.” (Mihalec Gábor pár- és családterapeuta)
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Te vagy a hibás?! – Ha gyakran meg akarunk felelni másoknak, jobb ha magunkon kezdjük a nevelést
Főleg, ha több gyermeket neveltek, bizonyára el-elhangzik ez a mondat nálatok is. Vagy a kérdés, hogy: ki volt a hibás? Hibásnak lenni nem jó érzés, és az sem biztos, hogy hozzásegíti a gyermeket a „jobbá” váláshoz. Gyakran megélni azt, hogy hibás vagyok, könnyen átcsaphat agresszióba, vagy alacsony önbecsüléshez vezet.
