• Fotó: László Ildikó
– Hogyan talált meg téged ez a hivatás?
– Pszichológiát végeztem, hat éve dolgozom a Caritasnál. Korábban hátrányos helyzetű tinédzserekkel dolgoztam, és akkor szembesültem az alkohol- és drogproblémákkal.
Lett egy olyan lehetőség, szintén a Caritason belül, hogy elvégezzek egy akkreditált képzést mint addiktológiai tanácsadó.
Majd jött egy váltás: a Ki-Út szenvedélybetegeknek és hozzátartozóiknak programban csoportvezetői álláslehetőséget kaptam. Emellett az iskolákba is járok prevenciós előadásokat tartani.
– Miről szól a Ki-Út program?
– Székelyudvarhelyen és Gyergyószentmiklósón működik támogató csoport heti találkozókkal, ezen kívül van évi két lelkigyakorlat, ami négynapos intenzívebb együttlétet jelent. Első körben azt kell tudni a támogató csoportról, hogy ez utógondozás.
Fontos, hogy az adott függőségből kijózanodva lehet részt venni benne.
Előzetesen érdemes még elmenni egyéni terápiára is. A támogató csoportba férfiak és nők egyaránt járnak, nagyjából fele-fele arányban.
– Mi a tapasztalat, mikor jutnak el odáig a szenvedélybetegek, hogy segítséget kérjenek? Mennyire bátrak ebben?
– Ez nagyon változó, mert elsősorban az illető emberben kell, hogy megszülessen a felismerés, hogy akkor alkohol-, drog-, szerencsejáték- vagy társfüggő. Akkor tudunk mi segíteni, amikor az érintett azt mondja, hogy „nekem ezzel problémám van”. Ha például egy családtag hoz el valakit, és nem önszántából jön a szenvedélybeteg, akkor sokkal kisebb az esélye annak, hogy meg tudja tartani a józanságát.
– Felénk mekkora a hajlandóság? Mennyire jellemző a belátás?
– Kiindulva abból, hogy a csoportba mennyien járnak, vagy egy lelkigyakorlaton mennyien vesznek részt, elég kicsi az arány, azonban
az elmúlt években érezhető, hogy nyitottabbak az emberek és egyre több személy próbál segítséget kérni.
Konkrét számot nem tudok mondani, mert nincsenek erről statisztikáink, de kevesen vannak, akik beismerik és igénybe is veszik a segítséget, és valóban hosszú távon foglalkoznak azzal, hogy újraépítsék önmagukat.
– Milyen függőségekkel vannak jelen a csoportban?
– Mindenkit fogadunk, akinek valamilyen függősége van, és a hozzátartozókat is. Fontos az, hogy például a párok együtt, egyszerre nem járhatnak, hanem felváltva. Egyik héten az egyik, a másik héten a másik.
– Miért lehet jó az, ha egy hozzátartozó is jár a csoportba?
– A hozzátartozók sokszor beleesnek a megmentő szerepbe. Azért jó, ha jönnek a csoportba, mert megérthetik, hogy ők sincsenek egyedül, eszközt kapnak, hogy miként kezeljék a helyzetet. és ők is elkezdhetnek gyógyulni, hogy visszataláljanak önmagukhoz.
– Bizonyára sokan tartanak az előítéletektől…
– A csoportban anonimitás van, azt nagyon szigorúan tartjuk, és ez biztonságérzetet ad. Az új tagok olyan bizalmi légkört kapnak itt, aminek köszönhetően egy idő után meg mernek nyílni. Az is fontos, hogy csoportvezetőként én is megnyíljak, a csoportszabályok és az a légkör, ami ott van, nekem is biztonságérzetet adnak. Ez oda-vissza fontos. Számukra az az érzés, hogy „nem vagyok egyedül a problémámmal”, segít abban, hogy fel tudjanak oldódni.
– Hogyan zajlik egy ilyen csoportfoglalkozás?
– Minden héten ugyanabban az időpontban találkozunk, ezek kétórás beszélgetések. Egy bevezető érzéskör után aktualitásokról beszélgetünk, majd jön az a téma, amivel én is szoktam készülni. Ez általában önismereti téma. A végén van egy zárókör, amikor mindenki elmondja, hogy most éppen hogyan érzi magát.
Beszélgetünk például arról, hogy mit adott a józanság, és mi az, amit elvett tőle a függősége.
Mi az, amit most már tud, mondjuk egy évvel ezelőtthöz képest, mi az, amiben fejlődött. Mert ezek a hétköznapokhoz kötődő dolgok – megtanulni nemet mondani, vagy megtanulni szórakozni bizonyos szer nélkül, vagy a függőség tárgya nélkül – fontosak, és ezek sikerélmények lehetnek, ami segít továbbhaladni az úton.
– Felénk még mindig sokan nem értik, hogy a függőség valójában egy betegség. A környezet pedig azzal bagatellizálja, hogy nem tudsz nemet parancsolni magadnak. Tényleg ennyiről szól?
– Igen, még mindig nagyon sok helyen probléma, és nagyon sok hozzátartozónál is megjelenik ez. Aki nem függő, annak nagyon nehéz felfogni, hogy ez élethosszig tartó. Például egy alkoholistának fantasztikus eredmény, hogy kijózanodik, és meg kell tanulnia, hogy az is maradjon élete végéig.
El kell fogadnia neki is és a környezetének is, hogy ő soha többet nem ihat, mert egyetlen korttyal is azonnal visszaesik, és megint kezdődik elölről az egész.
Ezt sokszor a környezetnek is nehéz elfogadni. Én is hallottam már olyat ismerősöktől, hogy de hát ha valaki nem iszik egy éve vagy öt éve, akkor az most már egy pohár bort megihat, ugye? De ez nem így működik. És sokszor olyan emberektől hallom, akikről nem is gondoltam volna, hogy nem értik, ez egy élethosszig tartó betegség… Nagyon nehéz helyzetben van, aki keményen dolgozott, hogy megküzdjön a függőségével, dolgozik önmagán, az önismeretével, és akkor jön a környezet, hogy: „Ó, na de hát ennyit szabad!”, „Most miért ne, nem lesz semmi bajod. Csak egy pohárral iszol...” stb. A környezettől pedig a támogatás pont az kellene, hogy legyen, hogy ilyenekkel ne bombázzák.
– Mennyire jellemző a visszaesés?
– Onnantól, hogy kijózanodik valaki, az első egy év a legkritikusabb. A legtöbb visszaesés ott szokott megtörténni. De ez nem feltétlenül kudarc. A visszaesés is a gyógyulás folyamata. Azonban szükség van a segítségre.
Aki csoportba jár vagy egyéni terápiára, vagy valamilyen önismereti csoportba, bármire, ami segíti a fejlődésben, az önismereti úton, azt józan alkoholistának nevezzük.
Aki pedig bár nem iszik, de nem változik a viselkedésében, gondolkodásában, és nem dolgozik tudatosan a felépülésén, száraz függőnek nevezzük. Ők sokszor nem is veszik igénybe a csoportot. Utóbbi is működhet, viszont azzal csak letette a függőség tárgyát, de nem nézett szembe a múltjával, a problémáival, önmagával. Nem kért bocsánatot önmagától, mert elsősorban önmagától kell bocsánatot kérnie. És utána jön az, hogy a családommal, a környezetemmel újraépíteni a kapcsolatot lépésről lépésre.
– Mi történik egy visszaesésnél?
– Ugyanoda kerül vissza a függő, ahonnan felállt. És ez nagyon nehéz, mert egyrészt önmagával kell az illetőnek ezt megdolgoznia, hogy igen, megtörtént, felállunk, kezdjük elölről.
A szégyenérzet erős ilyenkor, hogy nem tudta megállni, pedig milyen jól csinálta, milyen jól kitartott.
Ilyenkor mindig elmondom, hogy nincs mit szégyellni, mert semmi baj nincs. Vissza kell jönni, nem te vagy az első, és ezzel semmi baj nincsen. A lényeg az, hogy észrevetted, hogy baj van, kezdjük elölről. Akik hasonló helyzetben vannak, pont azért megértőek, mert ők tudják a legjobban, hogy mennyire nehéz, ha nem változik a környezet, a kísértés folyamatosan ott van.
– Ha eredményről lehet beszélni, hány százalék tud folyamatosan józan maradni, vagy a függősége tárgyától távol maradni azok közül, akik rendszeresen járnak támogató csoportba?
– Nyolcvan százalékot mondanék, ami elég jó. Persze, van, aki visszaesik, és semmi baj, kezdjük elölről, de a többség stabil.
– Ha valaki függő lesz, a függőségével azonosítják…
– A társadalomban mindig lesz, aki ítélkezve áll ehhez a problémához. Ezt nagyon nehéz kizárni. És azért is nehéz, mert érzékeny emberekről beszélünk, akik éppen kezdik újraépíteni önmagukat, és szembe kell ezzel nézniük. Itt jön megint a csoport ereje. Hogy tudom, minden kedden odamegyek, és ott ki tudom mondani, megerősítést kapok arra, hogy mások is ezzel szembesültek, és biztatást, hogy ne add fel!
korábban írtuk
Bruncsák Anna: A szoptatás a norma
Augusztus első hetében a Szoptatás Világhetét ünnepeljük. Ilyenkor a figyelem a szoptató édesanyák nehézségeire, magányára, kiszolgáltatottságára és sok esetben a meg nem értettségére irányul, csakúgy, mint a szoptatás fontosságára.
