Nemrég részt vettem iskolánk nagykorúsítási ünnepségén, amolyan mostani divatnak megfelelő nagyestélyi ruhákba öltözött lányok és picus nyakkendős, öltönyös fiúk köszöntési műsorán. A lányok, akiket legtöbbször egy kopott, szaggatott farmerben és sportfelsőben vagy tájba simuló halovány színű blúzokban, hanyag kontyban vagy gyors kötésű lófarokban hordott hajukkal láttam lapulni a padok barikádja mögött, most alig ismertem fel őket a színpadon.
{hirdetes}
Láttam felvonulni Hamupipőke-cipőjükben királynői méltósággal lépkedve gyönyörű, kinyílt vörös és fehér virágszálakat. A fehér kosaras nagyestélyik és az égővörös, lágy esésű ruhák fölött mégis az arcuk volt a legszebb, és nem a smink miatt. Olyan erő, életérzés sugárzott róluk, amit elég nehéz megfogalmazni. Ha megszólaltak volna ezek az arcok, mélyről talán ezt mondták volna, legalábbis én ezt olvastam le, amikor rájuk néztem:
„Szép vagyok. Királynő vagyok. Itt állok fiatalságom, megismételhetetlen egyediségem, finomságom, tisztaságom, érzékenységem minden erejével. Ez az est értem van. Tudom. És élvezem. Értem gyúltak ma a teremben, a színpadon, az utcán, a városban, a világban a fények. Értem, nekem énekel az iskola, a nézőtér, a polgármester, a világ minden hegedűje. Értem bontották szirmukat ma a rózsák, gerberák, gyöngyvirágok, orchideák. Értem, miattam gyúlt Tamás szemében az a furcsa megilletődés, amikor átkarolta derekam tánc közben. Érdekes, ezt négy év alatt egyszer sem láttam. Miattam homályosult el édesanya tekintete reggel, amikor felpróbáltam a ruhám, és csuklott el apa hangja, amikor örömömben perdültem egyet előtte. Látom az arcotokon, hogy gyönyörű vagyok, és elhiszem.”
Március 8., reggel 7:53. Az utcánk végében levő virágüzlet előtt szinte alig lehet elmenni. Autókból kiszökdöső férfiak, kisfiúk rohangálnak, mint a mérgezett egerek, adják egymás kezébe a kilincset. Virágeső omlik le egy férfi kezéből a tócsába, mert a fránya slusszkulcs nem akar ma engedelmeskedni az álruhás lovagnak, nyugodtan szundikál tovább a kabátzsebben. Szemlesütve, alig leplezhető mosolymorzsával a szám szögletében utat török köztük, enyhén pironkodva, mert, akaratlanul, meglestem a készülődésüket. Közben meglegyint a készülő öröm, érzem, hogy ez a nagy rohangálás, futkorászás, sürgölődés-forgolódás ma mind értünk van. Ez a nap a miénk. Ránk gondolva miattunk kötik reggel a nyakkendőt, értünk illatoznak ma jácintok, rózsák, fogasok takarásából, ajtók nyílásából lesik mozdulatainkat, szaporodnak a bókok, a szemekben a ragyogások. Királynők vagyunk, újra, nőiességünk, egyediségünk, különlegességünk ünnepében megmerítkezve.
De jó lenne, ha ezeken a kijelölt napokon kívül a hétköznapokban is meg tudnánk élni ezt az életérzést, amikor nemcsak a nagyestélyik, hanem Király-mackónadrágokba lazulva sem veszítenénk el királyNő tartásunkat! Hogy ez hogyan őrizhető meg? Hogyan vész el, kopik ki az évek során szemünkből a királynők méltósága? Sokkal szerteágazóbbak az okok, mint hogy egy zárómondatban summázni lehessen, de annyit biztosan tudok, hogy a minket körülvevő arc-tükrök ragyogtató képessége még a Csipkerózsika-álmukat alvó királylányokra is varázserővel hat.
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. márciusi lapszámában jelent meg.
