– Sokunkban felmerül örömtelen (munkahelyi) napokon, heteken: Most akkor ki vagyok égve? Honnan tudhatom? Milyen tünetek lehetnek irányadóak?
– A burnout szindróma nem egyetlen rossz napot jelent a munkahelyen, hanem tartós, krónikus stressz következménye, amely főként a munkával kapcsolatos. Legfőbb tünetei az állandó kimerültség, cinikusabb vagy távolságtartóbb hozzáállás a munkához és a munkatársakhoz, valamint a csökkenő hatékonyság. A gyakori kísérő tünetek nemcsak mentálisan, hanem fizikai jelekkel is járhatnak. Amennyiben a tünetek hetekig vagy hónapokig fennállnak, érdemes komolyan venni, és segítséget kérni a diagnosztizálásában és a gyógyulásban.
– De hol a határ fáradtság, örömtelenség, lehangoltság, depresszió és kiégés között? Van egyáltalán tűpontosan behatárolható határ?
– Nincs éles, tűpontos határ a fáradtság, lehangoltság, kiégés és depresszió között. Ezek inkább egy spektrumon helyezkednek el, és részben átfedhetik egymást. A pszichológia és a pszichiátria igyekszik definíciókat adni, de a valós életben a tünetek gyakran folyamatos átmenetet képeznek. A kiégésnek a szakirodalom szerint tizenkét lépcsője van. A depresszió ennek már ott a vége felé az egyik stádiuma. Tehát
Az örömtelenség is egyértelműen megjelenik a kiégésben, a kedvetlenség, amikor már semmiben nem találom az örömöket, amikor már elfelejtek nevetni, az nagyon fontos jel. Hogyha azt veszem észre, hogy örömtelen az életem, tegyek azért, hogy örüljek. Tessék elmenni egy jó komédiára, nevetni, de öröm lehet egy séta, egy beszélgetés, öröm lehet az, ha beülök egy olyan kávéházba, ahol soha nem ültem korábban. Millió olyan örömforrás van, ami ott van előttünk, csak nem csináljuk. Dehogy nincs időnk rá! Csak nem akarunk rá időt fordítani. Tegyünk magunkért olyan dolgokat, amelyek örömet szereznek. Hogy honnan tudhatom, hogy kiégtem? Hogyha azt érzem, hogy nem mehet ez így tovább, ez nem élet. Vagy ha arra a kérdésre, hogy „boldog vagyok, jól vagyok, a helyemen vagyok?”, a válaszaim nem tetszőek nekem. Teljesen lényegtelen, hogy mennyire égtem ki, vagy miben égtem ki, az a fontos, hogy próbáljak ezen változtatni. Tegyek azért, hogy nekem jobb legyen, hogy szeressek élni, hogy akarjak élni, hogy legyenek örömeim. Mert az öröm az nem korhoz kötött.
– Mennyi ideig kell fennállniuk a tüneteknek ahhoz, hogy kiégésről beszéljünk?
– A burnout szindróma esetében nincs egyetlen, mindenki által elfogadott pontos időhatár (mint például a depresszió esetében a minimum két hét). Ennek oka, hogy a kiégés folyamat, nem hirtelen kialakuló állapot. Általánosságban
tartós munkahelyi stresszhez kapcsolódnak, és nem javulnak érdemben pihenés vagy rövid szabadság után. Szakmai források a gyakorlatban körülbelül három–hat hónapos, tartós mintázatot tekintenek erős jelnek, de ez nem hivatalos diagnosztikai határ. S nem elhanyagolandó, hogy a tartósság mellett más feltételek is fontosak.
– Összefügg-e a kiégés járványszerű terjedése azzal, hogy digitális világban élünk, dolgozunk? Csak mert amikor felmerül bennem például, hogy van-e értelme az „Excel-táblázatok tologatásának”, erőteljesen érzem a késztetést, hogy offline legyek, valami kézzelfoghatót teremtsek, csináljak…
– Gondoljunk csak arra, hogy a nagyszüleink reggel felkeltek, felnéztek az égre, és időjárás függvénéyében tudták azt, hogy aznap mi a feladat. Megvolt, hogy mi az élet rendje, az állatokat ellátták, a mezőgazdaságban dolgoztak, így élt mindenki ötven évvel ezelőtt, kivéve azon keveseket, akik már akkor elvárosiasodtak. Ehhez képest a mi életünk miről szól? Szinte mindent digitalizáltunk – ami elvileg megkönnyítette az életünket –, csakhogy genetikailag ugyanazok vagyunk több évszázada, évezrede. Ebben nagy változás nem történt. Viszont az,
Gondoljunk csak bele, ötven évvel ezelőtt mennyi információt kellett az emberi agynak feldolgozni? És ahhoz mérten mi másodpercenként mennyi ingerrel találkozunk? Képtelenség feldolgozni, mert genetikailag nem születtünk újjá, nem erre voltunk kódolva. És ezért van például, hogy nyugtalan az alvás. Nem véletlenek az ajánlások, hogy lefekvés előtt egy órával semmilyen digitális eszközt ne használjunk. Úgyis bőven jut elég feldolgozandó információ az agynak. Ha meg tudnánk számolni azt, hogy egy nap hány tragédiával, hány problémával szembesülünk, nem csoda, hogy nem tudjuk feldolgozni. Elfáradunk? Emiatt. Ezért van egyre nagyobb igény az akár egy-két hetes „elvonulásokra” is: egy előre meghatározott időintervallum arról szól, hogy semmilyen digitális eszköz nincs velünk, és hagyjuk, hogy a lelkünk utolérjen, miközben megérkezünk a jelenbe. És felfedezzük azt, hogy milyen csodálatos helyen élünk, mi van a környezetünkben, és időt és teret adunk annak, hogy meghalljuk a saját érzéseinket, gondolatainkat. Ezeknek az elvonulásoknak az egyre nagyobb igényéből is látom azt, hogy valahol a hiba itt van.
