„Nehéz szétválasztani, hogy a kor, a személyiség, a tartós egyedül élés, vagy ad extremum ezek együtt tesznek rigolyássá. A magam részéről alkati kérdés is: mindig is igényeltem az énidőt, a lehetőséget arra, hogy zavartalanul elpiszmoghassak a dolgaimmal, legyen az egy könyv, egy séta, edzés, csajos program, zöld arcpakolás, glicerines kesztyű, bármi. A munkám is igényli az elmélyülést és az egyedüllétet. Nem látom, hogyan tudnám ezt megoldani visongó gyermekhad közepette, ebédet főzve, nyűgös férj igényeit kiszolgálva” – magyarázza életformáját Enikő, aki csupán néhány éve „kapott rá” az egyedül élésre, korábban szinte mindig megosztotta otthonát egy társsal. „Természetesen, ha az ember évekig, évtizedekig egyedül él, akkor ezt meg is szokja, egyre nehezebben tud és akar alkalmazkodni másokhoz, öngerjesztő folyamattá válik.
Alapvetően jó egyedül élni, időt, pénzt, energiát autonóm módon beosztani. Rossz oldala is van azonban, a magány gyilkos dolog tud lenni.
Ahogy egy pszichológus barátnőm fogalmazott, aki egyedül él, annak minden három-négyszer nehezebb. Anyagilag is, de nem csak. Én most pont egy kapcsolat kezdeti, ún. udvarlós fázisában vagyok, néha együtt töltünk pár napot, néha nem, és ez így üdítő átmenet a teljes egyedüllét és az összeköltözés között. Ez utóbbi inkább rémít, mint vonz, azt hiszem” – vallja nagyfokú önkritikával. „Visszaemlékezve arra, amikor tartósan együtt éltem valakivel, nem rémlenek különösebb, ebből fakadó súrlódások. Mondjuk, én magam sem vagyok az a fajta, aki zsémbel egy le nem hajtott wc ülőke, vagy a szennyesbe nem dobott zokni miatt. A problémák nálam a lélek lövészárkaiban teremnek.
Amit utálok az egyedülélésben, az a cipekedés. Az én feminizmusom addig tart, amíg fel kell vinni a kanapét az emeletre”
– összegez Enikő.
„Önzővé tett és rugalmatlan lettem”
Melinda is negyvenes, ő azonban szinte a teljes felnőtt életét egyedül élte. Egészen nem sokkal ezelőttig. Bevallja őszintén: negyven felett nem fenékig tejfel még a mézeshetek időszaka sem. „Ha az ember sokáig él egyedül, utána nagyon erős kísértést érezhet, hogy ne akarja feladni a korábban megszokott függetlenségét. Legyünk őszinték: ahogy telik az idő, a valamikor nyitott ajtó egyre csukódik, míg végül csak egy szűk rés marad. Sőt, van, aki ki is mondja negyvenévesen, hogy ő már nem is akar társat magának.
Egy idő után egyre csökken a hajlandóság arra, hogy az életünket, az életterünket megosszuk valakivel.
De ha a mi hajlandóságunk meg is marad, akkor a másik fél hajlandósága csökken egy olyan emberrel való együttélésre, aki nehezen alkalmazkodik, és elsősorban magára gondola” – véli Melinda. „Ha nagyon őszinte vagyok magammal, azt mondom, hogy a számtalan előnye, kényelme mellett a hosszú egyedül élés bizonyos értelemben önzővé tett, és bizonyos mértékű rugalmatlanságot eredményezett. De ez nem életszerű, távol áll attól, amikor valóban zajlik az élet a maga természetességében. 35–40 év fölött – ki kell mondanunk –
egy társsal való együttélés lemondásokkal is jár, és igen, a régi életformát el kell gyászolni, hiszen az ismerős keretekről, berögzött szokásokról való lemondás fájdalmas tud lenni.
Ha 10–15 éven keresztül úgy éltem az életem, ahogy én akartam, úgy rendelkeztem az időmmel, pénzemmel, energiámmal, ahogy én szerettem volna, a lakásban minden ott volt, ahová én tettem, és ez egyik napról a másikra feje tetejére áll, sok nehézséget jelent. Ilyenkor a társra találás már nem (csak) a huszonévesekre jellemző rózsaszín ködöt jelenti. Nagy éberségre, tudatosságra, önismeretre, de legfőképp türelemre van szükség ahhoz, hogy ezek az évtizedek alatt kitenyésztett bogarak ne lehetetlenítsék el a szeretetteljes együttélést” – üzeni sorstársainak a friss házasok tapasztalatával Melinda.
„Nem akarok innen elköltözni”
Erika csupán egy éve él egyedül, de korábbi élettársával is az ő lakásában éltek, és mindig is fontos volt számára a saját autonómiája. „Mióta újra van párom – bár (még) nem élünk együtt –, egyre kevesebb idő jut a saját dolgaimra” – mondja szabadkozva.
„Azelőtt sem vittem túlzásba a rugalmasságot, de amióta éltem kicsit egyedül, még rugalmatlanabb lettem a máshoz alkalmazkodás szempontjából. Egy példa pont a mai napról: valamit terveztünk, erre bejelentkeztek hozzá a rokonai, ő pedig fogadja őket, ezzel felborítva a közös tervünket, és én egyszerűen nem tudok felnőtt módjára, szépen alkalmazkodni az új helyzethez” – meséli a mindennapok apró bosszúságait a negyvenes nő.
„Az egyedüllétben nagyon sok jó dolog is van, úgy változtatok a programjaimon, ahogy épp kedvem tartja, viszont az enyémet nem kell más után alakítanom.
Reggel tudok egy órán keresztül a semmibe nézve kávézni, és nem kell a szívemnek kitenni a reggelit, vagy odaülni vele a reggeliző asztalhoz a szeretet jegyében, amikor én évek óta nem reggelizem…” – vallja kendőzetlen őszinteséggel Erika. „El tudom képzelni, hogy ismét egy háztartásban éljek valakivel, de biztos, hogy nagyon nehéz lesz. Kezdve attól, hogy szeretem a lakásom, és nem akarok innen elköltözni, szeretem a könyveim, a dolgaim, amelyek körülvesznek, a macskám, a kutyám... És szeretem azt, hogy a barátaim bármelyik pillanatban felugorhatnak, mert egyedül vagyok, és nem zavarnak...
Nem kell megkérdeznem senkitől, hogy „zavar-e szívem, ha felugrik XY?”
„Így sem vagyok egyedül eleget”
„Azt hinnék az emberek, hogy az egyedülállók állandóan egyedül vannak. Hát nem. Alig bírom kivárni azokat az estéket, amikor végre valóban egyedül lehetek, amikor nem jön hozzám senki, és nekem sem kell sehová mennem. Olvashatok az ágyban kedvemre, bármeddig filmezhetek” – magyarázza Kinga, aki tizenéve él egyedül, valahogy föl sem merült a házasság igénye benne. „A legjobban talán azt szeretem az egyedül élésben, hogy csak azt főzök, amit én szeretek, így szinte mindig a kedvenc ételeimet eszem, és persze csak akkor, ha van hozzá kedvem. Ha két hétig nem főzök, azt sem hányja senki a szememre. Ugyanez igaz a takarításra is: a rendetlenség ugyan zavarja a szemem és a lelkem, de semmi nem történik, ha ma helyett csak holnap vagy holnapután teszem el/mosom ki/pucolom meg.
Persze vannak negatívumai is az egyedül élésnek: anyagilag mindenképpen
sokkal megerőltetőbb egyedül fizetni a rezsit, a lakbért és minden költséget – de hát nem bútorozok össze valakivel csak azért, hogy beszálljon a cechbe…
Az ünnepek sem az év fénypontjai egyedül, valljuk be, a karácsonyok fájó üressége, ugyanakkor nekem az üzleti utakról hazaérkezés a gyengém: hideg lakásba, üres hűtőre, a régen megpenészedett kenyérre…” – avat be az árnyoldalakba is Kinga, ám mint hangsúlyozza, alapvetően nagyon szeret egyedül élni, és tulajdonképpen kissé fellélegzik, amikor esténként hazamegy a szeretője.
Korántsem célunk az egyedül élést népszerűsíteni, és valljuk be, se nem környezetbarát, se nem költséghatékony, a jelenlegi energiaárak mellett főleg. Mégis, látunk magunk körül olyan kapcsolatokat is, ahol ez a fajta autonómia kiegyensúlyozottan működhet. Mindemellett azonban felmerül a kérdés: – tudatosan avagy tudattalan – nem az elköteleződéstől félek?
Illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Tökéletes kirándulás – tökéletlen járgánnyal: Csodás formák és színek Szlovéniában
Van az az autó, amelyikre azt mondják, hogy kicsit zörög, kicsit kattog, kicsit hangos, de azért elgurul még „százezreket”. Az enyém is ilyen: egy ügyes, kicsi, automata váltós Volkswagen Golf, ami nem sokkal fiatalabb, mint én, hamarosan 24 éves lesz. Épp a legjobb kor utazni és kirándulni, nem? Amikor elindultunk Szlovéniába tíz napra, egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy az autóm is egyetért ezzel a gondolattal.
