Én már a vakáció első napjától várlak titeket. Kiüresedem hirtelen, falaim is szinte magukba roskadnak, konganak a folyosóim, osztálytermeim, a csend keze lefogta a csengőm. A táblám borús hangulatában mintha még inkább besötétült volna, és a kréták, mint magukra hagyott macskakölykök, reszketve nyivognak a krétatartóban. Fázom teljes valómban ebben a csendben, pedig kint ontja melegét a nyár.
Hiányzik csivitelésetek, kacagásotok, amint végighömpölyög folyosómon, mint az árvíz, és kitölti repedéseimet. Úgy vagyok veletek, azt hiszem, mint az öregek, akik mindig várják gyermekeiket, unokáikat, tudják, hogy másfelé is vannak útjaik,de egyre csak várják vissza, követelőzés nélkül, hangtalanbelenyugvással.
Leginkább azt szeretem, amikor ingatag léptekkel, könnybe lábadt szemmel, anyukátokba kapaszkodva először léptek be hozzám. Olyan kicsi talpaitok vannak, és olyan könnyűek vagytok, szinte lebegnétek, ha nem tekeredne bokáitokra a félelem béklyója. Pedig nálam sok jó lesz, igazán! Annyi sok érdekességet hallotok, csináltok együtt, annyi varázslatos, titkos birodalmam megnyitja majd kapuit nektek, és ti egyre okosabbak és ügyesebbek lesztek, az évek során egyre tisztábban mutatjátok meg magatokkal hozott kincseiteket.
Aztán látlak később, évek múlva megnőve, megnyúlva, szerelmesen anadalogva, leveleiteket rejtegetem padjaimban, csókjaitokat titkolják a sötét sarkok. Látlak cigizni rejtekhelyeimen, dacolva szabállyal, lázadni látlak, és nekem szépek vagytok. Látlak unottan is elmerengve, üres tekintettel kibambulni az ablakon, és látom, amint lepattog rólatok ilyenkor minden okosság, lecke, feladat. Látlak sírva, megbántottan, könnyeidet belepotyogtatva hátizsákodba, mert annyira megbántottak a beszólásukkal, gúnyolódásukkal, és nem állt ki senki melletted, egyedül voltál, csak én tartottalak, pedig már azt hitted, hogy én sem.
Titeket is várlak nagyon, akik a naplóimat szoktátok sétáltatni, akik leoldjátok ezeket a félelem-bilincseket, és fényt gyújtotok ezekbe a kicsi szemekbe, akik segítetek felfedezni nekik önmaguk és a világ gazdagságát, akik még lelkesedni tudtok az előttetek álló kalandokért és azért, hogy velük találkoztok.
Falaim omladoznak sok helyen, az eső becsorog a padlómra, padjaim kopottak, a téli hideg ostromát nem állják már ki ablakaim. Régi vagyok, több tíz-száz éves. És tudom, nincs pénz. Se erre, se arra. Lehetnék impozáns irodaház, frissen vakolt bank vagy hőszigetelt menő vállalat helyszíne. Orchideákkal díszített folyosóimon ömlene a pénz, fontos szerződések köttetnének termeimben, nagyszabású tervek kovácsolódnának irodáimban. De én nem akarom.
Én így, öregen és omladozva is csak a ti egyre növekvő talpaitoknak a simogatását várom, mosolyotok, kacagásotok számomra szeretet-vakolat, sikereitek, boldogságotok, élményeitek az én tartóoszlopaim, törhetetlen gerendáim.
