Jótékony lomtalanítás – A szemeted lenne másnak a kincs?

Adventben jellemző, hogy rengeteg jótékonysági akcióval találkozhatunk. Nem véletlen, hisz legtöbben épp az ünnepek alkalmával adakozóbbak. Míg sokan, a felhívások feneketlen tengerében elveszve, szkeptikusak a hitelességben, addig egymást követik a tucatnyi, megható beszámolók a célba ért ajándékokról. De a köztes időszakról, a „begyűjtési” folyamat árnyoldaláról ritkán esik szó...

Jubileumot ünneplek. Idén karácsonykor lett tíz éve, hogy elkezdtem, egyedül, eleinte csak saját keretből, majd névtelen hirdetéssel jótékonysági akciókat szervezni. Karácsonyból húsvét lett, majd egész évet átfogó melléktevékenység, szervezetekkel, egyesületekkel közreműködve, rengeteg kezdeményezést sikerre vihettünk: kórházi felszerelések beszerzése, beteg gyerekek kezelése, elhagyott csecsemők gondozása, elhagyott idősek felkarolása, nyomortelepen élő roma gyerekek beiskolázása, könyvtári készletek bővítése, és sorolhatnám. Tényleg mindenben találtunk partnereket, igazi segítő kezeket. Politikustól a minimálbéres munkásemberekig, több százan támogattak, legtöbbször névtelenül, semmiféle viszonzást nem várva. Azt hiszem, kevés a szó, hogy mindezt igazán meg lehessen hálálni. Csodálatos érzés részese lenni mindennek, még akkor is, ha legtöbb esetben nem vagyok más, mint egy csavar a szerkezetben, aki tolmácsol két pont között.

Viszont hazudnék, ha csak a szép, könnyes pillanatokat idézném fel. Sosem beszéltem nyilvánosan az igazi keserű pirulákról, amiket le kellett nyelnem, mert féltem tőle, hogy beárnyékolja a nemes részét.

Talán az emberek számára sem úgy csapódik le, mint kellene, és emiatt elzárkóznak, hogy a továbbiakban is hasonló programok mellé álljanak. Most mégis megteszem, elemezve ezt az évtizedet, egyszerűen képmutatásnak érzem nem beszélni róluk. 

Természetesen nem térek ki a beszólásokra, a rosszindulatú megjegyzésekre, a kérdőre vonásokra, mert bár azok is záporoznak, leperegnek. Tisztában vagyok vele, hogy senkinek sem kötelező csak úgy adnia abból, amiért ő dolgozott meg, empátiát sem lehet ébreszteni azokban, akikben még a saját édesanyjukkal szemben sincs. Részemről egy felkeresést mindig megér, maximum kapok egy középső ujjat – mint konkrétan megtörtént, diplomatikus válaszként egy vállalkozótól. Tizenhat réteg bőr van a pofámon, megsérteni képtelenség, ezek már csak kocsmai beszélgetések anekdotái között hangzanak el. 

Mindezek ellenére latinos vérmérsékletemnek is van ám forráspontja. Elhiszem, hogy sokan nem ismerik az adakozási etikát, azokat az íratlan szabályokat, hogy olyasmit nem adunk tovább, ami használhatatlan vagy épp fogyaszthatatlan, és összekeverik az adománygyűjtőket a privát kukásukkal, de valamikor el kell kezdeni erre is rámutatni.

A lomot adományozók talán fel sem mérik, hogy lejáratják a valódi jótékonykodókat

Lejárt, fél csomag gyógyszerek, vitaminok, penészes, büdös élelmiszer vagy épp harapásnyomokkal díszített, visszacsomagolt édességek, mocskos, lyukas, széthasadt rongyok, talp nélküli cipők, törött játékok, összefirkált tanszerek, használt fogkefe, üres samponosflakonok…, ilyen felbecsülhetetlen kincsek kerülnek ki az egyébként pofásan csomagolt dobozokból. Igen, vannak ám, akik ilyesmit csomagolnak be, adnak át kidüllesztett mellkassal és leginkább hálát várva. Nem tudom azt mondani, hogy mindez nem tudatos csúfolódás, az arrogancia és rosszindulat csúcsosodása.

Hirdetés

Milyen ember szeretné látni, hogy egy kisgyerek a karácsonyfa alatt fejetlen babát kap, félig elszopogatott cukorkát? Ki hiszi, hogy egy rászoruló betegnek az akár mérgező gyógyszer is megteszi?!

Olyan évünk is akadt, amikor napokig kazánt fűtöttünk a szeméttel, amit adomány képében kaptunk, mivel a szemeteskonténerbe már többet nem lehetett betuszkolni.

Órákig szortíroztuk, mi égethető, mi nem, hogy praktikusak legyünk. Elkeseredve néztük a fekete füstöt, de örültünk, hogy nem tévesztett meg a szép csomagolás, belenéztünk, mielőtt még odaadtuk volna ezeket bárkinek is. Hallgattunk róla, nem mindig dokumentáltuk, azt gondoltuk, ez „ezzel jár”. De nem szabad ezzel járnia, ne ez legyen  a normális! Adakozni nem kötelező, tényleg nem kéri számon senki, akkor ne tegyünk ilyet, se magunkkal, se másokkal szemben.

Nem általánosítok, de nagy a gyanúm, hogy sokan, akik hasonló akciókat szerveznek, átérzik a helyzetet, bár nem bánnám, ha ez a „kiváltság” csak engem érintene. Meggyőződésem, hogy az, ami az egyik embernek szemét, a másiknak kincs – közhely nem erre akar utalni. Tudom, hogy sok jótékonysági akció csupán egy csepp a tengerben, de azzal is tisztában kell lenni, hogy a használt étolaj mekkora visszafordíthatatlan szennyezést okozhat több száz liternyi tiszta ivóvízben…

Kiemelt kép, fotó: Shutterstock