Keresztes-Vakaria Edit: „Páratlan lehetőségeket kaptam az élettől”

A siker képletének összetevőit nem ismerjük, még kevésbé azokat az „esszenciákat”, amelyek szerethetővé, követendő példává tesznek egy-egy embert. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy a szülőktől látott szorgalom és kitartó munka, a gyermekkorban gyökerező fegyelmezettség és tanulni vágyás nem vezetett tévutakra a gyergyószárhegyi Keresztes-Vakaria Edit életében sem, aki sífutásban, téli triatlonban, majd hegyikerékpározásban ért el kiemelkedő eredményeket, hogy aztán saját szervezésű versenyek által tegye népszerűvé az aktív életmódot, a mozgást. A fiatal édesanyát a sportolói élet kihívásairól és nehézségeiről, szépségeiről és buktatóiról kérdeztük.
Hirdetés

– Milyen volt a gyermekkorod, mikor kezdődött a sport iránti érdeklődésed, szereteted? Úgy sejtem, ez a két dolog összefügg az életedben…

– Aktív családba születtem, ahol a sport nem szorult háttérbe, de mivel falun éltünk, inkább a munka volt az életünk központi része. Nyáron például azért bicikliztünk, hogy eljussunk egyik pontról a másikra, a mezőre dolgozni. Komolyan sportolni nyolcadik osztályban kezdtem el, viszonylag későn, és ez is csak egy véletlenszerű eseménynek volt köszönhető: éppen füvet nyírni indultunk Güdücre (Gyergyószárhegy községhez tartozó falu – szerk.megj.), és útközben megláttuk, ahogy fiatal sífutók görsível gyakorolnak. Megálltunk kíváncsiskodni, és édesapám megkérdezte az edzőt, kipróbálhatnám-e ezt a sportot, mire ő azt válaszolta: igen, jöjjön, és ha jó a motor, jó sportoló lehet belőle. Ez mindmáig megmaradt az emlékezetemben, bár úgy gondolom, nemcsak a motor, egyéb is számít.

Az előzményekhez hozzátartozik, hogy édesapám atletizált fiatalkorában, de mivel szegény családból származott, nem tudott érvényesülni, majd miután megnősült és gyermekei születtek, a sportot abba kellett hagynia. De mindig szerette volna, hogy valaki a családból sportoljon. Öten vagyunk testvérek, én lettem az.

Hogyan tudtad felvenni a tempót sportolóként?

– Következő héttől elkezdtem járni edzésekre, kicsit nehéz volt felzárkózni, mivel egy összeszokott csapatba kerültem, ráadásul faluról: bár éreztem ennek a súlyát, be tudtam illeszkedni. Megszerettem a sportot és komolyan is vettem, rendszeresen jártam edzésekre, így két év gyakorlás után országos bajnokságon harmadik lettem, 2013-ban pedig ifjúsági olimpián vehettem részt. Hatalmas élmény volt a semmiből odáig eljutni, mai napig elérzékenyülök, ha erre emlékezem.

Mennyire függött össze az iskolaválasztásod a sportolói életeddel? 

– Szándékosan nem választottam nehéz iskolát, mert tudtam, hogy a versenyek miatt sokat fogok hiányozni, főként a téli hónapokban, akár 3 hétre is elmentünk edzőtáborba, így nehéz volt bepótolni a tananyagot. Az egyetemet Brassóban végeztem, sport szakon, és ezzel párhuzamosan a brassói katonaság sí szakosztályán sportoltam. Az edzőim úgy gondolták, hogy ha sífutásban ilyen jó vagyok, akkor biatlonban is próbára tesznek, s bár a fizikai felkészültségem megvolt, a lövés nem ment, így lecsúsztam a 10-15. helyre, amit nagyon nehéz volt feldolgozni a sífutó országos bajnokságok vezető helyezései után. 

– Mikor voltak igazán nagy fordulópontok az életedben, amikor fontos döntéseket kellett hoznod?

– Még az egyetem elkezdése előtt megismerkedtem a férjemmel, együtt végeztük az egyetemet, majd úgy döntöttem, olyan sportágat választok, ami mellett itthon is tudok lenni, és van magánéletem is, hiszen nagyon vágytam már családra. Így választottam a téli triatlont, amiben sikerült jó eredményeket elérnem: világbajnokságon harmadik helyezést az U23 kategóriában, majd stafétában második helyezést Olaszországban, Európa-bajnokságon, harmadik helyezést Romániában, világbajnokságon. 2019-ben házasodtunk össze a párommal, majd újabb fordulópont jött, a kisfiam születése, ami teljesen megváltoztatta a világomat, s 

olyan kérdésekre kellett választ keresnem, hogy mi a siker, mi a fontos, a polcomon a kupák, vagy a gyermekemmel töltött idő? 

Azt biztosan tudtam, hogy sport nélkül nem szeretnék élni, de már nem az első helyen van az életemben: most is indulok versenyeken, pusztán szeretetből, saját magamat képviselve, és annyi időt szánva a felkészülésre, amennyit a gyermekem mellett lehetővé tudok tenni. 

Hirdetés

Milyen mélypontokat éltél meg élsportolóként? A televízión keresztül csak a sikereket látjuk, de mi történik egy-egy mérkőzés/verseny után, milyen ára van az eredményeknek, s mi jön a csúcs után?

– Nehéz volt feldolgozni azt, hogy mindenki elvárta, hogy nagyon jó legyek, mindig. Amikor visszaestem, nehezen fogadta mindenki a környezetemben, így nekem is nehezebb volt… Azt tudnia kell mindenkinek, aki hivatásos sportoló szeretne lenni, hogy 

2-3 évbe sűrűsödik a legjobb teljesítmények ideje. Az utána következő leépülést el kell fogadni, tudomásul kell venni, hogy azt a szintet már nem tudod elérni többé.

Hétköznapi emberré kell válni, a több évnyi evés-alvás-edzés háromszögéből ki kell lépni, és ez valódi kihívás. Nőként pedig a várandósság és a szülés időszaka nem csak az örömről szól, hanem arról is, hogy a gyermek születése után már a teljesítmény utáni vágy és az anyai feladatok nehezen egyeztethetők össze. Kiégés nem fenyegetett, mert amikor a legjobb eredményeim voltak, akkor estem teherbe, s ez szép befejezése volt a hivatásos sportolói életemnek. Szülés után pedig ugyancsak a sport segített abban, hogy jól legyek, fokozatosan épültem vissza, és úgy indultam versenyeken, hogy annyit teljesítettem, amennyire magamtól képes voltam.

Mindemellett egy olyan hegyikerékpár-verseny megálmodói és működtetői vagytok évek óta a férjeddel, amely egész Romániából vonz Szárhegyre hivatásos és amatőr bringásokat…

– Igen, ez egy olyan kezdeményezés, amellyel nagyon sok gyermeket elindítunk a sportolás útján: látják a „nagyokat”, a példaképeket, és ez motiválja őket, de nemcsak őket, hanem a szülőket, családtagokat is. Most már a helybéliek is elfogadták, befogadták a versenyt, egyfajta szemléletváltás is történik, tudatosul a mozgás, az egészséges életmód fontossága, és örvendek, hogy ennek mozgatórugói lehetünk. Emellett biciklis versenyekre is járunk, ez a közös sportunk a férjemmel.

Bizonyára újabb kihívásokat is keresel a meglévők mellé…

– Szeretném fenntartani azokat az eredményeket, amelyeket országos futó-, valamint biciklis versenyeken elértem, minél több dobogós helyezést magaménak tudni, de mindenképp folytatni akarjuk a hegyikerékpár-versenyt is, ősztől pedig édesapám mezőgazdasági vállalkozásában is besegítek. Páratlan lehetőségeket kaptam eddig az élettől, örvendek, hogy éltem velük, és hogy továbbra is tudok saját határaimat túllépve eredményeket elérni, fejlődni.

Fotó: Keresztes-Vakaria Edit archívuma

Jakab-Benke Hajnalka: Tudom, hogy kell nyerni

Hirdetés