Harry Potter örök (nekünk, varázslóknak) ARCHÍV

Túl öreg voltam már hozzá, amikor beleszerettem. Huszonhárom. Az vénkisasszony kornak számít. De még tizenöt évvel azután is mindenhová magammal vittem. Minden nyaralásra, minden utazásra.

Talán hatszor vagy hétszer olvastam el a Harry Potter-sorozatot. A harmadik kötettel kezdtem úgy, hogy egy tinilány szobájában aludtam egyszer vendégségben, s

„Hadd lám, mit tud ez a híres könyv!” felkiáltással belelapoztam,

aztán le sem tettem hajnalig.  Gyorsan megvettem az első két kötetet, utána meg a világ összes tinijével együtt minden évben szívszakadva vártam a következő megjelenését. És végtelenül sajnáltam, amikor vége lett a történetnek.

Igen, Harry Potter rajongó vagyok. Lehet velem vitatkozni ezen, de nem érdemes.

Hogy miért szeretem még most is, sok év után is? Elmondom, de előbb azt, hogy mit mond a mellettem élő másik felnőtt, aki tőlem szerezte a Harry Potter.

„– Azért szeretem, mert az egyetlen könyv, ami visszahozza a gyermekkori olvasás élményét.

– Ami milyen?

– Hát olyan se hall, se lát. Csak olvas és vigyorog.”

Ezt azért idézem, mert ennél jobban én sem tudom megfogalmazni.

S még ez is:

„Azért szeretem, mert már az első kötet után biztosan tudod, hogy varázslók vannak, és egy kicsit te is az vagy, amikor olvasod. Hova a fenébe tettem a talárom...”

Arról (is) híres ez a könyv, hogy sok gyerek általa szerette meg az olvasást. Épp egy olyan időszakban jelent meg, amikor egyre kevesebb gyerek olvasott, mert olyan sok más alternatívája volt a szórakozásra. És van most is. Varázslat kell ahhoz, hogy ott maradjon a gyerek kezében a könyv.

Csodálatos kedvességgel kezeli a másságot. Egyik szereplő, a Luna nevű kislány, aki nevéhez mérten kicsit furcsa, kicsit más, elszállt, kiszámíthatatlan. Sokan bántják, ám ő mégis egy hős, aki sok nehéz helyzetből menti meg társait, végül nemcsak felzárkózik, de a legjobbak közé kerül.

Ahogyan nő a kis varázsló Harry, aki tizenegy éves a történet kezdetekor, úgy változik az írás hangulata. Egyre felnőttesebb a sztori, néha már-már a thriller hangulatát súrolja. Lehet félni, lehet izgulni, el lehet hinni. Lehet benne élni. Együtt lehet vele nőni.

Amikor a Harry Potter filmváltozatának utolsó részét mentünk el megnézni a moziba, felröhögtünk a közönség láttán.

Huszonéves, szakállas, jól megtermett felnőttek voltak ott, s néhány harmincas-negyvenes (az olyan későkásák, mint mi). Mert a huszonéves, szakállasak tíz évesen kezdték el életüket a varázsvilágban, s mire az utolsó film is megjelent, eltelt tizennégy év. Közben az iskolás helyett az informatikus, a tanár, a gépészmérnök izgult a vászon előtt.

Felnőtt egy generáció Harry Potterrel. Egy olyan, amely már mindig tudja, hogy „A döntéseinkben, nem pedig a képességeinkben mutatkozik meg, hogy kik is vagyunk valójában.” (idézet a könyvből)

Csupa-csupa jóra, a legfontosabbra, szeretetre tanít ez a hétkötetes mese. Ezért is ajánlom könnyű szívvel a gyerekednek, és Neked is, kedves olvasó, még akkor is, ha nagymama vagy.

Mert így van ez: „Hát persze hogy mindez a fejedben történik, Harry, de attól még miért ne volna valóságos?”

Cikkünk a Nőileg magazin 2020. novemberi lapszámában jelent meg.

Fotó: Shutterstock

korábban írtuk

Szellemi táplálékot a gyereknek!
Szellemi táplálékot a gyereknek!

Csak az tud olvasóvá nevelni, aki egyébként is szeret olvasni. Ez a folyamat nagyon korán elkezdődik. Jóformán még a gyerek születése előtt. A szülő felelőssége ezt az örökölt kincset átadni, a gyerekkel közösen felfedezni a könyvek rejtelmeit, és belemerülni a mondókák, a mesék, az illusztrációk és a hangok világába – vallja a kétgyerekes Makkai Kinga tanárnő, aki több ízben tartott már előadást az édesanyáknak arról, hogy mikor és hogyan érdemes megismertetni a gyerekkel az irodalmat. (Cikkünk a Nőileg