Igyekezve fejezte be munkáját. Felesége egy szerencsétlen lépés következtében eltörte a lábát, otthon feküdt, gipszben. Őhozzá igyekezett. Közben kavarogtak fejében az elvégzendő feladatok, túl sok is. Nehezen megy ez a gondoskodás, a mindenre egyedül figyelés. A távvezérléssel főzött leves, az, hogy vajon kellően megpuhult-e a hússzelet… Nem volt eddig sem nehéz, ha épp mosogatni kellett, de a „mindig”, az sok.
Kezdésnek jöhet a gyors bevásárlás. Holnap péntek, első az idei böjtben… Amikor felvetette munkatársai körében, javaslatokat kérve, mit lehet könnyen, gyorsan böjtöset főzni, enni – mintha egy másik világból érkeztek volna az elterelő válaszok, sugallva a kérdést: te hol élsz?… Vásárlás után, újragondolva a történteket, az Egyháznak böjtre szólító felhívása kapcsán mindössze két szó jutott eszébe összegezve a történteket: fal és borsó. Mert milyen jogon próbál beleszólni, hogy hogyan éljek, mit egyek?! Na, mindegy. Nagymamája arca derengett fel előtte, vonzó nyugalmával, akinek böjtjére még gyermekként újra és újra rácsodálkozott, akkor nem értve lemondását, s főleg a derűjét.
Keresni kezdte, lát-e hasonló arcot az elhaladókban. A legtöbb nőt fáradtnak látta. A lányokat elnézve kereste a méltóságot, az „egyszer valaki feleségét”, „gyermekek lehetséges édesanyját”.
Őt ez fogta meg annak idején feleségében. S hálás örömre dobban a szíve, ha újra felidézi a kezdeteket. Még gyorsabbra fogta lépteit. Hiszen várják.
A virágbolt előtt megtorpant. Maga sem értette, miért, de betért. Bizonytalanul választott ki egy aprócska, élénk virágot. S ott lengett a kérdés: mit mond, miért is viszi?
Ez forgott még fejében akkor is, mikor az ajtón belépett. „Ezt neked” – nyújtotta feleségének. „De hát ma mi van?… Nőnap csak holnapután…” – jött akadozva a kérdés. De a szemek, a csodálkozó tekintet, az arc valami egészen mást mondott. Valami olyat, amire megszületett benne is a válasz: „Köszönöm, hogy vagy. Enyém vagy.”
Kiemelt kép: Shutterstock
