– Melyik volt eddigi pályád legkomplexebb restaurátori munkája, és mi adta ennek az összetettségét?
– Talán a legkomplexebb egy régészeti ásatásból előkerült, rézszegekkel díszített koporsó volt, amelyet egy általam szervezett workshop keretében restauráltunk a múzeumban, és azért mondom többes számban, mert csapatmunka volt. Azért volt komplex, mert több anyag találkozott egymással. Azért is komplex, mert egy régészeti faanyagnak teljesen más lesz a szerkezete, anyagösszetétele anaerob közegben, mint egy normál környezetben levő fatárgynak. Ugyanakkor
komplex tud lenni egy vászonkép is, amelynek a hátoldala enyvezve volt, mivel ettől a vászon megkeményedik, és ahhoz, hogy dolgozni tudjunk vele, mechanikusan el kell távolítani ezt.
Komplex tud lenni egy átfestett szobor is, amelyet fel kell tárni. Ilyenkor jön be a restaurátori tudás, meg az a „kevés” kémia, amit meg kellett tanulni ahhoz, hogy tudjuk, milyen vegyszereket hogyan használjunk.
– Mi volt az a meghatározó élmény, amely e pálya felé terelt?
– Hetedik osztályos voltam, amikor egy budapesti osztálykiránduláson egy restaurátorműhelyt látogattunk meg. Olyan szinten megérintett ott az a miliő, hogy azt mondtam: ezt szeretném csinálni. Valószínűleg ahhoz, hogy most múzeumban dolgozom, az is hozzájárult, hogy a szüleimmel gyermekkoromban sokszor látogattunk múzeumokat. Bár ők eleinte nem támogatták ezt a vonalat, és én végül a középiskolát matematika–idegen nyelv osztályban végeztem, kitartóan harcoltam azért, hogy restaurátor legyek.
Az érettségi után két évet készültem a felvételire. Béreltem egy műhelyt, ahol éjjel-nappal dolgoztam, nagy festők képeit másoltam, bejártam szakórákra a Nagy István Művészeti Középiskolába, majd román nyelvű művészettörténet órákat is hallgattam.
Nagyon meghatározó volt számomra Van Gogh életműve, az, ahogyan ő is nagy elszántsággal, önerőből, anélkül, hogy főiskolát végzett volna, elérte a célját. Második próbálkozásra jutottam be a jászvásári George Enescu Képzőművészeti Egyetem ötéves restaurátor szakára, ahol harmadéven táblakép-restaurálásra szakosodtam. 2001-ben elnyertem egy tanulmányi ösztöndíjat, és a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetem restaurátorművész szakán vászonkép-restaurálásban mélyíthettem el a tudásomat. A múzeumban húsz éve dolgozom, bár volt egy hosszabb szünet, amikor gyermeknevelésen voltam. A negyedik gyermekünk születésekor azonban a férjem ment gyermeknevelési szabadságra, én pedig felmondtam egy időre, hogy több időt tölthessünk együtt. Nehéz döntés volt, de megérte!
– Hogyan lehetne laikusok számára megfogalmazni, mi is egy restaurátor valódi feladata?
– Egy restaurátor feladata megőrizni és stabilizálni a műtárgyakat, hogy azok a jövőben is fennmaradjanak, anélkül, hogy újraalkotná őket. Munkánk egyik lényege az állagmegóvás és a megelőzés is: tudni kell, hogyan tároljuk és állítsuk ki a tárgyakat, mert például a fa és a vászon érzékeny a fényre, hőmérsékletre, fontos a stabil mikroklíma. De ha már a tárgy rossz állapotba került, az eredeti forma és szerkezet visszaállítása a cél, etikus keretek között.
Ha egy mű 70 százaléka hiányzik, még ha van analógiánk, akkor sem egészítjük ki, mert az már hamisítás lenne.
A restaurátoroknak ismerniük kell minden technikát. Amikor egy tárggyal dolgozol, valamilyen szinten át kell szellemülnöd: fel kell idézned az adott korszakot, amelyben a tárgy készült. Én inkább a minimális beavatkozás híve vagyok. Szeretem megtartani a tárgyak patináját, régiségét.
– Melyek egy restaurátor legfontosabb, leggyakrabban használt eszközei?
– Sok eszközünk van, az orvosi műszerektől, mint csipesz, szike, maszkok, fogorvosi tömítőeszközök, festőműhely kellékei – spaklik, spatulák, ecsetek, állvány – speciális mikroporszívó, állítható hőmérsékletű vasaló, oldószerek, különféle ragasztók, lakkok. Fontos eszközök még a mérőműszerek – például hő- és páratartalom-mérők, mikroszkóp, különböző színhőmérsékletű lámpák (UV, IR), fényképezőgép, hiszen a restaurálás minden lépését pontosan dokumentálni kell.
– Volt olyan munkád, amely különösen mélyen, lelkileg is megszólított?
– Több ilyen munka is van. Kiemelném egy középkori szentdomokosi oltárkép restaurálását. Bár csak minimális beavatkozást végeztem rajta, egy több mint ötszáz éves műtárgyról van szó, ami önmagában hatalmas felelősséget jelentett. Különleges érzés egyedül maradni a műhelyben egy ilyen régi alkotással.
Az egyházi tárgyak valamiért mindig mélyebben hatnak rám.
Egy másik ilyen kedvenc alkotás, amelyen jelenleg is dolgozom, a múzeumi raktárból került elő: egy ferences témájú festmény, amely a szentségimádást ábrázolja. Rendkívül rossz állapotban volt, a vászon elvékonyodott, porladt, és kezdetben szinte semmi nem látszott a képből. Egy sötét, poros felületből kellett kiindulni, amelyről lassan bontakoztak ki az alakok és az apró angyalfigurák. A festmény még nincs teljesen letisztítva, de már jól olvasható.
– A felelősséget említetted. Mit jelent ez a gyakorlatban, amikor egy alkotáshoz nyúlsz?
– A restaurálásnak van egy hivatalos menete: bizonyos munkák esetében egy háromtagú bizottság elé kell tárni a tervet, és közösen döntünk a beavatkozás módjáról. Emellett van egy személyes oldala is a felelősségnek.
Előfordul, hogy egy-egy lépést nem szívesen tesz meg az ember megerősítés nélkül, jólesik, ha valaki visszaigazolja, hogy szakmailag mi a helyes döntés.
Amikor a múzeumba kerültem, gyakran egyeztettem a korábbi tanáraimmal, ma már ritkábban van erre szükség. Ennek ellenére rendszeresen konzultálok kollégákkal más intézményekből is, ha bizonytalan vagyok. Megnyugtató tudni, hogy van, kihez fordulni, és úgy gondolom, tapasztalattól függetlenül, nem szégyen kérdezni.
– Melyik az a tulajdonságod, ami ebben a munkában segít?
– A türelem – noha a türelem nem általános tulajdonságom. Például nem bírok sorban állni, de a munkámban iszonyúan nagy türelmem van. Milliméterről milliméterre haladok, és néha én is elcsodálkozom, hogy erre hogyan vagyok képes, de hálás feladat, mert amikor elkészül egy munka, nem lehet betelni a látványával. A folyamat közben sokszor kifejezetten nehéz: nem látszik a vége, és a köztes állapot sem szép. De ezt nem lehet siettetni, és lépéseket sem lehet kihagyni – csak így születhet meg a végeredmény.
– Ha egy mondatban kellene megfogalmaznod, mit adott neked a restaurátori hivatás, mi lenne az?
– Számomra sokszor felér egy-egy munkafolyamat a meditációval: legtöbbször csendben dolgozom, és jól elvagyok.
korábban írtuk
Bruncsák Anna: Ha nem szeretnénk kiabálni
Van, hogy begurulunk, és kiabálunk a gyermekünkkel. Mindenkivel előfordul, hisz az indulat természetes. Ellenben elkerülhető, tanulható: mit tegyünk, hogy ne kiabáljunk?
