Nagy útkeresésben volt Emőke 21 évesen, amikor rátalált hivatására, a fotográfiára: egy festő barátnőjének köszönheti, akinek az unszolására egyszer csak mégis elment a fotólaborba megnézni, hogyan hívja elő a képeket. „Akkor ott megtörtént velem a csoda” – meséli. „Elvarázsolt, amikor az eleve misztikusan ható vörös fényben, az előhívó folyadékban lassan előjött a kép, egy fekete-fehér fotográfia.” Rá néhány napra otthagyta addigi tanulmányait, és beiratkozott a Théba Művészeti Szakközépiskola fotográfia szakára, ahol később taníthatott is.
– Mit szeretsz leginkább láttatni?
– Autonóm szempontból közelítek a témák felé, évekig tartó fotó projekteken dolgozom, hosszú kutatómunkát végzek, és megpróbálok a végén egy olyan komplex vizuális történetet a néző elé tárni, ahol a világ, amit lát, ismerős, de mégsem ugyanaz, valamiben más. Engem a kelet-európai létegzisztencia érdekel, az itt élő társadalmi osztályok, generációk története, a múlt feltárása, a transzgenerációs örökségeink, és maga a táj, amiben élünk, ami hű tükörképünk.
Ezeket megmutatni a fotográfia nyelvén nem lehet csak annyi, hogy össze-vissza kattintgatok, hiszen a fotográfiának vannak korlátai, ezért is tart évekig, amíg egy téma kifejtésre kerül. Például, ha én „kitalálom”, hogy minden, ami visszaemlékezés, gyermekkor, álom, az fehérben jelenjen meg, akkor megvárom, amíg hull annyi hó. Addig meg hónapokig kutatok a megfelelő helyszínekért.
– Fő témádon kívül, mit szeretsz még fotózni?
– Mindent. A hétköznapokat. Valamint a táncművészetet, klasszikus balettet, kortárs táncot. Évekig fényképeztem ezt hivatásszerűen Budapesten. Az például nagyon hiányzik. A színház- vagy a táncterem sötétje, amikor valami megszületik a fényben, számomra nagyon hasonlított ahhoz, mint amikor a sötétkamrában előhívásra kerül a kép. Meg végtelenül tisztelem azt a munkát, amit a táncosok a testükkel szolgálnak: a koncentrációt, fókuszt, pontosságot, koreográfiát... Nekem a tánc kép.
– Sokáig éltél Magyarországon, majd hazatértél Erdélybe. Másnak látod a két művészt: azt, aki ott voltál és a mostanit?
– Igen. Gyakorlatilag ott szocializálódtam, hiszen 12 éves koromtól – addig Székelykeresztúr volt gyermekkorom helyszíne – 35 éves koromig Budapesten éltem. Nekem Erdély a nyári vakáció volt, falun a nagymamánál, a nosztalgia és a szabadság helyszíne. Az időszámításunk előtti idő és tér, a teljes absztrakció. Csak fel kellett ülnöm a Népligetben a buszra, és mint egy időkapu, röpke 10–12 óra alatt letett hajnalban a fűszeres illatú, ködben alvó faluban.
Ez az absztrakció volt az otthon érzése, a megérkezésé. Voltaképpen ezért vagyok most is itt. És milyen érdekes az elme, amióta „visszaemigráltam” anyai nagymamám falujába, a budapesti életem kezd lassan olyan absztrakttá válni, mint anno az itteni, csak másképp. Mindenesetre itt tudtam kiteljesedni alkotóként, de Budapesten kaptam meg hozzá mindent szellemileg.
– Lassan két éve, hogy létrejött a KopiaKollektíva. Mi célból?
– Mint egyik alapító, szerettem volna egy hivatalos platformot, ahol azt, amit tanultam, tapasztaltam, megéltem a fotográfia és a szakmai társaim által, mások számára is hozzáférhető legyen. Ahol az, hogy hol élsz, hol és milyen körülmények közt alkotsz, ne legyen akadály kapcsolódni sem szakmailag, sem a közönséggel.
Másfelől meg ide szeretnénk hozni a kortárs művészetet a falvakba, kistelepülésekre, ide, akik közt élünk. Velük is szeretnénk megosztani ezt az „úri huncutságot”, az alkotást. Az alternatív oktatás mellett a kortárs fotográfia és kísérleti mozgókép népszerűsítése a célunk aulturálisan elhanyagolt, marginális régiókban. Ezt persze nem egyedül csinálom, hanem a társam és férjem mellett az itthon és határon túl élő barátaimmal, szakmai társaimmal együtt.
– Fontosnak találod, hogy minél több emberhez eljussanak a művészi alkotások?
– Az egyik legfontosabb dolognak tartom, hogy azt, amire az ember képes, azt tegye meg, és mindent, amit kapott (oktatásból, emberi kapcsolataiból, utazásaiból, az élettől), azt tegye vissza a közösbe. Ebben mélyen hiszek. Mi ezt tudjuk visszatenni: a képeinket, a rendezvényeinket, a bátorításunkat, s ha szabad ilyet mondanom, a tehetségünket, a látásunkat.
A falusi emberek, akik közül én is származom, mélyen a szívügyünk. Ráadásul itt még a fénykép egy mitikus tett, itt még hisznek a kép mágiájában. Ez jól megmutatkozott a falusi kisbolt kiállításainkon, meg a tájházi ifjúsági foglalkozásainkon. Egy fotográfia felszínre tud hozni olyan történeteket, amit csak úgy nem biztos, hogy valaha elmesélnének, kell hozzá a „varázsbot”, az „előhívó”.
Néhány olyan kép is készül, melyen maga a fotográfus is rajta van. Itt például Emőke a tyúkudvaron
– Most épp min dolgozol?
– Az elmúlt másfél évben a „Saját föld” című munkámon dolgoztam, ami az (erdélyi) ember földhöz való viszonyáról szól. Egy alkotói ösztöndíjnak köszönhetően bejárhattam, fotózhattam Székelyföldet és a Mezőséget. Szeretnék ebből majd egy kiállítást.
Ami biztos, hogy a székelykeresztúri Molnár István Múzeum skanzen részében lenne ennek egy összegző bemutatása 2023. májusában. Ez is a „vissza a közösbe” elvről szól. Keresztúr és a múzeum a már említett időkapu egyik legfontosabb „portálja”. Ide nagyon sokat kell visszaadjak, mert rengeteget kaptam a várostól. Ősszel a falusi kisbolt kiállításon is láthatóak lesznek fotóim, majd szeptemberben a fesztiválon is.
– Igen, láttam, hogy fesztivált is szerveztek.
– Első fesztiválunkat szervezzük. A Kopia Art Fest jól tükrözi egyesületi célkitűzéseinket: helyspecifikus kiállító helyszín, a közönség bevonása, a különböző nemzetiségek megszólítása, és helyi téma keresése. Mindez Parajdon a Sóbánya területén és a Lepkeházban. Ezen január óta dolgozunk. Az általunk meghívott különböző vizuális területeken alkotó művészek a só és pillangó tematikában kellett alkossanak. Nagyon izgalmas lett a végeredmény. Ebből lesz kiállítás, valamint koncertek is tarkítják majd a fesztiválunkat, ahová mindenkit szeretettel várunk, de közvetíteni is fogjuk a főbb rendezvényeinket.
Fotó: Kerekes Emőke
korábban írtuk
Nagy Lajos: Az a jó kép, amely ábrázolja a lelket is
A fotós legfőbb dolga a jelenlét, ezután pedig a Lélekjelenlét – és ez a címe a legújabb, Kézdivásárhelyen bemutatott kiállításának is, amely a művész hitvallását is tükrözi. Díjai egy polcra biztosan nem férnének el, ahogyan azt is nehezen számolná össze, hogy hány kilométert utazott már a fotóival. Nagy Lajos fotóművészt kérdeztük. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. decemberi lapszámában jelent meg.)
