Az Erdélyi Táncháztalálkozó újjáélesztésének ötlete Orendi István fejéből pattant ki. Épp akkor vette át az Udvarhely Néptáncműhely vezetését, és három év múlva meg is valósult a csoda: a „Több mint száz zenész, több mint ezer táncos” mottóval összehívott rendezvény. Orendi azt mondja, hogy ez az egész „népi dolog” valamilyen szinten ott van a zsigereinkben. A kérdés az, hogy ki engedi, hogy ez előjöjjön. „Sok embert ismertem a több mint három évtizedes „táncházasságom” alatt, akik kicsit félve közeledtek ehhez a közösséghez, pedig itt nincs semmi extra. Ami talán más, az az, hogy
a táncházban élő zene van, ami sosem olyan hangos, hogy ne tudj a többiekkel kommunikálni. Itt nem az van, hogy beállsz egy körbe, de a zenére mindenki magában, egyedül mozog.
A néptáncban minimum a pároddal összefogódzol, a körtáncban még inkább: megvan a fizikai kapcsolat, egyszerre mozdulunk, még akkor is, ha valaki a ritmusra belefiguráz valamit. Ez közösségi élmény. Nincsenek effektusok, hanem hangok, mozdulatok a maguk természetes nyersességében.”
Orendi: mindent a táncházért / Fotó: Erdélyi Táncháztalálkozó
Ünneppé tenni az alkalmat
Lőrincz Hortenzia táncművész, néptáncpedagógus, koreográfus szerint a táncházas közösség a hagyományos paraszti életformából merít, amelynek megvoltak a belső kimondott és kimondatlan szabályai, ehhez kellett alkalmazkodni. „Ideje volt a munkának, az ünnepnek, a mulatságnak, a visszavonulásnak – mindennek. Ez a keret, amelyet a közösség alakított ki, formálta, megtartotta az egyént” – fogalmaz. „A táncházas időt szakít, és rendszeresen elmegy táncházba, ahová szépen felöltözik, a férfiak inget vesznek, mellényt, a nők szoknyát, táncos cipőt, magukhoz vesznek egy üveg pálinkát, bort, ünneppé tesznek egy alkalmat.”
Lőrincz Hortenzia Kiscsőszön ropja / Fotó: Kovács Ivett
„Aki belekóstol, hamar rájön, hogy az önkifejezés remek eszközét kapta a kezébe, miközben szórakozás, ízlésformáló erő is” – vallja Tőkés Csaba Zsolt néptáncoktató, a Háromszék táncegyüttes korábbi szólótáncosa, jelenleg az Udvarhely Néptáncműhely tagja. Szerinte
a tánc, a táncház megtanít küzdeni (elsősorban önmagaddal), kíváncsivá tesz, tiszteletre és alázatra nevel.
„Nem utolsósorban, olyan embereket tekintünk példaképeinknek, akik megbecsült, elismert tagjai voltak saját közösségeiknek a táncuk által. Akikből sugárzik az elegancia, árad az egyszerűség, a tisztességes paraszti tartás. Akik tudták, hogy értéket csak kemény munka árán lehet teremteni” – teszi hozzá.
Tőkés Csaba Zsolt és felesége / Fotó: Kristó-Gothárd Hunor
Viselet, tartás és pörgés
Mondják, hogy amiként régen a népviseletről meg lehetett állapítani, hogy az illető melyik vidékről, faluból való, milyen módban él, úgy ma is felismerhető a táncházas ember. „Bár a táncházas közeg is halad a korral, mégis az ember legalább a táncházas alkalmakra megpróbál a viselethez hasonló elemeket belopni az öltözetébe. A magyar néptánc lépései, figurái igazodnak a viselethez. A szoknya bősége meghatározza, hogy mennyire lehet a lányhoz közel menni, a nadrág feszessége, hogy mennyire lehet a lábat felemelni, a mellény tartást ad a táncolónak. A táncházas lányok mindig is pörgős szoknyát hordtak, a fiúk inget, esetleg mellényt, kalapot” – magyarázza Kászoniné Fejős Gabriella, lelkész és népzenész, elismert népdaloktató.
Kászoniék ropják / Fotó: Kinda Botond
Lőrincz Hortenzia szerint elviekben nőként lehetne farmernadrágban is táncolni, de aki tapasztalta, annak nem is kell elmagyarázni, hogy a szoknya pörgése, súlya teljesen más élményt ad a táncban. „Ahhoz, hogy egy szoknya megpördüljön, elegendő lendület, egyenletes forgás szükséges, ez fizikai és technikai érettséget kíván, mely a tánc elengedhetetlen eleme.”
De hol van a nő?
Ha páros táncot nézünk, mintha inkább a férfi lenne az aktív, a nő csak követné, „alájátszana” a párjának. Vajon milyen rejtett üzeneteket hordoz a magyar páros tánc a nemek közötti viszonyról? Hortenzia értelmezésében
a páros tánc a harmóniára törekvés, a belső és külső egyensúly keresése, útja és megtalálása, az érintés művészete.
„Számomra az első érintésből, összekapaszkodásból, kiforgatásból, vagy páros forgásból kiderül minden. Kiderül, hogy milyen szinten, mit kell hozzátennem a harmónia megteremtéséhez. Akkor jó, ha apró jelzésekből erőfeszítés nélkül tudjuk, hogy mire gondol a másik és tudunk alkalmazkodni a pillanathoz. Szerintem nincs alá-fölérendeltség, egymás mozdulatainak értése, követése a fontos. A magyar néptánc sajátossága, hogy a férfi a kezdeményező, amire a nő reagál, de lehet, hogy a következő pillanatban a férfi alkalmazkodik a nő mozdulataihoz. Gyönyörű játék!” – magyarázza lelkesen.
Tőkés Csaba Zsolt azonban elismeri, hogy az erdélyi páros táncokban valóban több lehetősége van a férfinak a megmutatkozásra, de szerinte ez nem vesz el semmit a női szerep fontosságából. „Ahogy egy székelyföldi asszony 15-20 pörgetés után is lazán folytatja a táncot, úgy a férfi egy kemény csűrdöngölőt táncolva mutatkozik meg. Itt nem alá vagy fölé rendelt szerepekről van szó, hanem mellérendelt párviszonyról. A páros táncban – még ha olykor az egyéni megmutatkozások is helyet kapnak – nincs férfi nő nélkül, vagy nő férfi nélkül” – vélekedik Zsolt.
Én helyett Mi
Kászoniné Fejős Gabriella szerint is férficentrikus a magyar néptánc, legalábbis olyan téren, hogy a férfi határozza meg, hogy mit fognak táncolni. Ugyanakkor a nőt úgy irányítja maga körül, úgy pörgeti, forgatja, igazgatja, hogy aki nézi őket, önkéntelenül is a nő mozgását, a szoknyája libbenését követi a szemével. „Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a férfi „játszik alá” a párjának, az ő feladata, hogy olyan figurákat találjon ki, hogy a nő jól érezze magát attól, ahogyan körülötte forog.
A modern világban a nők és férfiak szerepköre egyre több téren összemosódik, de a néptánc egy olyan forma, ami nem tud másképp működni, csakis úgy, ha a nemi szerepekben (is) a hagyományos formához igazodnak.
A férfi megálmodja, elindítja a figurát, a nő pedig kiteljesíti, feldíszíti azt. A férfi tervez, megvalósít, a nő kiegészít, és gyönyörködtetővé teszi a mindennapi életet.”
Ez lenne a titok?
Az egyént középpontba helyező világban élünk, és ebben a táncház még mindig mintha a közöst tartaná fókuszban. Táncházasnak lenni erőfeszítést is igényel. „Először is időt kell szakítanod arra, hogy megtanuld, megismerd a táncokat, amihez kitartásra és türelemre van szükséged, mert nem biztos, hogy rögtön minden sikerül. Az Én helyett a Mi-vel kell törődni, ez odafigyelés és tisztelet a párod, a társaid, a közösség felé. Ha ez sikerül, nagyon szép és emberi élményben lesz részed” – ígéri minden érdeklődőnek Lőrincz Hortenzia.
Megjelent a Nőileg magazin 2023. novemberi lapszámában.
korábban írtuk
Nagy Sarolta: „Ne a betegség határozza meg az életemet”
Az 1-es típusú cukorbetegség többnyire gyerekkorban alakul ki, és bár sokan gondolják még ma is, nem az édességek fogyasztása az okozója, semmi köze ahhoz, hogy a diagnózis előtt hogyan étkeztünk. Nagy Sarolta négyéves volt, amikor diagnosztizálták. Belenőtt a „cukros” életbe, elfogadta, sőt, olyan családoknak segít, akik most csöppentek bele ebbe az élethelyzetbe, de azért vele is előfordul, hogy szabadságra küldené ezt az állapotot.
