ARCHÍV Megkérdeztük a Szomszédnénit – a humorista, amikor nem viccel...

Szárnybontogató újságíróként az Erdélyi Humorfesztivál kolozsvári döntőjéről tudósítottam: a legélesebb emlékem, hogy a tömeg őrjöngve nevetett, kacagott, röhögött. A Szomszédnéni Produkciós Iroda, azaz Bálint Ferenc és Tóth Szabolcs hozta a formáját. Azóta sok víz lefolyt a Küküllőn, a Szamoson és a Dunán: a fiúk jó néhány éve már Budapesten tolják a showt, s látszólag nem fogynak ki a poénokból. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. áprilisi lapszámában jelent meg.)

– Már többször elmondtátok, hogy a sör és a kolozsvári kocsmavilág hozott össze titeket, de mégis: lehetett volna ez egy barátság vagy ismeretség is… Hogyan lett belőle stand-up?

BéFé: Mondjuk én szívesen elsörözgettem volna minden különösebb indok nélkül Szabolccsal, de ha már eszünkbe jutott, hogy csináljunk valamit közösen, akkor örülök, hogy ez a Szomszédnéni Produkciós Iroda lett.

TSZ: Abban a kocsmában a sör mellett volt egy Kretén magazin is. Hamar kiderült, hogy mindketten nagy rajongói vagyunk annak a humormagazinnak. Sok minden közrejátszott abban, hogy stand-up lett belőle, de kicsit az a folyóirat is.

Biztos vagyok benne, hogy a Nőileg-rajongók, ha egymásra találnak, abból is lehet jóval több, mint barátság. Vagy talán már van is.

BéFé: Jaja, mi is lehettünk volna akár ellenségek is.

– Több mint tíz éve vagytok a pályán, éreztétek már úgy, hogy kifogytok a poénokból? A tapasztalattal gördülékenyebb vagy nehezebb lett az alkotófolyamat?

TSZ: A legelső humorestet, amikor megírtuk, akkor még egyáltalán nem éreztem, hogy kifogytam volna a poénokból. Amikor leültem, hogy írjak a második estünkhöz, akkor éreztem először azt, hogy: „De hát már megírtam mindent az első humorestünkbe, ami vicceset ki tudtam találni. Tejóég! Most mi lesz?!” Azóta ha nem is mindig, de gyakran érzem ezt. A tapasztalat abban segített, hogy rájöjjek, ez egy természetes dolog, amelyen át lehet lendülni. Ennek ellenére nem lett gördülékenyebb a folyamat, mivel ugyanakkor a saját elvárásaink is nőttek saját magunkkal szemben. Szóval

nagyjából ugyanolyan bizonytalanul és ugyanolyan kételyekkel ülök le írni, mint tíz éve, úgyhogy már nem is várom, hogy ez változzon.

BéFé: Olyan már volt, hogy attól féltem, hogy mi lesz, ha kifogyok a poénokból, de szerencsére nem igazolódott be a félelmem. Akkor azzal vicceltem, hogy nincs mivel viccelni. A Dumaszínház igazgatója Litkai Gergely szokta egyébként mondani, hogy

aki már kitalált két poént az életében, az valószínűleg ki tud találni egy harmadikat is.

- Régóta éltek Budapesten. A székely poénok még mindig működnek ott? És itthon?

BéFé: Szerintem fontos, hogy az ember a humorban is önazonos legyen, és arról beszéljen a színpadon, amit ismer – valószínűleg ezért működnek a poénjaink a határ mindkét oldalán.

TSz: Volt két jelenetünk, amely a székely-magyar különbözőségekre épített, és azok bizony hozzájárultak jelentősen az itteni ismeretségünkhöz, tehát akkor működtek. Azokat viszont már rég nem játszuk, úgyhogy nem tudom most működne-e. Én arra tennék, hogy működne most is. De csak tíz lejt. Óvatos vagyok.

– Szoktatok improvizálni? Például, ha elakadtok….

BéFé: Az improvizáció ösztönzi a kreativitást, és arra is jó, ha nem jut eszembe a szöveg, szóval szoktam élni ezzel a lehetőséggel. Ilyenkor csak azért szurkolok, hogy nehogy Szabolcs velem egyszerre improvizáljon, mert egy kétszemélyes produkcióban nem árt, ha legalább egyikünk tudja, hogy mi a következő poén.

TSz: Visszatérő rémálmom, hogy úgy megyek színpadra, nem tudom mit fogok mondani. Ez kétszer meg is történt velem, de nem azért mert nem készültem, hanem mert beleegyeztem, hogy részt veszek a DumaImpró előadásban, amit Mogács Dániel vezetett. Az államvizsgavédésemen sem éreztem akkora gyomorideget, mint azon a két előadáson, pedig románul kellett védenem. Szóval

én szeretek úgy felmenni a színpadra, hogy tudom, mit fogok mondani.

Az interaktív jelenetekben persze elkerülhetetlen, hogy ne legyen improvizáció, azok arra épülnek, de mindig egy jól kitalált helyzetre építve.

– Hogyan kezelitek, ha magánéletetekben is elvárják tőletek, hogy szerepeljetek? Ha az utcán megállítanak, hogy: „Művész úr, mondjon már valami vicceset!”

TSz: Két nagyon friss élményem van. Az egyik egy áruházban, ahol a négyes kasszás pont azt kérdezte, amit említettél, hogy: „Művész úr, miért nem mond már valami poént?” A hármas kasszás mentett ki, átszólt: „Menj el, te sem kasszázol, amikor hazamész!”

A másik pedig egy pékségben történt, ahol az eladólány, miután válaszoltam, hogy igen, tényleg én vagyok a Szomszédnéniben, azt válaszolta: „De dúúúúúrvaaaa!”

Na jó, még egyet mondok, ami sokkal zavarba ejtőbb. Egy parkolóban, amíg pakoltam be a csomagtartóba, megállt mellettem egy autó, és belőle egy középkorú hölgy kikiáltott: „Mester! Elmegy?” Szeretném azt hinni, hogy felismert és a humor mesterének tart, de valószínűbb, hogy kőművesnek nézett.

BéFé: Észrevettem, hogy, ha együtt vagyunk, akkor gyakrabban ismernek fel. Volt már olyan is, hogy egy fesztiválon aláírást kértek tőlünk meztelen felsőtestekre, de sajnos férfiak.

– Van olyan téma, amiről soha nem viccelnétek?

TSz: Persze, hogy van, például a férfiként nőnek való öltözést. Tudom miről beszélek, hiszen én is nagyon sokszor műveltem. De már nem. De még fogom, ha kell.

Olyan téma szerintem nincs, amivel nem szabadna viccelni, sokkal fontosabb az, hogy hogyan tesszük, megbántunk-e vele másokat.

Ha igen, akkor másképp kell megragadni a témát.

BéFé: Bennem van egy ilyen ellenállhatatlan kényszer, hogy olyan helyeken vicceljek, ahol nem szabad. A bruggei Szent Vér bazilikában, ahol állítólag egy vászondarabkán három cseppet őriznek Jézus véréből, nos ott, azt írtam a látogatókönyvbe, hogy: itt is jobb, mint Csíkban.

– Hogyan élitek meg a bezártságot?

BéFé:

Soha nem gondoltam volna, hogy azért fogok könyvet írni, mert valaki Vuhanban megeszik egy denevért, de így lett.

Szerencsére a Felelős Alkoholistát jól fogadták, az első kiadás már el is fogyott, most fogja a kiadó újranyomni. Szóval, ha előadásokkal nem is, de írásban nagyon sok emberhez eljutottam, ami jólesik.

TSz: Nagyszerűen élem meg a bezártságot, már a tavaly tavasszal odáig jutottam, hogy elkezdtem megnézni a Szomszédok sorozatot, télen már nekifogtam spanyolul tanulni, mostanra már úgy érzem, bárkit megverek Sudokuban.

– Ilyenkor tényleg segít a humor?

BéFé: Egy orvos ismerősömtől megkérdezte valaki, hogy akkor is elkaphatja a vírust, ha az utcán nem szuszog?

TSz: Tavaly nyáron, amikor egy rövid ideig lehetett utazni, gyorsan hazalátogattam. Így futottam össze az egyik Székely Góbé-val, aki az akkori/jelen helyzet kapcsán csak annyit mondott: „Hallod-e? Én csak annyit mondok, vírus eddig es vót, s ezután es lesz.” Azt hiszem ezzel vitatkozni nem lehet.

Fotók: Merjás Georgij

korábban írtuk

Farkas Boglárka Angéla: Női rendezőknek kedvez e kor
Farkas Boglárka Angéla: Női rendezőknek kedvez e kor

Az Oscar-díj több mint 90 éves történetében csak egyetlen nő, Kathryn Bigelow kapta meg a legjobb rendezőnek járó szobrocskát (2009-ben). Nemcsak a nyertesek, hanem a jelöltek listáját elnézve is megállapíthatjuk, hogy a filmrendezés hagyományosan nem egy női szakma. Ám szerencsére egyre többen próbálnak rácáfolni erre Hollywoodtól Erdélyig.