– Már többször elmondtátok, hogy a sör és a kolozsvári kocsmavilág hozott össze titeket, de mégis: lehetett volna ez egy barátság vagy ismeretség is… Hogyan lett belőle stand-up?
BéFé: Mondjuk én szívesen elsörözgettem volna minden különösebb indok nélkül Szabolccsal, de ha már eszünkbe jutott, hogy csináljunk valamit közösen, akkor örülök, hogy ez a Szomszédnéni Produkciós Iroda lett.
TSZ: Abban a kocsmában a sör mellett volt egy Kretén magazin is. Hamar kiderült, hogy mindketten nagy rajongói vagyunk annak a humormagazinnak. Sok minden közrejátszott abban, hogy stand-up lett belőle, de kicsit az a folyóirat is.
Biztos vagyok benne, hogy a Nőileg-rajongók, ha egymásra találnak, abból is lehet jóval több, mint barátság. Vagy talán már van is.
BéFé: Jaja, mi is lehettünk volna akár ellenségek is.
– Több mint tíz éve vagytok a pályán, éreztétek már úgy, hogy kifogytok a poénokból? A tapasztalattal gördülékenyebb vagy nehezebb lett az alkotófolyamat?
TSZ: A legelső humorestet, amikor megírtuk, akkor még egyáltalán nem éreztem, hogy kifogytam volna a poénokból. Amikor leültem, hogy írjak a második estünkhöz, akkor éreztem először azt, hogy: „De hát már megírtam mindent az első humorestünkbe, ami vicceset ki tudtam találni. Tejóég! Most mi lesz?!” Azóta ha nem is mindig, de gyakran érzem ezt. A tapasztalat abban segített, hogy rájöjjek, ez egy természetes dolog, amelyen át lehet lendülni. Ennek ellenére nem lett gördülékenyebb a folyamat, mivel ugyanakkor a saját elvárásaink is nőttek saját magunkkal szemben. Szóval
nagyjából ugyanolyan bizonytalanul és ugyanolyan kételyekkel ülök le írni, mint tíz éve, úgyhogy már nem is várom, hogy ez változzon.
BéFé: Olyan már volt, hogy attól féltem, hogy mi lesz, ha kifogyok a poénokból, de szerencsére nem igazolódott be a félelmem. Akkor azzal vicceltem, hogy nincs mivel viccelni. A Dumaszínház igazgatója Litkai Gergely szokta egyébként mondani, hogy
aki már kitalált két poént az életében, az valószínűleg ki tud találni egy harmadikat is.
- Régóta éltek Budapesten. A székely poénok még mindig működnek ott? És itthon?
BéFé: Szerintem fontos, hogy az ember a humorban is önazonos legyen, és arról beszéljen a színpadon, amit ismer – valószínűleg ezért működnek a poénjaink a határ mindkét oldalán.
TSz: Volt két jelenetünk, amely a székely-magyar különbözőségekre épített, és azok bizony hozzájárultak jelentősen az itteni ismeretségünkhöz, tehát akkor működtek. Azokat viszont már rég nem játszuk, úgyhogy nem tudom most működne-e. Én arra tennék, hogy működne most is. De csak tíz lejt. Óvatos vagyok.
– Szoktatok improvizálni? Például, ha elakadtok….
BéFé: Az improvizáció ösztönzi a kreativitást, és arra is jó, ha nem jut eszembe a szöveg, szóval szoktam élni ezzel a lehetőséggel. Ilyenkor csak azért szurkolok, hogy nehogy Szabolcs velem egyszerre improvizáljon, mert egy kétszemélyes produkcióban nem árt, ha legalább egyikünk tudja, hogy mi a következő poén.
TSz: Visszatérő rémálmom, hogy úgy megyek színpadra, nem tudom mit fogok mondani. Ez kétszer meg is történt velem, de nem azért mert nem készültem, hanem mert beleegyeztem, hogy részt veszek a DumaImpró előadásban, amit Mogács Dániel vezetett. Az államvizsgavédésemen sem éreztem akkora gyomorideget, mint azon a két előadáson, pedig románul kellett védenem. Szóval
én szeretek úgy felmenni a színpadra, hogy tudom, mit fogok mondani.
Az interaktív jelenetekben persze elkerülhetetlen, hogy ne legyen improvizáció, azok arra épülnek, de mindig egy jól kitalált helyzetre építve.
